Takarítók, tanárok, ápolók, az értelmiség és a NEmzeti Rabszolgaság

Nemrég rámírt egy ismerősöm, hogy 63 évesen kivándorolni terveznek a partnerével, aki pedig már 70 fölött van. Tanácsot, információt kértek Máltáról, érdeklődtek a jelenlegi viszonyokról. Ez volt eddig a legextrémebb korosztály kivándorlásilag, de mostanában egyébként is sokan mondják az ismerőseim között, hogy náluk most telt be a pohár, költöznek. 

Figyelem a tanárok tiltakozásait, hallgatom amit ők és a diákjaik beszélnek. Aztán a minap itt volt az a cikk, amiben kiderül, hogy többet fizetnének a takarítónak, mint a tanároknak egy budapesti gimnáziumban. (Ami mondjuk szerintem jó irány. A kulcsdolgozókat legalább úgy meg kéne fizetni mint az értelmiséget… Csak mind a kettőt sokkal jobban. De ez egy másik téma.)

Eközben az élelmiszer árak az egekben. Nyáron az egyik magyar Aldiban a kollégák azon vicceltek egymással, hogy vajon kitegyék-e az aktuális árakat, mert holnap úgyis ki kell cserélni.

Korona tanulságok: túlnépesedés

Avagy, lassan talán lehet, hogy érdemes lenne elkezdeni a természettudományokat komolyabban venni…?

Miket tanultam ápolóként, gondoskodóként a covid járvány eddigi két éve alatt? Mik a tanulságok? Szoktatok ilyesmiken gondolkozni?

Nagyjából két éve hallottam először a híradóban arról, hogy egy új járvány ütötte fel a fejét Kínában. Érdekes megpróbálni visszaidézni az emlékét azoknak az időknek, amikor még spontán öleltük meg egymást a barátokkal, fogtunk kezet új ismerősökkel. Akkor még csak fél füllel figyeltük, hogy mi alakul. Aztán elkezdtek jönni a hírek, a képek az olasz viszonyokról, a kórházakból, az idősotthonokból, a halottakról, és az őket szállító kamionokról. 

Angliai idősgondozási ügyek, szempontok a jelen időszakban

Nagyon érdekesen alakul az angliai (és UK) idősgondozási helyzet. A minap kiadta a kormányzat az új, bevándorlásra vonatkozó pontosított elképzeléseit. Ami elöljáróban kiemelten fontos lehet: még idén december 31-ig lehet az eu-s szabályok szerint elkezdeni dolgozni az UK-ban, utána elég kemény helyzet várható. Arra lehet számítani, hogy a vízum szabályokat felhasználva a kormányzat markánsan csorbítani fogja a külföldről érkező idősgondozók (és más szakmák) dolgozói jogait. Így várhatóan nem lesz az a fajta szabadság, hogy a dolgozók bármikor válthatnak munkahelyet. Persze az nyilván egy kérdés, hogy ezekben a koronás időkben egyáltalán mennyire jó ötlet ápolni. Praktikusan nézve valójában kimondható, hogy az angliai, viszonylag tágas és szellős idősgondozási munkaerőpiaci tér bezárul(t) az újonnan érkezni vágyók előtt. (Aki még menne, annak érdemes sietni.)

Zárul Miki mókatára, avagy a Brexit aktuális margójára

Kezdem a praktikummal: Aki még az elkövetkezendő időszakban ápoló akar lenni Nagy-Britanniában, az igyekezzen. Idén dec. 31-ig lehet az eu-s megszokott keretben elkezdeni dolgozni, aztán hogy utána mi lesz, az majd kiderül.

Jelenleg az van, hogy akinek már kialakult rendszere van az UK-ban, vagyis regisztrált munkavállaló így vagy úgy, annak úgy néz ki minden marad a megszokottak szerint.

Óda az Ügynökségekhez, avagy inkább ne legyünk a saját ellenségeink

Meséltem a múltkor, hogy felmondtam az ügyfelemnél. Magát a felmondást is nagyban segítette az, hogy a folyamatot végig követte az ügynökség, amin keresztül dolgoztam a családnál. Gyakorlatilag mediálta az eseményeket. Már idejében elkezdtem jelezni, hogy olyan problémáim vannak amiket lehet, hogy nem tudok közvetlenül megoldani a családdal. Ekkor ők is bevonódtak és igyekeztek odahatni a családra, hogy legyen megoldás. De a család ezt nem tudta megoldani azelőtt, hogy én inkább a felmondást válasszam.

Napi 6000-7000 Ft-ért konkrétan és pontosan mire számítunk?

Nem kötekedésből kérdezem, hanem átgondolásra ajánlom: Gondolkoztatok már azon, hogy ha a bentlakásos ápolóknak napi 6000 Ft-ot fizetünk, akkor azért mit, milyen színvonalú ellátást lehet elvárni reálisan?

Most ezt szeretném egy kicsit körüljárni.

Ebben az egész idősgondozásos ügyben a legnehezebb dolga szerintem a családoknak van, mármint azoknak akik tényleg szeretik az idős rokont, és jót akarnak neki. Titeket kérdezlek: Ha elképzelitek azt a színvonalú szolgáltatást, amit mondjuk a szeretett rokonotoknak elvárnátok, annak szerintetek mennyi lenne a reális ára? A reális napidíja? Ti mennyiért lennétek hajlandóak más rokonát ápolni?

Ápolónak lenni Angliában vagy Magyarországon? Avagy miért mennek el…?

Egy előadásra készülök éppen. A rendezvény fókusza az ápolás és az érdekvédelem. Egyebek között arról is szó lesz, hogy egy angliai migráns keurópai ápolót hogyan, milyen módokon véd a UK rendszer. Arról is mesélek majd, hogy milyen érdekvédelmi biztosítékok vannak a társadalmi struktúrákban, hogyan képviselődnek az érdekeim. Illetve hogy a kezemben, mint hangsúlyozom migráns ápolóéban, milyen eszközök vannak a saját érdekeimet védeni.

Azon már régebben is gondolkoztam, hogy csinálnám-e ezt a munkát Magyarországon, bele is építem az előadásba. Eléggé szíven is ütött mikor ezt most rendszerezetten átgondoltam. Úgy gondolom, hogy a témáról érdemes írni itt is.

Egy gondolati utazásra hívlak most benneteket, képzeljétek magatokat a migráns, keurópai ápoló helyébe. Ti hogy döntenétek a felsorolás végén? Végeznétek-e ezt a munkát mindezek után, Magyarországon?

Hogyan gondoskodhat magáról a gondoskodó?

Nemes és gáláns egyszerűséggel szokták internetes mémek és bölcs idézetek mondogatni, hogy csak akkor tudunk másokról gondoskodni, ha először saját magunkról gondoskodunk. Ingoványos terület ez, mert nyilvánvalóan a magyar egészségügy, a bölcsődék, az óvodák, az iskolák és az otthonok mélyei tele vannak teljesen túlhajszolt nőkkel, akik a még meglévő fogaikat összeszorítva és erejükön felül igyekeznek helytállni és jól gondoskodni másokról.

Ápolási migráció Európában, Magyarországon

Az utóbbi 1-2 évben a média egyre többet foglalkozik a gondoskodás válságával és az ápolási migrációval, hála a jó égnek. Sokan írnak sokfelé, érintettek, ápolók, gondoskodók is, egyre inkább látható, hogy milyen borzalmas állapotokat rejtenek az otthonok mélyei. Sok levelet, beszámolót kapok én is, beszélnek az érintettek.

Az is nagyon örömteli, hogy egyre több és egyre pontosabb írás születik a témában, mindenféle médiafelületen. Sok megkeresést kapok én is, dialógusban vagyunk, szakemberek, újságírók, érintettek. A Pandora szelencéje ez, ami kinyílni látszik végre.

A magyar családokat NEM a női migráció teszi tönkre!

Megjelent a 444-en ez a cikk: A migráció, ami magyar családokat tehet tönkre, mégis alig esik szó róla. Feltételezem a szerző a magyarországi migránsriogatást próbálja ezzel a címmel árnyalni, és felhívni a figyelmet egy, a köztudatban elterjedt migránsaggódási téma mellett meglévő másik típusú migrációra. A Magyarországról induló migrációt szeretné láttatni.

Az a jelenség, hogy magyar nők NyEurópába mennek ápolni, házvezetni, takarítani, gyerekvigyázni, cselédkedni már több helyen is megjelenik a közgondolkodásban, a társadalmi dialógusban. Szakmai szervezetek, érdekvédelmi szakemberek, politikusok, közéleti emberek, kutatók, újságírók is beszélnek róla, vizsgálják, tesznek állításokat.

Sajnos gyakran olyan emberek, akik maguk nem érintettek, ők csak vizsgálják, kutatják, értelmezik, keretezik, tematizálják azt, amit hallanak a valóban érintett nőktől. És szintén sajnos, de az egész problémakör nagyjából így kereteződik, hogy ahogy a cikkben is. Ilyesmi értelmezéseket lehet hallani: