Ügyfél típusok ápolói szempontból, avagy when nothing goes right, go left!

Írtam már ezt, de most megint: nem győzöm hangsúlyozni, hogy még az ápoláson belül is óriási különbségek vannak helyek, ügyfelek és fizetések között, a tömény szívás és a (jól) fizetett szanatórium két szélsőértéke között, ápolói szempontból. Aki csinálja tudja ezt, aki nem, az nyilván rájön magától is ha gondolkozik. Amiért mégis írok róla az ahhoz kapcsolódik amiken mostanában sokat gondolkozom, hogy mit akarhatnak, mit követelhetnek az ápolók. Mi lehet a cél, hogyan javíthatjuk saját egyéni munkakörülményeinket és milyen érdekvédelmi, lobbi szándékaink lehetnek, milyen érveléssel?

A fizetésre vonatkozó számítások ebben a posztban vannak.

Most arról szeretnék írni, hogy ápolói szempontból, a munka nehézsége tekintetében milyen tipikus ügyfélcsoportokat lehet megnevezni, és velük kapcsolatosan mik lehetnek az elvárásaink saját magunk szempontjából, és érdekvédelmileg is.

Mit akarhatnak, mit követelhetnek az ápolók 2.

Az egy nehéz ügy a társadalomban, hogy akik írástudók, értelmiségiek, és főképpen kutatók, többnyire nem a Maslow piramis legalján próbálnak túlélni, így nem annyira vágják, hogy a társadalom rabszolgáinak mi a valósága, és mik a lehetőségei. Szemlélni, kognitívan kutatni, vagy saját bőrön megélni valamit, nagyon különböző társadalmi víziókat eredményez, láthatóan.

Tulajdonképpen jól ki van ez találva. A mezőgazdaságban, vagy a gondoskodásban dolgozó iskolázatlan tömegek így egészen jól kihasználhatók, a hangjuk nem hallatszik, az érdekeiket senki nem képviseli gyakorlatilag, illetve összességében nagyon kevés az érdekvédelmi hang/erő, ahhoz képest, hogy milyen gyökeresen kellene átformálni a társadalmi struktúrákat annak érdekében, hogy ez a fajta igazságtalanság csökkenjen.

Mit követelnek, követelhetnek a gondoskodást végzők?

Mark Twight

Volt két hír a BBC-n mostanában. Sokat beszélnek erről a témáról egyébként is. Az egyik arról szólt, hogy a Brexit óta mennyivel kevesebb nővér jött EU-s országokból a UK-ba dolgozni. 96%-kal kevesebb a jelentkezés, ami még a cool angolok szerint is wow. A másik hír az, hogy a britek nem nagyon akarnak nővérek lenni, és jelenleg többen hagyják el a szakmát, mint ahányan belépnek a rendszerbe. (A linkekre kattintva az eredeti cikkek elolvashatók, de megosztottam őket és továbbiakat a blog FB oldalán is.)

A rendszer recseg-ropog, látom a gyakorlatban is. Egy példa: a néni lábával van egy kis gond, ami állandó nővéri felügyeletet igényel(ne), de nem nagyon tudják megszervezni azt a színvonalú ellátást amihez korábban itt hozzászoktak már a polgárok, vagy ami az itteni norma. És az igény egyre nő, a lakosság öregszik, az ellátó személyzet száma pedig nemhogy nem nő, hanem csökken. A múlt héten még itt járt nővérről most kiderült hogy elhagyta a szakmát, és a körzet jelenleg égető munkaerőhiánnyal küzd. Csakúgy mint nagyjából minden körzet egyébként. Mondjuk itt legalább még nincsenek elfelejtett hullák a kórházakban, mint Magyarországon.

Három európai ország ápolási viszonyait van módom valamennyire ismerni, mind a háromban égető a nővér-, az ápolóhiány. Közben hallom Ausztriában és Németországban dolgozó kollégáktól, hogy ott is hasonló a helyzet.

A realitások talaján álmodozva: nincs elég ápoló! Mi legyen?

Nincs elég ápoló! Nincs elég kéz aki a gyerekeket nevelje, a betegeket ellássa, az öregeket ápolja. Nincs. Vége, ennyi volt. Nincs elég ápoló Angliában, ahova keurópai nők járnak ápolni, nincs elég Magyarországon, ahol erdélyi mamákkal próbálják az öregeket ellátni, havi százezerért, zsebbe, feketén. És nem tudjuk, hogy az erdélyi öregeket kik ápolják.

Nincs elég gyerek, mondják a nagyokosok, fittyet hányva a tényre, hogy már így is annyi ember van a földön, hogy idén a túllövés napja már augusztus 2. Ami azt jelenti, hogy hét hónap alatt feléljük mindazt amit a Föld idén előállít. Tehát ha az ökológiai lábnyoma akárkinek 1 fölött van, akkor ő is túlfogyasztó, és minden egyes új gyerek hozzájárul a bolygó további elfogyasztásához.

A házak mélyén lappangó bántalmazók és az erre adható válaszok 2.

Avagy kinek a kínját kell/kellene a társadalomnak enyhíteni, miért pont azt, milyen alapon, és miből? Pláne ha a bödön is eléggé kiürült mostanra már.

Eltelt pár nap a téma első része óta, és kicsit változott is a fókusza. Meg kéne változtatni a címet, de inkább hagyom mostmár. Viszont ez a poszt kicsit tágabban nézi így az “ingyenélés”, a mások kárára, bőrére, idejére, energiájára és költségére élés kérdéskörét.

A szenvedéshez, a kínlódáshoz, az önsajnálathoz, a sértettséghez való hozzáférés nem mindenki számára egyformán adott a társadalomban. Vagy másképpen fogalmazva: vannak akiknek a szenvedése közüggyé érdekképviselődik, vannak akiké nem. Netán trendi kínná, melyre a magukat progresszívnek látni szerető, világjobbítani akaró emberek együttérzően igyekeznek hümmögni, esetenként még a social justice zászlóját is lobogtatva közben. A többiek meg oldják meg ahogy tudják.
Vannak kínok melyek költségét a társadalom fizeti, vagy a kínlódók ezt igyekeznek elérni, ha a (fel)jogosultságtudatuk, előjogaik, és idejük engedi.
És vannak akiknek bírni kell, önállóan, lelkileg, pénzzel, idővel, energiával, mert csináljanak amit akarnak, mert minket nem érdekel, mert észre sem vesszük, mert az ő dolguk, mert ez része a hagyománynak, vagy mert csak. Nekik általában a belük is lóg a melótól, és pont nem arra van idejük, hogy érdeket kéviseljenek egyébként sem.

A házak mélyén lappangó bántalmazók és az erre adható válaszok 1.

16 napja vagyok itt.
A két hét előzetes összefoglalása: A nemzetközi helyzet fokozódik.

Ezt a témát két részletben szeretném megírni, az elsőben a helyzetet mutatom be, a másodikban elemzem.

Életem párja azt mondja, hogy olyan történeteket mesélek neki, amikért művészek sokat fizetnének hogy megélhessék, és megénekelhessék.
Én leginkább egy mérsékelten sem vicces filmdrámának látom az egészet, és ámulattal, ugyanakkor egyre kimerültebben figyelem. Néha kívülállóként szemlélve a két ember, anya és fia közötti áramlást, néha belülállóként, a rendszer szerves részeként és szereplőjeként élem a rögvalóságát. Nyilván meg lehetne csinálni úgy is, hogy dőljön a röhögéstől a mozinéző kínjában, van hozzá bőven sok epizód, de még így sem ajánlanám szívesen olyan embereknek, akiknek ingatag a hite az emberiség józan eszének létezését illetően.

Felszabadíthatja-e a rabszolga önmagát?

A kliens alszik, az ápoló mereng

És egy egész tömegnyi rabszolga?

Mekkora munka, feladat és pénz egy családnak, a saját tartósan beteg, fogyatékkal élő, idős, vagy haldokló rokonát ápolni? Micsoda stressz és költség? És ez csak egy fő ápolása.

A nők pedig ezt így végzik, ingyen… Sokszor még másik gyerekek nevelése, plusz további szülők ápolása, netán fizetős állás mellett. Kiegészítve mindenféle társadalmi nyomasztással arról, hogy ezt egyébként nekik szeretni kell, élvezni. Plusz még jól is kinézni. Továbbá hogy minden csak szervezés, akarat, lelkierő kérdése.
Törvények, intézkedések, szokások, hagyományok, a média, és önjelölt megmondóemberek, plusz a saját lelkiismeretük által hajtva, gyakorlatilag zéró elismeréssel, ámde sok bűntudattal.