Ha egy barátságban, egy szerelemben, tetszőleges intim relációban a kapcsolódás valódi, akkor az soha nem múlik el, amíg a benne érintettek emlékeznek, élnek. Nekem legalábbis ez a tapasztalatom, a meggyőződésem, és a definícióm. Ha két lény idegvégződései egyszer igazán összefonódtak, és lelkük, érzékeik, energiáik összekapcsolódtak, az utána már nem tud szétválni.
A barátságok vonatkozásában ez elég tiszta ügy. Az a közhelyes tapasztalat, hogy akár évekig sem találkozunk, de amikor újra, akkor ugyanott folytatjuk. SOHA nem akarunk rosszat a másiknak, és mindig ott vagyunk ha a másik bajba kerül. Tisztelet van és levegősség. Nincs határsértés, az összeolvadás ellenére sem. Paradox kombó, az integritás és a feloldódás egyidejű kettősségével. Bennünk él a másik, és mi a másikban, folytonosan. Teljesen éteri megélés a lélek mélységeiben, ha leásunk odáig.
A szerelem vonatkozásában gyakorlatilag ugyanez, csak kicsit más a díszlet. Meg aztán nem is igazán élesek a határok. Ha a szerelem igazi, és nem mondjuk reflektálatlan hiányok, illúziók, hazugságok, olcsó lenyúlás vagy kihasználás voltak a kezdeti szenvedély táplálói, akkor a kapocs, a kötődés, a care, a bond soha nem múlik el. Szerintem. De megélem ugyanezt tanár-diák viszonyrendszerben is, vagy olyanokkal akikkel közös ügy, cél, tevékenység talaján kapcsolódtunk össze.
A fentiekben az az érdekes, hogy hosszú időn át tartanak, és gyakorta egész életre szólnak.
Amiről most írni szeretnék az az, hogy a tapasztalatom szerint a gondoskodás ugyanilyen energiájú, csak rövidebb időre szóló kapcsolódásra ad lehetőséget, módot. Itt azért hangsúlyozom, hogy a kapcsolódásnak csak a lehetősége rejlik ebben, és nem a garanciája. Ha valaki túlterhelt, kimerült, és leginkább csak aludni szeretne, vagy úgy általában a Maslow piramis alján igyekszik boldogulni, akkor ott nyilván más a mozgástér és a célok. Vagy ha lehetetlen, kekec az ügyfél. Erről bővebben itt írtam: A földhöz ragadt transzcendencia, és itt: Amikor az elb*tt természetű ember megöregszik….
Aztán.
Írtam már arról többször, hogy én gyakorlatilag véletlen események és hatások sorozataként lettem idősgondozó. Eleinte fogalmam sem volt hogy mit találok ebben a mezőben, mit kapok érzelmileg például. A barátaim, a hozzám közelállók nagy része a mai napig nem egészen érti, hogy miért csinálom még mindig, miért nem hagyom abba. Úgy, hogy a külföldre költözésünk utáni tiszta lappal újrakezdés után újra felépítettem egy társadalmi vállalkozást, és a kettő együtt elég sok időt igényel, sőt néha nehéz is összeegyeztetni.
Most az egy dolog, hogy közgazdászként és a fenntarthatósági témák iránt érdeklődő aktív állampolgárként időközben már azt nem értem, hogy hogyan engedheti meg magának egy öregedő társadalom azt, hogy nagyon sokan egyáltalán ne vállaljanak részt az idősek ellátásának munkájából. Főleg ha amúgy mi magunk is szeretnénk, ha majd valaki gondoskodna rólunk öreg korunkban. De ezt bővebben majd megírom máskor.
Amiről viszont most írni szeretnék az az, hogy az öreg idegen emberekkel való idősgondozói viszony milyen kapcsolódásokat kínál, ha valaki ilyesmi iránt fogékony. És ami az egyik fontos oka annak, hogy nem akarom abbahagyni ezt a munkát. Biztos megint sokan lesznek akik ezeket nem így látják, és nem értenek egyet. Én annyit tudok elmondani ami a bőrömön megélt valóság, az elmúlt immár több mint 10 év hospice önkéntes, és idősgondozói munkájának tapasztalata.
Mert milyenek is az öregek, a kapcsolódás szempontjából?
Nyilván sokfélék. A mostani ügyfelem egyébként is különlegesen jó fej, és a vele töltött idő sokat ad érzelmileg, tanulásilag és önismeretileg is. De ma a szünetemben erről elmélkedve, végigfuttattam magamban a korábbi ügyfeleimet. Arra jutottam, hogy az öregek mögött lévő sok év tapasztalata jó esetben elviszi őket egy olyan mentális állapotba, ahol már sokkal kevesebb illúziót kergetnek, sokkal jobban tudják hálával megélni a békés mindennapokat, sokkal tisztábban látják az őszinte szándékokat, sokkal jobban értik, hogy mit jelent az, ha valakitől valami jót kapnak (érzelmet, törődést, figyelmet). Egyszerűen tisztább a szemük, érzelmileg jobban látnak, és sokkal könnyebben tudnak kapcsolódni, mint akár csak a saját korosztályom, vagy a fiatalabbak.
1-2, lelkileg egészen elborult és zárt ügyfelem kívételével az összes idős emberről elmondható, hogy a velük eltöltött hosszabb-rövidebb idő alatt megéltem azt a fajta nagyon tiszta, ártalmatlan és örömteli kapcsolódást, ami baromi jó érzés és nagyon szeretem. És az idősgondozásban ugye az is benne van, hogy tudni lehet, hogy vége lesz, nincs sem hosszú távú elköteleződés, sem béna ígéretek, semmi ami az adott pillanat minőségét ilyen értelemben beárnyékolná, befolyásolná.
***
Közben eltelt egy nap. Az ukrán háború tart tovább, Putin, Johnson, Orbán et all kábítja és öli továbbra is a népet, az őket fenntartó sleppjük nyúlja le a többi embert. Elon Musk a trollok királya megvette a Twittert, hogy még nagyobb káosz legyen. Elszomorítóan kilátástalan a jövő, ha innen nézem. Néha elgondolkozom, hogy tiszta hülye vagyok-e, hogy a kapcsolódásról, a gondoskodásról, meg ilyen vágyott izékről írkálok. Miközben a társadalmi rendszereink éppen dőlnek összefele, az emberek nagy része épp hogy él, a rohadó struktúrák között küszködve.
De egyszer majd megerősödik egy új rendszer, és arra pedig hiszem hogy lehet, sőt érdemes is próbálni hatással lenni. Lsd. még a TED beszédet, amit mostanában annyit idézek.
***
Naszóval, kapcsolódás. Másodszor vagyok ennél az ügyfelemnél, és írtam már, hogy nagyon penge az agya, eközben elég erősen demens is. Először több mint négy hetet voltam vele, most hármat. Mikor jöttem, nem emlékezett rám, úgyhogy szinte az elejéről kellett kezdeni a kapcsolat kialakítását. Sok öregre jellemző, hogy ők már nem játszmáznak, nem hazudnak érzelmet, rájöttek hogy nem éri meg. Nem akarnak olyat ami nem elérhető, mert minek. Csak macera. Ebben a mozgástérben viszont sokkal jobban örülnek az élet váratlan, kisebb-nagyobb ajándékainak. Pláne igaz ez a demens emberekre, akik aztán tényleg szinte csak a jelenben léteznek.
Most hogy másodszor jöttem, már tudtam, hogy mire lehet számítani, milyen lesz az ügyfél, milyen a hely, mik a feladatok, mi a mozgástér. Így sokkal jobban rá tudtam fókuszálni az emberre, akivel most három héten át élünk együtt. Jóban-rosszan, éjjel-nappal, szó szerint. Mind a kettőnk érdeke a másik jólléte, az egységünk olajozott működése. Ő pedig különösen érzékeny arra, hogy odafigyeljen a többiekre maga körül, egész életében ezt csinálta, és most is az alapműködése része.
Az első napokban nem találtuk egymást. Nagyon érdekes folyamat volt. Az a jelenet megvan az Avatarból, mikor két lény az idegvégződésein keresztül összekapcsolódik? Kitágul a pupillájuk és elkezdik érezni a másikat, egy új szinten. “Látják” egymást. Na, pont ilyen érzés. És pontosan olyan mint a barátságban, a szerelemben, a valódi intim kapcsolódásokban.
Tegnap előtt bementünk busszal Oxford belvárosába. Három éve nem járt bent, a pandémia meg betegségek miatt. Közben meghalt a férje, akivel 60 évig voltak együtt és kötődtek egymáshoz. Amikor a városban kiültünk a napra egy kávézóban, ömlött belőle a szó, kicsit sírt is. Mesélt a régi időkről, a házasságáról, az egyetemi éveiről, a külföldi portyázásairól fiatal nőként az ötvenes években. Mesélt, én meg utaztam vele. Ő egy szabad lélek, mindig is az volt. Nekem, közel negyven évvel fiatalabban borzasztó megerősítő látni, hogy abban az időben mire volt módja a nőknek, és mire nem. Milyen falakat és hogyan lehetett átütni, mi az amit akkor még nem lehetett, de nekünk már lehet. Vagy a lányainknak. Imádom hallgatni a történeteit, őt meg ez inspirálja és örömmel mesél, akár órákon át. Nevet a szeme, viccel, elmesél sikamlós sztorikat is, és röhögünk. Csak jót akar nekem, és én is neki. Közben a nap süt. Néha megölel a kicsike testével, és megköszöni, hogy “thank you for looking after me so well”.
Persze! Nyilván nem csak ez van. Fáradtság, nehézség, megoldandó akármik, stb. Ez egy kimerítő munka, és beteg öregen amúgy sem rózsás az élet. Abszolút fontosnak tartom mindig láttatni, hogy egyrészt ez egy kemény meló, másrészt sosem szabad kilépni a professzionális ápolási viszonyrendszer keretei közül. De ez nem is baj, sőt, bizonyos szempontból megkönnyíti a kapcsolódást, megadja a medrét.
Újraértelmezett, gondoskodó társadalom?
Amiért mégis fontosnak tartom minderről beszélni, az az, hogy ha a jelenleginél sokkal jobban, igazságosabban, fenntarthatóabban és profibban raknánk össze a gondoskodási rendszereinket, akkor abban rendszer-szinten, kódoltan, és ezáltal szinte törvényszerűen lehetne ez a fajta megélés hozzáférhető. Időseknek, rászorulóknak, és gondoskodóknak egyaránt. Nem véletlen, hogy annyi ápoló elbeszéli ennek a szakmának a szépségeit, és amit kivehet belőle az, aki ezt választja. Csakhát ugye sokkal kevésbé lesarcoltan kéne ezt csinálni, és sokkal több rászoruló számára ténylegesen hozzáférhetően.
Gondoljátok csak el: ha sokkal többen vállalnának sokkal kevesebb időnyi idősgondozást. Akár csak pár hetet évente, amit a munkaerőpiac ugyanolyan jól tudna értelmezni mint a hétvégéket, vagy a szabadságokat. MINDENKI jobban járna. Ha sokkal több ember rájönne a közös teherviselés fontosságára, amiért cserébe megkapja annak a kapcsolódásnak a lehetőségét, azt a tanulási és töltekezési teret, ami amúgy nem könnyen hozzáférhető.
Tegnap este a vacsi után a néni egyik történetét hallgattam, és én is meséltem neki arról az ügyfelemről, aki egy ezredes volt, és a királynő testőre. Hirtelen kívülről láttam magamat ennek az idős tanárnőnek a viszonylag puritán, és az ezredes flancos házában, ahogy együtt ücsörögtünk esténként a tévé mellett, lefekvés előtt, álmosan. A mai napig nem tudom megszokni ennek a furcsaságát: egyszer csak másik emberek életének a színdarabja élő egyenes adásban zajlik a szemem előtt testközelben, sőt még én is hozzájárulok a cselekményhez. És ha jól csinálom, ha jól figyelek, és a másik ember is nyitott rá, akkor összekapcsolódunk, nevető szemmel, egy időre.
Remélem még sokáig lesz módom ezt a munkát csinálni, ezeket az idős embereket hallani, és LÁTNI. Gyönyörű idő van ma, elmegyünk kirándulni. Szép szombatot mindenkinek! 🙂
Beteszem ezt, kb. ez a hangulat. A szövegre is érdemes figyelni:
***********************************************************************
Az Egy ápoló naplója blogról
Ez a blog egy napló, egy ápoló, egy bentlakásos angliai ápoló naplója. A “the personal is political” elve motivál arra, hogy nyilvánosan is elérhetővé tegyem. Úgy vélem, hogy a jelen társadalmi helyzetben változásra van szükség, mert elveink, céljaink, működési mechanizmusaink nem fenntarthatóak a jelenlegi formában.
A célom, hogy ezekkel az írásokkal hozzájáruljak egy fenntarthatóbb világ létrejöttéhez.
A posztok sokszor egymásra épülnek, ha folyamatában szeretnéd látni, érdemes lehet feliratkozni az email értesítőre a jobb felső sarokban látható kék gombon keresztül.
Kapcsolódó:
- Házi idősgondozás, bentlakásos ápolás, otthoni betegápolás Magyarországon FB csoport
- Tudatos öregedés FB csoport
***********************************************************************
egy ápoló naplója 