A lakások mélyén tengődő kín és az érdekképviselet viszonya. Avagy mi lesz a gondoskodásra szorulókkal és a gondoskodókkal?

Lezajlottak a választások Magyarországon. Úgy alakult, hogy épp előtte két hetet otthon voltam, szavazni is el tudtam menni, és látni az emberek reakcióit előtte is, utána is.

Követtem a kampányt is, figyeltem mindenféle politikai oldal megnyilvánulását, hogy mit beszélnek az emberek a fővárosban, vidéken, a fiatalok, és az idősebbek.

Eközben követek pár olyan magyar FB csoportot, ahol a Magyarországon élő emberek keresnek ápolókat, gondoskodókat kicsi, nagy, beteg családtagjaik ápolásához, a háztartási munkákban való segítéshez, az ÉLÉShez, a túléléshez, a gyógyuláshoz, a felépüléshez, a felnövekedéshez.

Az ingázó idősgondozók valósága, a magyar gondoskodási válság tükrében

Öröm látni, hogy az elmúlt időszakban egyre több jó cikk jelenik meg a carework crisis / gondoskodó munkák válsága, és ezen belül is az idősgondozás témájában. Rettenetesen fontosnak tartom, hogy ezekről a témákról beszéljünk, és köszönet mindazon írástudóknak akik felvállalják, hogy a témáról szakszerűen tájékoztassák a szélesebb társadalmat! Ugyanakkor…

Gyerekeink jövője és életminősége a tét

Teniszről jövök. A partnerem egy svéd csaj, remekül játszik és tök jó fej. A pálya egy olyan városban van, ahova mérsékelten szeretek bejárni, nagyon zsúfolt, nehéz parkolni, igyekszem elkerülni. A kocsit távolabb szoktam letenni és sétálok, különösen a játék után, egy olyan partszakaszon amit viszont nagyon szeretek. Tágas, szellős, igazi mediterrán hangulatú hely.

Veszek egy kávét gyakorta, élvezem a napsütést. Szinte soha nem sietek utána, megadom az időt és a teret a mélázáshoz. Ez kiváltképp jól esik a napforduló előtt két nappal, amikor már ennyire korán sötétedik. Olyan időszak ez mindig, ami a belső munkát különösen erősen támogatja.

Amikor az elb*tt természetű ember megöregszik… Mi a dolgunk velük, pláne így a gondoskodási krízis közepén?

Nagyon érdekes álmom volt, egészen letisztultan és átélhetően mutatta meg azt a problémát, elvi dilemmát, amit a gondoskodó munkák idősgondozási ágában nagyon fontos, és még mindig tabunak számító témájának gondolok. Nem beszélünk ennek az elvi alapjairól, ráadásul nagyon ingoványos terület is, és veszélyes következtetésekre is lehet jutni, ha nem sikerül a témát elég jól átgondolt alapfeltételezések mentén végiggondolni.

Olyan dilemma ez, amire még egyáltalán nincsen válaszom, annyit tudok biztosan, hogy a jelenlegi rendszer igazságtalan és átgondolatlan, és kihasználja az ápolókat, a gondoskodást végzőket, akár fizetett emberek, akár családtagok. És ennek kapcsán erről beszélni lenne fontos, és megszülni a problémára a társadalmilag elfogadható válaszokat.

Idősgondozás Angliában: mit jelent(het) ez a magyar középkorú nőknek mostanában

Az Egyesült Királyság kilép az EU-ból, legalábbis most ez a hivatalos álláspont. 2019 márciusa a határidő, hogy még a jelenlegi, viszonylag egyszerű és bejáratott módon tudjon valaki belépni a brit munkavállalási rendszerbe. Sokan kérdezik, hogy mire számítunk mostanában, angliai idősgondozóként, mi a véleményünk, mik a kilátások? Ezekre szeretnék a posztban reagálni.

Arról az alapról indulok, hogy bár ez egy nehéz munka, sok szempontból könnyű és könnyen hozzáférhető munka is. Ha belefeccöl az ember egy kis időt és energiát, hogy profi ápolóvá képezze magát, akkor 1-2 év alatt fel tud úgy fejlődni, hogy havi egymillió forintot simán meg tud keresni. Tökéletesen kialakítható konstrukció az, hogy valaki Magyarországról ingázva, 1-2 hónapot dolgozik, majd hazamegy és éli otthon, a magyar árviszonyok között az életét, az angliai keresetéből, sok szabadidővel, sok szabadsággal, anyagi biztonságban és azzal a viszonylag stabil nyugalommal, hogy munkája biztosan van, lesz, nem kerül utcára, nem kell aggódni a megélhetés miatt.

Mi változott a Brexit szavazás óta?
(Ez azt jelenti, hogy az Egyesült Királyság kilép az EU-ból.)

Az irracionalitás gazdasága, avagy óda a hozzátartozóhoz

Az ominózus sövény

Nem vicces, hogy Homo Sapiensnek nevezzük magunkat? Tulajdonképpen mit ért az emberiség azon, hogy ő egy Sapiens? Min gondolkozunk? Mi alapján mondjuk, hogy bölcsek vagyunk? Ha körülnézünk és higgadtan értékeljük a tevékenységeink hatásait bolygószerte, akkor mire vagyunk annyira büszkék és önérzetesek? Vagy legalábbis mi a mentségünk?

Kétségkívül vannak olyan tulajdonságaink, melyekben élővilágszerte elég jók vagyunk. Remekül csépeljük a szúrós növényt más nemzőszervével például. És még csak észre sem vesszük, az esetek többségében.

Időseket figyelve mindez különösen láthatóvá válik, ha szeretnénk látni.

Miért csak most mondja, és nem húsz éve? Szexuális zaklatás most, és főleg régen! Online anonim kérdőív

Nem tudom hogy vagytok vele, de engem meglehetősen felháborítanak azok a kérdések, amik azt firtatják, már megint az áldozatokat hibáztatva, hogy miért csak most beszélnek, miért nem 20-30-40, akárhány éve.

A nőket mindig is afelé terelte a társadalom, hogy ne beszéljenek. Sem a vágyaikról, sem a traumáikról. A szoknya alatt sok minden elfért…
A látszatot akarta a társadalom, azt a valóságot amiben a hölgy mindig kedves, illatos, családias, melegszívű, gondoskodó. És persze boldog, ezáltal boldogan gondoskodik, és többnyire csak mosolyog.