Te szeretnéd, hogy öreg korodban robotok ápoljanak?

Igen? Miért? Nem? Miért nem? Ápoló robotok…! Átok vagy áldás?
Gondolkodjunk egy kicsit együtt?

Idősek és betegek gondozásában nyújthat segítséget Sophia, a humanoid robot, amelynek idén kezdi meg tömegtermelését a hongkongi Hanson Robotics vállalat – tette közzé az MTI. Erről is olvashatunk a National Geographic cikkében. Elkezdődik a betegápoló humanoid robot tömeggyártása…

Tanítás az esetlegességről, avagy úton egy haldoklóhoz

A repülőn ülök éppen, úton az új ügyfélhez. Pár hete érkezett a kérdés az ügynökségtől, egy hat hetes munkára, ami az időszak, a kliens, a bér, a körülmények tekintetében egyaránt szimpatikus volt, úgyhogy bejelentkeztem rá. Elindult az egyeztetés a családdal, a most ott lévő ápolóval, mi a feladat pontosan, stb., megbeszéltünk mindent.

Zárul Miki mókatára, avagy a Brexit aktuális margójára

Kezdem a praktikummal: Aki még az elkövetkezendő időszakban ápoló akar lenni Nagy-Britanniában, az igyekezzen. Idén dec. 31-ig lehet az eu-s megszokott keretben elkezdeni dolgozni, aztán hogy utána mi lesz, az majd kiderül.

Jelenleg az van, hogy akinek már kialakult rendszere van az UK-ban, vagyis regisztrált munkavállaló így vagy úgy, annak úgy néz ki minden marad a megszokottak szerint.

Respekt a lábaknak

Szoktatok a lábakról az élettel összefüggésben gondolkozni? Valószínűleg nem nagyon. Én korábban soha. Aztán miután ápoló lettem egyre többet. Fiatalon, egészségesen, rohangászva a világban, kinek jut eszébe a lábak  fontosságáról elmélkedni…?

Azt pl. tudtátok, hogy az ápolóknak a láb körmeit Angliában tilos vágni? Csak pedikűrös szakember csinálhatja. Eleinte furcsállottam. Pedig öreg korban egy kis lábköröm vágási hiba ölhet! Ki a fene gondolta volna…?

Először is a lábban már sokszor rossz a keringés. A rossz tartás, a rossz cipő miatt mindenféle torzulás is keletkezik, bőrkeményedések, gombás körmök. Ettől aztán még nehezebb lesz a járás.

Ápolónak lenni Angliában vagy Magyarországon? Avagy miért mennek el…?

Egy előadásra készülök éppen. A rendezvény fókusza az ápolás és az érdekvédelem. Egyebek között arról is szó lesz, hogy egy angliai migráns keurópai ápolót hogyan, milyen módokon véd a UK rendszer. Arról is mesélek majd, hogy milyen érdekvédelmi biztosítékok vannak a társadalmi struktúrákban, hogyan képviselődnek az érdekeim. Illetve hogy a kezemben, mint hangsúlyozom migráns ápolóéban, milyen eszközök vannak a saját érdekeimet védeni.

Azon már régebben is gondolkoztam, hogy csinálnám-e ezt a munkát Magyarországon, bele is építem az előadásba. Eléggé szíven is ütött mikor ezt most rendszerezetten átgondoltam. Úgy gondolom, hogy a témáról érdemes írni itt is.

Egy gondolati utazásra hívlak most benneteket, képzeljétek magatokat a migráns, keurópai ápoló helyébe. Ti hogy döntenétek a felsorolás végén? Végeznétek-e ezt a munkát mindezek után, Magyarországon?

Egy csésze tea a nappaliban

Egyszer volt hol nem volt, volt egyszer két fiatal srác, Peter és Paul. Barátok voltak, bajtársak úgymond. Kialakul az ilyesmi, ha az embert értelmetlen háborúkba vezénylik ölni. Nomeg túlélni ugye.

Fiatalok voltak, erősek, előttük az élet.

Megismerkedtek 1-1 lánnyal Susannal és Janenel, feleségül is vették őket. Divat volt az ilyesmi még a 40-es években.

Az élet ment tovább.

Mi ez az érzés? Minek lehetne nevezni?

Ahogy már írtam, tavasszal elvállaltam egy új állandó ügyfelet. Két hetet vagyok vele, és négy hetet távol. Eddig háromszor voltam nála. Nagyon megkedveltem, hatalmas fazon. Abszolút tiszta az agya, közel száz éves, karakteres, világlátott, kritikus és szeret mesélni. Napi 4-5 órát simán eldumálunk mindenféléről, pletyka, politika, oral herstory, minden van.

Az utolsó alkalommal, mielőtt eljöttem este, egészen elérzékenyültem ahogy  néztem. Nem nagyon lát, öltözött lefele, laza mozdulatokkal hajigálta a melltartóját, a harisnyáját a fotelba, vagy mellé. Oda sem figyelt, mert közben folyamatosan mesélt. Állok mellette és fülig ér a szám, egy élmény érzékelni a pirinyó testben élő egyedi lényét. Meg is fogalmaztam magamnak, hogy hiányozni fog, de nem mondtam semmit.

Ápolni, gondoskodni rossz. Ápolni, gondoskodni jó…

Gyakorlatilag véletlen és előre nem látható fordulata a sorsnak, hogy ápoló lettem. Úgy emlékszem talán 40 éves lehettem, mikor egyrészt arra jutottam, hogy a saját spirituális igényeim miatt önkénteskedni szeretnék egy hospice-ban. Másrészt arra, hogy szeretném megtanulni a profi ápolást, mint olyan szakmát aminek van értelme és a társadalomnak mindig szüksége van rá.

Utólag visszanézve már nem is értem, hogy hogy jutottam erre, abból a közegből ahonnan jövök. Mindenesetre, így visszatekintve remek ötletnek bizonyult. Nagyon örülök, hogy bevállaltam az akkori elvi ellenszélben.
Sokat elemzem magamban mostanában ezt az egész ápolás-gondoskodás kérdéskört, elvi szinten is, és a saját életem vonatkozásában is. Újra és újra arra jutok, hogy teljesen benézi ezt az egészet a társadalom, full öngóllal. Amit azután mindenki szív.
Pedig igazán könnyen lehetne ez másképp is, ha a fejünkben, és a gazdasági környezetben a helyére, egy jobb helyre tesszük a témát.

Új fejezet indul: London

Ahhoz képest, hogy az első napok túlélő üzemmódban teltek, így a második hét végére elrendeződtek, elsimultak a dolgok a munka frontján. Az volt az eredeti megállapodás a családdal, hogy a második hét végén leülünk és áttárgyaljuk, hogy ők akarják-e hogy az egyik állandó ápoló legyek, illetve hogy vállalom-e. Ez a beszélgetés tegnap este egy családi vacsora közben lezajlott és abban maradtunk, hogy nagy örömmel működünk együtt tovább.

Tehát akkor London lesz egy ideig… Micsoda óriási különbség ez a vidéki angol középosztály terei után…! Most látok rá csak igazán, hogy mekkora a kontraszt. A város zsizseg, iszonyú színes és multikulti. Dolgoztam már Londonban korábban, még angliai ápolói munkáim elején, de akkor a figyelmem még nagyon lekötötte maga az új munkatér. Turistaként is sokat jártam itt, és mindig is tetszett, de ez most egészen más minőség. Normális helyen és normális körülmények között lakni Londonban, ennek van egy egészen sajátságos varázsa.

Isten nem kockázik

Mondta állítólag Einstein gyakorta. Talán igen, talán nem. De a sors biztosan kockázik, legalábbis nekem abszolút így tűnik.

Hétfőn még egy egyetemi permakultúrás projektről és együttműködésről tárgyaltam a mediterránban, és lötyögtem délután a parton. Kedden hajnalban felmarkoltam Mary Poppins típusú bőröndömet és elindultam az ismeretlenbe.