“Közel vagyunk egymáshoz”, avagy a család, a közösség ereje

We are close...
We are close…

Magyarul nem annyira pontos a címbeli idézet. “We are close”. Így hangzott el már többször az egyes családtagok szájából. És tényleg… Nem csinálnak belőle nagy ügyet, nem vakításból mondják, inkább ilyen pragmatikus kontextusban, amikor valamit a családi működésről akarnak elmagyarázni.

Sokat beszélgetnek a logisztikai dolgokról, politikai, közösségi eseményekről. Követik a híreket, most amúgy is elég turbulens minden ebben az országban, van bőven miről értekezni. Ilyen tudatos, középosztálybeli polgárok ők, régre visszanyúló családi történetekkel.

De amiről leginkább írni szeretnék most, az a családi, közösségi működésük. Continue reading

Bentlakásos ápolás egyéni vállalkozóként Angliában

Saját szoba...
Sokféle szállása lehet az ápolónak, szép is, lepukkant is. Most éppen saját fürdőszobám is van. De az előző hely meg rémes volt. Ez is egy döntési szempont, hogy milyenek az ápoló saját körülményei egy ügyfélnél.

A “Vállalkozás” menüpont alatt elég sok poszt szól a bentlakásos ápolói lét strukturális szempontjairól. 2017 elején írtam arról, hogy az addigi állandó ügyfelem már otthonba költözik, és én át szeretném alakítani a vállalkozásomat annak fényében, hogy sokkal szabadabban tudjam meghatározni, hogy mikor dolgozom és mikor nem.

Continue reading

Forma 1 és pamutzokni

Így éljük a mindennapokat, jövünk-megyünk, intézkedünk. Sietünk, stresszelünk, aggódunk, kifelé figyelünk. Aztán ha valamilyen okból mégis lehetőségünk lesz lelassulni és egyrészt jobban figyelni befelé, másrészt elkezdeni az érzéseinkkel is látni a körülöttünk lévő embereket és történéseket, akkor a világ egy idő után teljesen másképpen kezd kinézni.

Amikor az ember rohan, és csak felszínesen van ideje megélni a hozzá érkező benyomásokat, akkor egy olyan mondat, hogy “Ne ítélj könnyen/hamar”, vagy hogy “Nem minden az, aminek látszik” csak unalmas sablon, sekélyes, kicsit irritáló közhely. Komoly és mély tartalmú esszenciák vesznek el így, veszítik el jelentésüket, és formáló erejüket. Continue reading

A házak mélyén lappangó bántalmazók és az erre adható válaszok 2.

Avagy kinek a kínját kell/kellene a társadalomnak enyhíteni, miért pont azt, milyen alapon, és miből? Pláne ha a bödön is eléggé kiürült mostanra már.

Eltelt pár nap a téma első része óta, és kicsit változott is a fókusza. Meg kéne változtatni a címet, de inkább hagyom mostmár. Viszont ez a poszt kicsit tágabban nézi így az “ingyenélés”, a mások kárára, bőrére, idejére, energiájára és költségére élés kérdéskörét.

A szenvedéshez, a kínlódáshoz, az önsajnálathoz, a sértettséghez való hozzáférés nem mindenki számára egyformán adott a társadalomban. Vagy másképpen fogalmazva: vannak akiknek a szenvedése közüggyé érdekképviselődik, vannak akiké nem. Netán trendi kínná, melyre a magukat progresszívnek látni szerető, világjobbítani akaró emberek együttérzően igyekeznek hümmögni, esetenként még a social justice zászlóját is lobogtatva közben. A többiek meg oldják meg ahogy tudják.
Vannak kínok melyek költségét a társadalom fizeti, vagy a kínlódók ezt igyekeznek elérni, ha a (fel)jogosultságtudatuk, előjogaik, és idejük engedi.
És vannak akiknek bírni kell, önállóan, lelkileg, pénzzel, idővel, energiával, mert csináljanak amit akarnak, mert minket nem érdekel, mert észre sem vesszük, mert az ő dolguk, mert ez része a hagyománynak, vagy mert csak. Nekik általában a belük is lóg a melótól, és pont nem arra van idejük, hogy érdeket kéviseljenek egyébként sem. Continue reading

Életvég és az emberek közötti elmosódó határok, avagy we are all connected

Nehezek a napok. A néni az utolsó napjaiban van, tegnap óta már nem eszik, nem iszik. Ilyenkor még általában maximum 3-5 napra van szükségük.

A folyamata nagyon szép egyébként. A kórházból nagyon kimerülten jött haza, két nap kellett neki, hogy kisimuljon. Nagyon jól evett pár napig, és bár erősen demens, néha magához tért, és volt valamilyen fajta verbális kommunikáció vele. Azt mondják néha a tapasztalt kísérők, hogy ilyenkor elbúcsúznak, mielőtt egészen hátatfordítanak ennek a világnak.

Tulajdonképpen az ő ápolása és kísérése egyszerű, és szép feladat lenne. Continue reading

Felszabadíthatja-e a rabszolga önmagát?

A kliens alszik, az ápoló mereng

És egy egész tömegnyi rabszolga?

Mekkora munka, feladat és pénz egy családnak, a saját tartósan beteg, fogyatékkal élő, idős, vagy haldokló rokonát ápolni? Micsoda stressz és költség? És ez csak egy fő ápolása.

A nők pedig ezt így végzik, ingyen… Sokszor még másik gyerekek nevelése, plusz további szülők ápolása, netán fizetős állás mellett. Kiegészítve mindenféle társadalmi nyomasztással arról, hogy ezt egyébként nekik szeretni kell, élvezni. Plusz még jól is kinézni. Továbbá hogy minden csak szervezés, akarat, lelkierő kérdése.
Törvények, intézkedések, szokások, hagyományok, a média, és önjelölt megmondóemberek, plusz a saját lelkiismeretük által hajtva, gyakorlatilag zéró elismeréssel, ámde sok bűntudattal.

Continue reading

Gondolatok egy haldokló mellől

Ülök most itt hosszasan az idegen, haldokló néni mellett. Ilyen helyzetben még nem voltam. Ültem már sokat haldoklók mellett 1-2 órán át, de nem napokon át. És nem voltam még így folyamatában felelős haldokló emberért, testi ellátásáért, ráadásul büntetőjogi felelősséggel. És mivel nem rokonom és szerettem a néni, sem a család akiknek az életébe és halálába becsöppentem most, így sokkal inkább kívülállóként élem meg az eseményeket és a benyomásokat nyilván. Continue reading