Ha rendesen meg lenne fizetve, akkor lehetne csinálni “kényszer” nélkül (az ápolást)?

A felvezetésben tennék egy kitérőt :

Óriási a zaj, a nyomás. Rendszereink arról szólnak, hogy valaki állandóan el-, és beadni akar nekünk valamit. 80-90%-ban olyat, amire totálisan semmi szükségünk nincs, jó részük még kifejezetten ártalmas is. Terméket, szolgáltatást, eszmét. Csináljuk ezt, ne csináljuk azt, vegyük meg ezt, ne vegyük meg azt, akarjuk, vágyjuk, gondoljuk ezt, vagy azt. Mások akarnak tőlünk energiát, pénzt, figyelmet, alig van tér a saját belső hangjainkra, valódi lelki igényeinkre figyelni.
Orkánszerű az erő, ami nem enged gondolkozni, higgadtan nézni a világot magunk körül. Annyira abszurd állítások vannak, amiben az ember már nem tudja, hogy nem ő hülyült-e meg egészen.

A józan ész használata nemhogy nem kívánalom, hanem kifejezetten árt a gazdasági növekedésnek, a GDP-nek, és a társadalmakat működtető elnyomó erőknek. Annyira abszurdak a gazdasági és társadalmi mechanizmusaink, és annyira a kognitív disszonancia az egyik fő rendező elv, hogy ember legyen a talpán aki ezzel hajlandó szembenézni, és képes megőrizni a józan eszét.

Continue reading

Advertisements

Ügyfél típusok ápolói szempontból, avagy when nothing goes right, go left!

Írtam már ezt, de most megint: nem győzöm hangsúlyozni, hogy még az ápoláson belül is óriási különbségek vannak helyek, ügyfelek és fizetések között, a tömény szívás és a (jól) fizetett szanatórium két szélsőértéke között, ápolói szempontból. Aki csinálja tudja ezt, aki nem, az nyilván rájön magától is ha gondolkozik. Amiért mégis írok róla az ahhoz kapcsolódik amiken mostanában sokat gondolkozom, hogy mit akarhatnak, mit követelhetnek az ápolók. Mi lehet a cél, hogyan javíthatjuk saját egyéni munkakörülményeinket és milyen érdekvédelmi, lobbi szándékaink lehetnek, milyen érveléssel?

A fizetésre vonatkozó számítások ebben a posztban vannak.

Most arról szeretnék írni, hogy ápolói szempontból, a munka nehézsége tekintetében milyen tipikus ügyfélcsoportokat lehet megnevezni, és velük kapcsolatosan mik lehetnek az elvárásaink saját magunk szempontjából, és érdekvédelmileg is. Continue reading

Mit követelnek, követelhetnek a gondoskodást végzők?

Mark Twight

Volt két hír a BBC-n mostanában. Sokat beszélnek erről a témáról egyébként is. Az egyik arról szólt, hogy a Brexit óta mennyivel kevesebb nővér jött EU-s országokból a UK-ba dolgozni. 96%-kal kevesebb a jelentkezés, ami még a cool angolok szerint is wow. A másik hír az, hogy a britek nem nagyon akarnak nővérek lenni, és jelenleg többen hagyják el a szakmát, mint ahányan belépnek a rendszerbe. (A linkekre kattintva az eredeti cikkek elolvashatók, de megosztottam őket és továbbiakat a blog FB oldalán is.)

A rendszer recseg-ropog, látom a gyakorlatban is. Egy példa: a néni lábával van egy kis gond, ami állandó nővéri felügyeletet igényel(ne), de nem nagyon tudják megszervezni azt a színvonalú ellátást amihez korábban itt hozzászoktak már a polgárok, vagy ami az itteni norma. És az igény egyre nő, a lakosság öregszik, az ellátó személyzet száma pedig nemhogy nem nő, hanem csökken. A múlt héten még itt járt nővérről most kiderült hogy elhagyta a szakmát, és a körzet jelenleg égető munkaerőhiánnyal küzd. Csakúgy mint nagyjából minden körzet egyébként. Mondjuk itt legalább még nincsenek elfelejtett hullák a kórházakban, mint Magyarországon.

Három európai ország ápolási viszonyait van módom valamennyire ismerni, mind a háromban égető a nővér-, az ápolóhiány. Közben hallom Ausztriában és Németországban dolgozó kollégáktól, hogy ott is hasonló a helyzet. Continue reading

“Közel vagyunk egymáshoz”, avagy a család, a közösség ereje

We are close...
We are close…

Magyarul nem annyira pontos a címbeli idézet. “We are close”. Így hangzott el már többször az egyes családtagok szájából. És tényleg… Nem csinálnak belőle nagy ügyet, nem vakításból mondják, inkább ilyen pragmatikus kontextusban, amikor valamit a családi működésről akarnak elmagyarázni.

Sokat beszélgetnek a logisztikai dolgokról, politikai, közösségi eseményekről. Követik a híreket, most amúgy is elég turbulens minden ebben az országban, van bőven miről értekezni. Ilyen tudatos, középosztálybeli polgárok ők, régre visszanyúló családi történetekkel.

De amiről leginkább írni szeretnék most, az a családi, közösségi működésük. Continue reading

Forma 1 és pamutzokni

Így éljük a mindennapokat, jövünk-megyünk, intézkedünk. Sietünk, stresszelünk, aggódunk, kifelé figyelünk. Aztán ha valamilyen okból mégis lehetőségünk lesz lelassulni és egyrészt jobban figyelni befelé, másrészt elkezdeni az érzéseinkkel is látni a körülöttünk lévő embereket és történéseket, akkor a világ egy idő után teljesen másképpen kezd kinézni.

Amikor az ember rohan, és csak felszínesen van ideje megélni a hozzá érkező benyomásokat, akkor egy olyan mondat, hogy “Ne ítélj könnyen/hamar”, vagy hogy “Nem minden az, aminek látszik” csak unalmas sablon, sekélyes, kicsit irritáló közhely. Komoly és mély tartalmú esszenciák vesznek el így, veszítik el jelentésüket, és formáló erejüket. Continue reading

Végjáték, avagy haldoklás egy szerető családban /filmdráma/

Nagyon tanulságos vége lett ennek a munkának és az elmúlt, összesen 19 napnak. Utóbb szépen eszkalálódtak az események, így ma reggel eljöttem. Konkrétan elpucoltam, a kollégával együtt. A néni szegény visszakerült a kórházba. Ma van a nyolcadik napja azt hiszem, hogy nem evett és nem ivott, ez gyakorlatilag biológiai csoda, bár nem egyedülálló. A fickó 4 napja részeg. Dióhéjban. Continue reading

A házak mélyén lappangó bántalmazók és az erre adható válaszok 1.

16 napja vagyok itt.
A két hét előzetes összefoglalása: A nemzetközi helyzet fokozódik.

Ezt a témát két részletben szeretném megírni, az elsőben a helyzetet mutatom be, a másodikban elemzem.

Életem párja azt mondja, hogy olyan történeteket mesélek neki, amikért művészek sokat fizetnének hogy megélhessék, és megénekelhessék.
Én leginkább egy mérsékelten sem vicces filmdrámának látom az egészet, és ámulattal, ugyanakkor egyre kimerültebben figyelem. Néha kívülállóként szemlélve a két ember, anya és fia közötti áramlást, néha belülállóként, a rendszer szerves részeként és szereplőjeként élem a rögvalóságát. Nyilván meg lehetne csinálni úgy is, hogy dőljön a röhögéstől a mozinéző kínjában, van hozzá bőven sok epizód, de még így sem ajánlanám szívesen olyan embereknek, akiknek ingatag a hite az emberiség józan eszének létezését illetően. Continue reading