Ha elnyomókat nevelünk, elnyomóink lesznek, avagy a tanár sztrájk margójára

Ezt a cikket három hete írtam, és azóta is haboztam, hogy kitegyem-e. Akkor még olyan nagy volt a lelkesedés, és nem akartam elrontani az emelkedett hangulatot. Még mindig reménykedek, hogy lesz valami változás, de közben félek is, hogy elkésett ez a dolog, meg a tél is jön, végül nem lesz áttörés. Na mindegy, beteszem ezeket a gondolatokat a közösbe, hátha tud hozzáadott értéke lenni. Tehát a cikk:

UPDATE: Élőlánc van. Nézzétek meg ezeket a képeket, primer és szekunder szégyent is érzek 50 éves emberként, ahogy ezeket a fiatalokat nézem a képeken. Hogy az úristenbe sikerült ebbe a helyzetbe hoznunk a mai tinédzsereket? IskoláÉRT tüntetnek!! Tanárokért!! Kb. mint Malala. A fájdalom és a szégyen szétveti a szívemet. És milyen brutális árat fizetünk mindezért öreg korunkban majd, ha megérjük…
De most, velük, talán egy új, aktívabb, felelősebb, tevékenyebb magyar generáció alakul…

A nők titokzatos, láthatatlan, új, (ön)gondoskodó világa

Nagyon intenzíven és érdekesen változik a világ, már csak az alatt az idő alatt is nézve, amióta én az eszemet tudom, és nézem. Amit most megírok, az egy számomra érdekes és reménykeltő megfigyelés. Biztos vagyok benne, hogy sokan egyrészt nem is értik majd, másrészt totál máshogy látják, de nem baj. Talán igazam sincs, bár látom működni. Majd az idő kiadja, hogy mennyi az annyi…

Onnan mondom amit mondok, hogy amikor az ezredforduló környékén kisgyerekes anya lettem, gyakorlatilag orral belefúródtam a női valóságba. Előtte sajnos nem tűnt fel, hogy a magyar közeg mennyire nem gyerekbarát, mennyire nem családbarát, és mennyire főképpen nem anya-, és nőbarát. A szociális szolgáltatások, a tömegközlekedés, a közintézmények, a gyakorlat szintjén gyakorlatilag mindenhol a kisgyerekről gondoskodók ellen dolgoztak, akik nyilván a nők voltak döntően.