Takarítók, tanárok, ápolók, az értelmiség és a NEmzeti Rabszolgaság

Nemrég rámírt egy ismerősöm, hogy 63 évesen kivándorolni terveznek a partnerével, aki pedig már 70 fölött van. Tanácsot, információt kértek Máltáról, érdeklődtek a jelenlegi viszonyokról. Ez volt eddig a legextrémebb korosztály kivándorlásilag, de mostanában egyébként is sokan mondják az ismerőseim között, hogy náluk most telt be a pohár, költöznek. 

Figyelem a tanárok tiltakozásait, hallgatom amit ők és a diákjaik beszélnek. Aztán a minap itt volt az a cikk, amiben kiderül, hogy többet fizetnének a takarítónak, mint a tanároknak egy budapesti gimnáziumban. (Ami mondjuk szerintem jó irány. A kulcsdolgozókat legalább úgy meg kéne fizetni mint az értelmiséget… Csak mind a kettőt sokkal jobban. De ez egy másik téma.)

Eközben az élelmiszer árak az egekben. Nyáron az egyik magyar Aldiban a kollégák azon vicceltek egymással, hogy vajon kitegyék-e az aktuális árakat, mert holnap úgyis ki kell cserélni.

Te szeretnéd, hogy öreg korodban robotok ápoljanak?

Igen? Miért? Nem? Miért nem? Ápoló robotok…! Átok vagy áldás?
Gondolkodjunk egy kicsit együtt?

Idősek és betegek gondozásában nyújthat segítséget Sophia, a humanoid robot, amelynek idén kezdi meg tömegtermelését a hongkongi Hanson Robotics vállalat – tette közzé az MTI. Erről is olvashatunk a National Geographic cikkében. Elkezdődik a betegápoló humanoid robot tömeggyártása…

Mire számíthatnak a családok Magyarországon

Ezt az írást most leginkább azoknak a családoknak a figyelmébe ajánlom, akik még nem alkalmaztak ápolót, de a jövőben várhatóan fognak. Ez az, amire kb. fel lehet lélekben és logisztikában készülni. Nincsenek csodák, bár vannak szerencsés véletlenek és találkozások. De napi 6-10 ezer forintos bérrel, feketén alkalmazott random ismeretlenekkel, minőségbiztosító és közvetítő rendszerek híján, teljesen kaotikus jogi és kulturális viszonyok között kb. így fog kinézni a tér. Abból a szempontból is érdekes a visszajelzés, hogy kb. mire számíthatunk a saját öregségünk kapcsán, ha fizetett ápolókra szorulunk. A legutóbbi cikkel kapcsolatosan írt egy család, az engedélyükkel hozom itt is le. Azt tenném még hozzá, hogy amit ez a család ír, az kifejezetten általános. Nagyon sokan mesélnek hasonló történeteket. A szakmai véleményem az, hogy a mai magyar viszonyok, az élet költségei között napi NETTÓ MINIMUM 15-20 eFt-ot kellene fizetni ezért a munkáért, plusz megfelelő munkakörülményeket teremteni ahhoz, hogy a családoknak napi szinten ne ilyen nehézségekkel kelljen küzdeni. (És mellé természetesen megteremteni a megfelelő képzést, minőségbiztosítást, információs szolgáltatásokat, stb.)

Óda az Ügynökségekhez, avagy inkább ne legyünk a saját ellenségeink

Meséltem a múltkor, hogy felmondtam az ügyfelemnél. Magát a felmondást is nagyban segítette az, hogy a folyamatot végig követte az ügynökség, amin keresztül dolgoztam a családnál. Gyakorlatilag mediálta az eseményeket. Már idejében elkezdtem jelezni, hogy olyan problémáim vannak amiket lehet, hogy nem tudok közvetlenül megoldani a családdal. Ekkor ők is bevonódtak és igyekeztek odahatni a családra, hogy legyen megoldás. De a család ezt nem tudta megoldani azelőtt, hogy én inkább a felmondást válasszam.

Hogyan gondoskodhat magáról a gondoskodó?

Nemes és gáláns egyszerűséggel szokták internetes mémek és bölcs idézetek mondogatni, hogy csak akkor tudunk másokról gondoskodni, ha először saját magunkról gondoskodunk. Ingoványos terület ez, mert nyilvánvalóan a magyar egészségügy, a bölcsődék, az óvodák, az iskolák és az otthonok mélyei tele vannak teljesen túlhajszolt nőkkel, akik a még meglévő fogaikat összeszorítva és erejükön felül igyekeznek helytállni és jól gondoskodni másokról.

Ápolási migráció Európában, Magyarországon

Az utóbbi 1-2 évben a média egyre többet foglalkozik a gondoskodás válságával és az ápolási migrációval, hála a jó égnek. Sokan írnak sokfelé, érintettek, ápolók, gondoskodók is, egyre inkább látható, hogy milyen borzalmas állapotokat rejtenek az otthonok mélyei. Sok levelet, beszámolót kapok én is, beszélnek az érintettek.

Az is nagyon örömteli, hogy egyre több és egyre pontosabb írás születik a témában, mindenféle médiafelületen. Sok megkeresést kapok én is, dialógusban vagyunk, szakemberek, újságírók, érintettek. A Pandora szelencéje ez, ami kinyílni látszik végre.

Ki megy ápolónak? Avagy ki a fene marad egyetemi oktató, kutató, közalkalmazott, vállalkozó Magyarországon??

Többen is kérdezték tőlem mostanában, hogy kik és milyen háttérből mennek “nyugatra” ápolónak.

Mert van ugye az a kép, hogy főleg a szegény falusi, középkorú nők. Leharcolt, tanulatlan matrónák, akik lefőzik a mirelittbe a három heti élelmet, felporszívóznak, elmosogatnak, könnyes búcsút vesznek szomorkodó családjuktól, majd felülnek a sofőrökhöz akik Ausztriába és Németországba viszi őket házvezetni, takarítani, ápolni. A férj és a család eközben otthon kicsit éhenhal a koszban, egy sörrel a tévé előtt. Szegény-szegény nő pedig a penzum letudtával hazamegy, és folytatja otthon amit előtte otthagyott és amit kint is tolt. Főzmostakarítházvezetápol, csapzottan, ilyen az élet…

A magyar családokat NEM a női migráció teszi tönkre!

Megjelent a 444-en ez a cikk: A migráció, ami magyar családokat tehet tönkre, mégis alig esik szó róla. Feltételezem a szerző a magyarországi migránsriogatást próbálja ezzel a címmel árnyalni, és felhívni a figyelmet egy, a köztudatban elterjedt migránsaggódási téma mellett meglévő másik típusú migrációra. A Magyarországról induló migrációt szeretné láttatni.

Az a jelenség, hogy magyar nők NyEurópába mennek ápolni, házvezetni, takarítani, gyerekvigyázni, cselédkedni már több helyen is megjelenik a közgondolkodásban, a társadalmi dialógusban. Szakmai szervezetek, érdekvédelmi szakemberek, politikusok, közéleti emberek, kutatók, újságírók is beszélnek róla, vizsgálják, tesznek állításokat.

Sajnos gyakran olyan emberek, akik maguk nem érintettek, ők csak vizsgálják, kutatják, értelmezik, keretezik, tematizálják azt, amit hallanak a valóban érintett nőktől. És szintén sajnos, de az egész problémakör nagyjából így kereteződik, hogy ahogy a cikkben is. Ilyesmi értelmezéseket lehet hallani:

Az ingázó idősgondozók valósága, a magyar gondoskodási válság tükrében

Öröm látni, hogy az elmúlt időszakban egyre több jó cikk jelenik meg a carework crisis / gondoskodó munkák válsága, és ezen belül is az idősgondozás témájában. Rettenetesen fontosnak tartom, hogy ezekről a témákról beszéljünk, és köszönet mindazon írástudóknak akik felvállalják, hogy a témáról szakszerűen tájékoztassák a szélesebb társadalmat! Ugyanakkor…

“Mocsok nehéz”

A tegnapi poszt kapcsán írta ezt valaki:
“De megpróbáltam én is az emigrációt, egyedül, szabadon, és mocsok nehéz.”

Én egyre kevésbé tudok mit kezdeni azzal, hogy ha valaki, egészségesen, mobilitással, nyelvtudással, kvalitásokkal, ezt mondja: “mocsok nehéz”. Tényleg. És kérem elhinni, hogy nem a másik ember valóságát kérdőjelezem meg, hanem a saját fogalmaim esnek szét. Mit jelent az, hogy mocsok nehéz? Mihez képest?