Ápolónak lenni Angliában vagy Magyarországon? Avagy miért mennek el…?

Egy előadásra készülök éppen. A rendezvény fókusza az ápolás és az érdekvédelem. Egyebek között arról is szó lesz, hogy egy angliai migráns keurópai ápolót hogyan, milyen módokon véd a UK rendszer. Arról is mesélek majd, hogy milyen érdekvédelmi biztosítékok vannak a társadalmi struktúrákban, hogyan képviselődnek az érdekeim. Illetve hogy a kezemben, mint hangsúlyozom migráns ápolóéban, milyen eszközök vannak a saját érdekeimet védeni.

Azon már régebben is gondolkoztam, hogy csinálnám-e ezt a munkát Magyarországon, bele is építem az előadásba. Eléggé szíven is ütött mikor ezt most rendszerezetten átgondoltam. Úgy gondolom, hogy a témáról érdemes írni itt is.

Egy gondolati utazásra hívlak most benneteket, képzeljétek magatokat a migráns, keurópai ápoló helyébe. Ti hogy döntenétek a felsorolás végén? Végeznétek-e ezt a munkát mindezek után, Magyarországon?

FIGYELEM! Ez a cikk NEM arról szól, hogy Angliában milyen jó ápolónak lenni. Hanem arról, hogy Magyarországon mennyire borzalmas ápolónak lenni, amit az angliai tapasztalatok fényében jobban meg lehet mutatni.

Angliában is van egy csomó probléma, rossz cégek, rossz családok, rossz ápolók, rossz körülmények. DE legalább az elvi keretek és a tényleges mozgástér megvan, amiben az ápolók normálisan dolgozni tudnak. Magyarországon ennek a csírái sincsenek meg, és ezen kellene változtatni! Különösen ha az a cél, hogy a még maradék magyar kollégák is ne költözzenek külföldre, és a magyar öregek számára is legyen ellátás.

Hogyan gondoskodhat magáról a gondoskodó?

Nemes és gáláns egyszerűséggel szokták internetes mémek és bölcs idézetek mondogatni, hogy csak akkor tudunk másokról gondoskodni, ha először saját magunkról gondoskodunk. Ingoványos terület ez, mert nyilvánvalóan a magyar egészségügy, a bölcsődék, az óvodák, az iskolák és az otthonok mélyei tele vannak teljesen túlhajszolt nőkkel, akik a még meglévő fogaikat összeszorítva és erejükön felül igyekeznek helytállni és jól gondoskodni másokról.

Ápolási migráció Európában, Magyarországon

Az utóbbi 1-2 évben a média egyre többet foglalkozik a gondoskodás válságával és az ápolási migrációval, hála a jó égnek. Sokan írnak sokfelé, érintettek, ápolók, gondoskodók is, egyre inkább látható, hogy milyen borzalmas állapotokat rejtenek az otthonok mélyei. Sok levelet, beszámolót kapok én is, beszélnek az érintettek.

Az is nagyon örömteli, hogy egyre több és egyre pontosabb írás születik a témában, mindenféle médiafelületen. Sok megkeresést kapok én is, dialógusban vagyunk, szakemberek, újságírók, érintettek. A Pandora szelencéje ez, ami kinyílni látszik végre.

A készenlét, a készenléti munka ára és fontossága, avagy ki van a sor legvégén és mennyiért??

Vannak tényezők, amik nélkül nem lehet élni, vagy sokkal rövidebben, de mivel egy adott időszakban látszólag korlátlanul állnak a rendelkezésre, így nem is észleljük a fontosságukat. “Készpénznek vesszük”, ez a magyar kifejezés, de angolul sokkal pontosabb: “take for granted”. Ilyen volt sokáig a levegő, a víz, a méhek, és még sok egyéb.

De ilyen a gondoskodás is. Összefabrikáltunk magunknak egy társadalmat, gyakorlatilag rabszolgasorba döntöttük a nőket évszázadokon át, elérve ezzel hogy a gondoskodás létszükségletére a választ mindig legyen aki megadja. Ezt Angliában még sokkal kontrasztosabban lehet látni mint Magyarországon, ahol az osztályviszonyok sokkal elmosódottabbak és nincs olyan sok másféle színű és arcú kiszolgáló személyzet.

Brexit kilátások, idősgondozási munkák Angliában, mi a helyzet, mire lehet számítani

2016. június 23-án volt az a népszavazás, aminek az eredményeként az Egyesült Királyság az Európai Unióból való kilépés mellett döntött, elég szűk többséggel. Én négy éve vagyok itt. Amikor elkezdtem igazából senki nem számított arra, hogy olyan állapotok alakulnak ki az országban, mint amik mostanra kialakultak.

Elképesztően érdekes és izgalmas társadalmi, politikai és gazdasági folyamatok zajlanak, rengeteget lehet tanulni belőle a demokráciáról, az elit viselkedéséről, a nyomorultak életének alakulásáról, a demagógiáról, a populizmusról, a felelős állampolgári és intézményi működésről, szociális ügyek alakulásáról, stbstbstb. Kimeríthetetlen a téma, pláne így, hogy az elejétől fogva láttam, éltem benne és lehetőségem volt a helyszínen követni.

Ki megy ápolónak? Avagy ki a fene marad egyetemi oktató, kutató, közalkalmazott, vállalkozó Magyarországon??

Többen is kérdezték tőlem mostanában, hogy kik és milyen háttérből mennek “nyugatra” ápolónak.

Mert van ugye az a kép, hogy főleg a szegény falusi, középkorú nők. Leharcolt, tanulatlan matrónák, akik lefőzik a mirelittbe a három heti élelmet, felporszívóznak, elmosogatnak, könnyes búcsút vesznek szomorkodó családjuktól, majd felülnek a sofőrökhöz akik Ausztriába és Németországba viszi őket házvezetni, takarítani, ápolni. A férj és a család eközben otthon kicsit éhenhal a koszban, egy sörrel a tévé előtt. Szegény-szegény nő pedig a penzum letudtával hazamegy, és folytatja otthon amit előtte otthagyott és amit kint is tolt. Főzmostakarítházvezetápol, csapzottan, ilyen az élet…

Tündér nagyszülők, öregek, elderek

Sokat morfondírozok mostanában az elmúlt közel négy év bentlakásos ápolói tapasztalatain. Részben a saját lényem, a saját érzelmi életem alakulásának szempontjából. Mit hozott nekem ez a munka? Mit adott? Mivé formált?

Itt vagyok megint a néninél, Londonban, van ilyesmire jól terem és időm. Kialakult a rendszer, bejáratódott a rutin, nem kell annyira a hogyanokra koncentrálni, tudok befelé is jól figyelni.