Mit akarhatnak, mit követelhetnek az ápolók 2.

Az egy nehéz ügy a társadalomban, hogy akik írástudók, értelmiségiek, és főképpen kutatók, többnyire nem a Maslow piramis legalján próbálnak túlélni, így nem annyira vágják, hogy a társadalom rabszolgáinak mi a valósága, és mik a lehetőségei. Szemlélni, kognitívan kutatni, vagy saját bőrön megélni valamit, nagyon különböző társadalmi víziókat eredményez, láthatóan.

Tulajdonképpen jól ki van ez találva. A mezőgazdaságban, vagy a gondoskodásban dolgozó iskolázatlan tömegek így egészen jól kihasználhatók, a hangjuk nem hallatszik, az érdekeiket senki nem képviseli gyakorlatilag, illetve összességében nagyon kevés az érdekvédelmi hang/erő, ahhoz képest, hogy milyen gyökeresen kellene átformálni a társadalmi struktúrákat annak érdekében, hogy ez a fajta igazságtalanság csökkenjen. Continue reading

Mit követelnek, követelhetnek a gondoskodást végzők?

Mark Twight

Volt két hír a BBC-n mostanában. Sokat beszélnek erről a témáról egyébként is. Az egyik arról szólt, hogy a Brexit óta mennyivel kevesebb nővér jött EU-s országokból a UK-ba dolgozni. 96%-kal kevesebb a jelentkezés, ami még a cool angolok szerint is wow. A másik hír az, hogy a britek nem nagyon akarnak nővérek lenni, és jelenleg többen hagyják el a szakmát, mint ahányan belépnek a rendszerbe. (A linkekre kattintva az eredeti cikkek elolvashatók, de megosztottam őket és továbbiakat a blog FB oldalán is.)

A rendszer recseg-ropog, látom a gyakorlatban is. Egy példa: a néni lábával van egy kis gond, ami állandó nővéri felügyeletet igényel(ne), de nem nagyon tudják megszervezni azt a színvonalú ellátást amihez korábban itt hozzászoktak már a polgárok, vagy ami az itteni norma. És az igény egyre nő, a lakosság öregszik, az ellátó személyzet száma pedig nemhogy nem nő, hanem csökken. A múlt héten még itt járt nővérről most kiderült hogy elhagyta a szakmát, és a körzet jelenleg égető munkaerőhiánnyal küzd. Csakúgy mint nagyjából minden körzet egyébként. Mondjuk itt legalább még nincsenek elfelejtett hullák a kórházakban, mint Magyarországon.

Három európai ország ápolási viszonyait van módom valamennyire ismerni, mind a háromban égető a nővér-, az ápolóhiány. Közben hallom Ausztriában és Németországban dolgozó kollégáktól, hogy ott is hasonló a helyzet. Continue reading

A realitások talaján álmodozva: nincs elég ápoló! Mi legyen?

Nincs elég ápoló! Nincs elég kéz aki a gyerekeket nevelje, a betegeket ellássa, az öregeket ápolja. Nincs. Vége, ennyi volt. Nincs elég ápoló Angliában, ahova keurópai nők járnak ápolni, nincs elég Magyarországon, ahol erdélyi mamákkal próbálják az öregeket ellátni, havi százezerért, zsebbe, feketén. És nem tudjuk, hogy az erdélyi öregeket kik ápolják.

Nincs elég gyerek, mondják a nagyokosok, fittyet hányva a tényre, hogy már így is annyi ember van a földön, hogy idén a túllövés napja már augusztus 2. Ami azt jelenti, hogy hét hónap alatt feléljük mindazt amit a Föld idén előállít. Tehát ha az ökológiai lábnyoma akárkinek 1 fölött van, akkor ő is túlfogyasztó, és minden egyes új gyerek hozzájárul a bolygó további elfogyasztásához. Continue reading

“Közel vagyunk egymáshoz”, avagy a család, a közösség ereje

We are close...
We are close…

Magyarul nem annyira pontos a címbeli idézet. “We are close”. Így hangzott el már többször az egyes családtagok szájából. És tényleg… Nem csinálnak belőle nagy ügyet, nem vakításból mondják, inkább ilyen pragmatikus kontextusban, amikor valamit a családi működésről akarnak elmagyarázni.

Sokat beszélgetnek a logisztikai dolgokról, politikai, közösségi eseményekről. Követik a híreket, most amúgy is elég turbulens minden ebben az országban, van bőven miről értekezni. Ilyen tudatos, középosztálybeli polgárok ők, régre visszanyúló családi történetekkel.

De amiről leginkább írni szeretnék most, az a családi, közösségi működésük. Continue reading

Bentlakásos ápolás egyéni vállalkozóként Angliában

Saját szoba...
Sokféle szállása lehet az ápolónak, szép is, lepukkant is. Most éppen saját fürdőszobám is van. De az előző hely meg rémes volt. Ez is egy döntési szempont, hogy milyenek az ápoló saját körülményei egy ügyfélnél.

A “Vállalkozás” menüpont alatt elég sok poszt szól a bentlakásos ápolói lét strukturális szempontjairól. 2017 elején írtam arról, hogy az addigi állandó ügyfelem már otthonba költözik, és én át szeretném alakítani a vállalkozásomat annak fényében, hogy sokkal szabadabban tudjam meghatározni, hogy mikor dolgozom és mikor nem.

Continue reading

Forma 1 és pamutzokni

Így éljük a mindennapokat, jövünk-megyünk, intézkedünk. Sietünk, stresszelünk, aggódunk, kifelé figyelünk. Aztán ha valamilyen okból mégis lehetőségünk lesz lelassulni és egyrészt jobban figyelni befelé, másrészt elkezdeni az érzéseinkkel is látni a körülöttünk lévő embereket és történéseket, akkor a világ egy idő után teljesen másképpen kezd kinézni.

Amikor az ember rohan, és csak felszínesen van ideje megélni a hozzá érkező benyomásokat, akkor egy olyan mondat, hogy “Ne ítélj könnyen/hamar”, vagy hogy “Nem minden az, aminek látszik” csak unalmas sablon, sekélyes, kicsit irritáló közhely. Komoly és mély tartalmú esszenciák vesznek el így, veszítik el jelentésüket, és formáló erejüket. Continue reading

A házak mélyén lappangó bántalmazók és az erre adható válaszok 2.

Avagy kinek a kínját kell/kellene a társadalomnak enyhíteni, miért pont azt, milyen alapon, és miből? Pláne ha a bödön is eléggé kiürült mostanra már.

Eltelt pár nap a téma első része óta, és kicsit változott is a fókusza. Meg kéne változtatni a címet, de inkább hagyom mostmár. Viszont ez a poszt kicsit tágabban nézi így az “ingyenélés”, a mások kárára, bőrére, idejére, energiájára és költségére élés kérdéskörét.

A szenvedéshez, a kínlódáshoz, az önsajnálathoz, a sértettséghez való hozzáférés nem mindenki számára egyformán adott a társadalomban. Vagy másképpen fogalmazva: vannak akiknek a szenvedése közüggyé érdekképviselődik, vannak akiké nem. Netán trendi kínná, melyre a magukat progresszívnek látni szerető, világjobbítani akaró emberek együttérzően igyekeznek hümmögni, esetenként még a social justice zászlóját is lobogtatva közben. A többiek meg oldják meg ahogy tudják.
Vannak kínok melyek költségét a társadalom fizeti, vagy a kínlódók ezt igyekeznek elérni, ha a (fel)jogosultságtudatuk, előjogaik, és idejük engedi.
És vannak akiknek bírni kell, önállóan, lelkileg, pénzzel, idővel, energiával, mert csináljanak amit akarnak, mert minket nem érdekel, mert észre sem vesszük, mert az ő dolguk, mert ez része a hagyománynak, vagy mert csak. Nekik általában a belük is lóg a melótól, és pont nem arra van idejük, hogy érdeket kéviseljenek egyébként sem. Continue reading