Tündér nagyszülők, öregek, elderek

Sokat morfondírozok mostanában az elmúlt közel négy év bentlakásos ápolói tapasztalatain. Részben a saját lényem, a saját érzelmi életem alakulásának szempontjából. Mit hozott nekem ez a munka? Mit adott? Mivé formált?

Itt vagyok megint a néninél, Londonban, van ilyesmire jól terem és időm. Kialakult a rendszer, bejáratódott a rutin, nem kell annyira a hogyanokra koncentrálni, tudok befelé is jól figyelni. Continue reading

Új fejezet indul: London

Ahhoz képest, hogy az első napok túlélő üzemmódban teltek, így a második hét végére elrendeződtek, elsimultak a dolgok a munka frontján. Az volt az eredeti megállapodás a családdal, hogy a második hét végén leülünk és áttárgyaljuk, hogy ők akarják-e hogy az egyik állandó ápoló legyek, illetve hogy vállalom-e. Ez a beszélgetés tegnap este egy családi vacsora közben lezajlott és abban maradtunk, hogy nagy örömmel működünk együtt tovább.

Tehát akkor London lesz egy ideig… Micsoda óriási különbség ez a vidéki angol középosztály terei után…! Most látok rá csak igazán, hogy mekkora a kontraszt. A város zsizseg, iszonyú színes és multikulti. Dolgoztam már Londonban korábban, még angliai ápolói munkáim elején, de akkor a figyelmem még nagyon lekötötte maga az új munkatér. Turistaként is sokat jártam itt, és mindig is tetszett, de ez most egészen más minőség. Normális helyen és normális körülmények között lakni Londonban, ennek van egy egészen sajátságos varázsa. Continue reading

Isten nem kockázik

Mondta állítólag Einstein gyakorta. Talán igen, talán nem. De a sors biztosan kockázik, legalábbis nekem abszolút így tűnik.

Hétfőn még egy egyetemi permakultúrás projektről és együttműködésről tárgyaltam a mediterránban, és lötyögtem délután a parton. Kedden hajnalban felmarkoltam Mary Poppins típusú bőröndömet és elindultam az ismeretlenbe. Continue reading

Péntek délutáni gondolatok és csendesség

Csend van nagyon. Leesett 15 centi hó. Eddig is a világ végén voltunk, de most méginkább. Gyönyörű a táj, sétáltam egyet. A híradó mutatja az áldatlan állapotokat. Itt ritkán esik a hó, és olyankor megáll az élet. A Tesco is lemondta a kiszállítást. Balesetek, torlódások, késések az országban.

Holnap lett volna a bácsi feleségének a temetése, de elhalasztják. Szegény sírdogált ma is többször. Félne is kimenni, alig tud járni. Mivel kicsit demens, ha zavar keletkezik az aktuális történésekben repetitíven kérdezgeti, hogy mi az aktuális helyzet. “Van elég olaj?”, “Ugye ma nem kell menni sehová?”, “Van elég étel?”, “Van elég whiskey?”, “Hogy lesz akkor a holnapi nap?”. Aztán mikor megnyugszik, elcsendesedik, megpihen. Most alszik, szuszog a nagy, kedves, barátságos lénye. Ennyire békés és kedves férfival ritkán találkozik az ember. Ki hitte volna egy volt katonáról, hogy ez lesz.
(Aki nem olvasta korábbi posztjaimat és nem tudja, annak mondom, hogy nem vagyok túl jó véleménnyel a férfi ügyfelekről.) Continue reading

Én a TÉNYEKET tudom, nem csak úgy gondolom! Óh, OK!

Na, hát a sors megint ügyesen intézi, hogy legyen mit tanulni. Ez a jó ebben a munkában így, hogy sosem tudhatja az ember, hogy milyen új tanulási helyzetbe csöppen.

Azok számára akik nem ismerik az előzményeket: Nyáron volt egy exkatona ügyfelem, aki nagyon nehéz eset volt a férfi-női dinamikák dimenziójában, és eléggé erőből kellett neki ellent tartani, ami tök fárasztó volt. Most megint egy exkatona ügyfél ápolására kért meg valaki akit kedvelek, és a korábbi tapasztalatok miatt erős félelmeim voltak, hogy mi lesz itt majd. (A részletekről a nyári posztokban lehet olvasni.) A két férfi ráadásul ismeri is egymást. Continue reading

Hülye angolok, angol hülyék

Úgy kétmilliárd +- sokszázmillió évvel ezelőtt az akkori előlények egy része úgy elszaporodott, hogy az anyagcseréjük, élettevékenységeik melléktermékei egészen megváltoztatták a Föld légkörét.

Ők a kékalgák voltak, akik teleszemetelték a környezetüket oxigénnel. Hála nekik létrejöhetett egy egészen más bioszféra, és benne mi is.

Nem lenne ma itt az emberiség ezek nélkül a kis haszontalan, vagyis inkább hasznos jószágok nélkül.

Continue reading

A haláltól való félelmünk egyik sajnálatos társadalmi következménye (??)

Miért nem cél a szép halál, a szép, tartalmas, transzformatív haldoklás? Miért nincsenek meg ennek a megfelelő támogató struktúrái a társadalomban? Tényleg ezt akarjuk? A magunk és a szeretteink számára is?

Ennek a posztnak közvetlen előzménye ez, ami itt olvasható. A lényege, hogy elfogadtam egy következő munkát, amiben egy végstádiumos végbélrákos, idős férfinak van szüksége ápolóra. A férfi nem ismer engem, én sem őt. Megkaptam viszont a leírását a fizikai és lelki szükségleteinek, ápolói szempotból, ami egy részletes leírás is arról, hogy hogyan néz ki egy napja, és ebben hol és milyen szüksége van segítségre.

Az ilyen leírások több olyan részletet is tartalmaznak a test működéseiről, amikről egyébként nem nagyon szoktunk beszélgetni még a barátainkkal sem. Holott abszolút elemi problémák, valódi, materiális, testi szükségletek. Pl. hogy valakinek van-e katétere, inkontinens-e, van-e sztómazsákja, tud-e egyedül enni és mosakodni, hányszor kel fel éjszaka, stb. Amikor egy új kliens leírását olvassuk egészen közeli elképzelésünk alakulhat ki róla, anélkül hogy látnánk őt. Eközben azt nem tudjuk hogy valójában hogy néz ki, milyen a hangja, a tekintete, a kisugárzása. Nagyon furcsa és ambivalens érzés. Continue reading