A földhöz ragadt transzcendencia

48 éves leszek, tízes kerekítéssel 50. Változó korban. Olyan is.

Felneveltük a gyerekeinket. Van hol laknom, van mit ennem és innom. Háború nem dúlja az országokat, ahol élek. Egészséges vagyok, a testem még nem akadályozza a lelkem abban, hogy az útját járja. Szeretnek, szerethetek.

Ápoló vagyok. Ápoló is. Ember, nő, anya, polgár, gondolkodó, érző lény.

Van időm. Sok időm. Az idő drága, különleges kincs. A lélek saját szobája. Ülök csendesen, befelé figyelek. Képek, érzetek, gondolatok. Jönnek, mennek, áramlanak, összekapcsolódnak, szétválnak. Sokfélék.
A meditáció, a módosult tudatállapot, a lélek permakultúrás kertje. Continue reading

Az elvesztegetett lehetőség, vagy még csak az sem

Naplemente

Véget ért a hat hét, elbúcsúztunk egymástól. Kivittek az állomásra, én pedig kis bőröndömet húzva kilépkedtem az életéből. Teljesen olyan érzés, mint kiolvasni egy érdekes regényt, és odaérni a legvégére. OTT VAN VÉGE. És ha még szívesen lapozna is az ember, nincs már hova, annyival kell beérni amennyi addig volt. Continue reading

Magány

A magány kemény és elég megfoghatatlan is. Vannak akik a családjuk kötelékében magányosak, vannak akiknek nincs családjuk, mégsem azok. Vagymi. Szokás erről így beszélni. Az öregkori magányosság mindenesetre sokszor emlegetett tétel az öregedő társadalmunk problémalistáján.

Ha visszagondolok az ügyfeleimre, akkor látok olyat akinek volt gyereke, családja, mégis nagyon boldogtalan volt, és azt mondta magányos. Pedig a lánya szerette, a családja kifejezetten törődött vele. Egy másik idős nő, nem volt gyereke, de volt szerető családja és a férje haláláig jó volt a kapcsolatuk, ő nem volt magányos. Nem is mondta hogy az lenne, nekem sem tűnt annak. Általában az volt rá jellemző hogy örült az életnek, élvezte, haláláig. Láthatóan a magány nem attól függ, hogy az embernek hány gyereke van, van-e gyereke egyáltalán.

Most újra itt vagyok a férfi ügyfeleménél, akiről az elmúlt posztok szóltak. Continue reading

Budapest csodálatos hely!

Négy éve költöztünk el Magyarországról és nagyon kevés időt töltöttünk itthon azóta. Valamennyire követem az itthoni folyamatokat, de az évek során egyre felszínesebbé vált a benyomásom arról, hogy mik a tendenciák az országban. Nyilvánvalóan egészen más, ha az ember a saját bőrén is érzi a tér energiáját.

Most, idén március óta úgy alakult, hogy többször is haza kell jönnöm, így újra bele tudok merülni a magyar valóságba. Egy szeletébe legalábbis, IRL.

Budapest tényleg csodálatos! Tele kedves, külföldi turistákkal, fiatalokkal, kulturális programokkal. Jó az idő, finomak és olcsók az ételek. Continue reading

A szeretet, a barátság, a szerelem nem jár és nem is kikövetelhető

Ismeritek azt az embertípust, akinek az akarata/egója erős, intelligens, de érzelmileg rettenetesen függő? Ezerféle hiányérzettől szenved, és ezt a környezetéből igyekszik kisajtolni minden erejével, gátlás/önreflexió nélkül?

Nagyon érdekes őket működni látni, és ami engem mindig is érdekelt, hogy ezek az emberek mivé lesznek öreg korukra. Continue reading

Még élni akarnék, meg egy ilyen piros, kabió mercit!

Annyira könnyű készpénznek venni az életet. Jövünk-megyünk, rohangászunk, marakodunk, szomorkodunk, bántjuk egymást és magunkat. Nem figyelünk oda, sőt gyakran sehova sem. Az évek meg csak szaladnak, aztán egyszer csak vége van.
Kisarkítva, eltúlozva, egyféle szempontból, tudom!
De akkor is!

Ha szerencsénk van, akkor kapunk esélyeket és lehetőségeket a sorstól, még időben elkezdeni értékelni. John is ilyen most nekem.

Continue reading