Demensekkel nem vitatkozunk, és bolondokkal sem

Egy jó vita, okos, érzékeny, szellemes emberekkel, az egyik kedvenc szórakozásom. Vitázni jó… Kivéve…

Emlékszem annó, mikor először lettem hivatásos ápoló, mennyire tapasztalatlan voltam. Pl. simán leálltam megpróbálni észérveket használni a csak kicsit demens, vagyis nem annyira feltűnően beteg lakókkal való kommunikációban. Emlékszem az érzésre, hogy így motivált, hogy a szegénykének majd jól megérvelem, hogy pl. miért lesz jó neki lemenni az étkezőbe, amit aztán majd jól megért és belát… Ez még az otthonban volt, ahol 240 idős élt. Sokan közülük demensek voltak, nagyon sokan totál boldogtalanok és elveszettek is, akik gyakorlatilag szenvedve tengődték végig a napjaikat. Nem mindenki persze, voltak akik teljesen jól voltak, de emlékeim szerint ők voltak kevesebben.

Takarítók, tanárok, ápolók, az értelmiség és a NEmzeti Rabszolgaság

Nemrég rámírt egy ismerősöm, hogy 63 évesen kivándorolni terveznek a partnerével, aki pedig már 70 fölött van. Tanácsot, információt kértek Máltáról, érdeklődtek a jelenlegi viszonyokról. Ez volt eddig a legextrémebb korosztály kivándorlásilag, de mostanában egyébként is sokan mondják az ismerőseim között, hogy náluk most telt be a pohár, költöznek. 

Figyelem a tanárok tiltakozásait, hallgatom amit ők és a diákjaik beszélnek. Aztán a minap itt volt az a cikk, amiben kiderül, hogy többet fizetnének a takarítónak, mint a tanároknak egy budapesti gimnáziumban. (Ami mondjuk szerintem jó irány. A kulcsdolgozókat legalább úgy meg kéne fizetni mint az értelmiséget… Csak mind a kettőt sokkal jobban. De ez egy másik téma.)

Eközben az élelmiszer árak az egekben. Nyáron az egyik magyar Aldiban a kollégák azon vicceltek egymással, hogy vajon kitegyék-e az aktuális árakat, mert holnap úgyis ki kell cserélni.

Te szeretnéd, hogy öreg korodban robotok ápoljanak?

Igen? Miért? Nem? Miért nem? Ápoló robotok…! Átok vagy áldás?
Gondolkodjunk egy kicsit együtt?

Idősek és betegek gondozásában nyújthat segítséget Sophia, a humanoid robot, amelynek idén kezdi meg tömegtermelését a hongkongi Hanson Robotics vállalat – tette közzé az MTI. Erről is olvashatunk a National Geographic cikkében. Elkezdődik a betegápoló humanoid robot tömeggyártása…

Tanítás az esetlegességről, avagy úton egy haldoklóhoz

A repülőn ülök éppen, úton az új ügyfélhez. Pár hete érkezett a kérdés az ügynökségtől, egy hat hetes munkára, ami az időszak, a kliens, a bér, a körülmények tekintetében egyaránt szimpatikus volt, úgyhogy bejelentkeztem rá. Elindult az egyeztetés a családdal, a most ott lévő ápolóval, mi a feladat pontosan, stb., megbeszéltünk mindent.

Zárul Miki mókatára, avagy a Brexit aktuális margójára

Kezdem a praktikummal: Aki még az elkövetkezendő időszakban ápoló akar lenni Nagy-Britanniában, az igyekezzen. Idén dec. 31-ig lehet az eu-s megszokott keretben elkezdeni dolgozni, aztán hogy utána mi lesz, az majd kiderül.

Jelenleg az van, hogy akinek már kialakult rendszere van az UK-ban, vagyis regisztrált munkavállaló így vagy úgy, annak úgy néz ki minden marad a megszokottak szerint.

Respekt a lábaknak

Szoktatok a lábakról az élettel összefüggésben gondolkozni? Valószínűleg nem nagyon. Én korábban soha. Aztán miután ápoló lettem egyre többet. Fiatalon, egészségesen, rohangászva a világban, kinek jut eszébe a lábak  fontosságáról elmélkedni…?

Azt pl. tudtátok, hogy az ápolóknak a láb körmeit Angliában tilos vágni? Csak pedikűrös szakember csinálhatja. Eleinte furcsállottam. Pedig öreg korban egy kis lábköröm vágási hiba ölhet! Ki a fene gondolta volna…?

Először is a lábban már sokszor rossz a keringés. A rossz tartás, a rossz cipő miatt mindenféle torzulás is keletkezik, bőrkeményedések, gombás körmök. Ettől aztán még nehezebb lesz a járás.

Ápolónak lenni Angliában vagy Magyarországon? Avagy miért mennek el…?

Egy előadásra készülök éppen. A rendezvény fókusza az ápolás és az érdekvédelem. Egyebek között arról is szó lesz, hogy egy angliai migráns keurópai ápolót hogyan, milyen módokon véd a UK rendszer. Arról is mesélek majd, hogy milyen érdekvédelmi biztosítékok vannak a társadalmi struktúrákban, hogyan képviselődnek az érdekeim. Illetve hogy a kezemben, mint hangsúlyozom migráns ápolóéban, milyen eszközök vannak a saját érdekeimet védeni.

Azon már régebben is gondolkoztam, hogy csinálnám-e ezt a munkát Magyarországon, bele is építem az előadásba. Eléggé szíven is ütött mikor ezt most rendszerezetten átgondoltam. Úgy gondolom, hogy a témáról érdemes írni itt is.

Egy gondolati utazásra hívlak most benneteket, képzeljétek magatokat a migráns, keurópai ápoló helyébe. Ti hogy döntenétek a felsorolás végén? Végeznétek-e ezt a munkát mindezek után, Magyarországon?

Egy csésze tea a nappaliban

Egyszer volt hol nem volt, volt egyszer két fiatal srác, Peter és Paul. Barátok voltak, bajtársak úgymond. Kialakul az ilyesmi, ha az embert értelmetlen háborúkba vezénylik ölni. Nomeg túlélni ugye.

Fiatalok voltak, erősek, előttük az élet.

Megismerkedtek 1-1 lánnyal Susannal és Janenel, feleségül is vették őket. Divat volt az ilyesmi még a 40-es években.

Az élet ment tovább.

Mi ez az érzés? Minek lehetne nevezni?

Ahogy már írtam, tavasszal elvállaltam egy új állandó ügyfelet. Két hetet vagyok vele, és négy hetet távol. Eddig háromszor voltam nála. Nagyon megkedveltem, hatalmas fazon. Abszolút tiszta az agya, közel száz éves, karakteres, világlátott, kritikus és szeret mesélni. Napi 4-5 órát simán eldumálunk mindenféléről, pletyka, politika, oral herstory, minden van.

Az utolsó alkalommal, mielőtt eljöttem este, egészen elérzékenyültem ahogy  néztem. Nem nagyon lát, öltözött lefele, laza mozdulatokkal hajigálta a melltartóját, a harisnyáját a fotelba, vagy mellé. Oda sem figyelt, mert közben folyamatosan mesélt. Állok mellette és fülig ér a szám, egy élmény érzékelni a pirinyó testben élő egyedi lényét. Meg is fogalmaztam magamnak, hogy hiányozni fog, de nem mondtam semmit.

Ápolni, gondoskodni rossz. Ápolni, gondoskodni jó…

Gyakorlatilag véletlen és előre nem látható fordulata a sorsnak, hogy ápoló lettem. Úgy emlékszem talán 40 éves lehettem, mikor egyrészt arra jutottam, hogy a saját spirituális igényeim miatt önkénteskedni szeretnék egy hospice-ban. Másrészt arra, hogy szeretném megtanulni a profi ápolást, mint olyan szakmát aminek van értelme és a társadalomnak mindig szüksége van rá.

Utólag visszanézve már nem is értem, hogy hogy jutottam erre, abból a közegből ahonnan jövök. Mindenesetre, így visszatekintve remek ötletnek bizonyult. Nagyon örülök, hogy bevállaltam az akkori elvi ellenszélben.
Sokat elemzem magamban mostanában ezt az egész ápolás-gondoskodás kérdéskört, elvi szinten is, és a saját életem vonatkozásában is. Újra és újra arra jutok, hogy teljesen benézi ezt az egészet a társadalom, full öngóllal. Amit azután mindenki szív.
Pedig igazán könnyen lehetne ez másképp is, ha a fejünkben, és a gazdasági környezetben a helyére, egy jobb helyre tesszük a témát.