Az ingázó idősgondozók valósága, a magyar gondoskodási válság tükrében

Öröm látni, hogy az elmúlt időszakban egyre több jó cikk jelenik meg a carework crisis / gondoskodó munkák válsága, és ezen belül is az idősgondozás témájában. Rettenetesen fontosnak tartom, hogy ezekről a témákról beszéljünk, és köszönet mindazon írástudóknak akik felvállalják, hogy a témáról szakszerűen tájékoztassák a szélesebb társadalmat! Ugyanakkor…

Szolgálati közlemény: miben tudok segíteni és miben nem

Kedves Olvasók, sajnos az van, hogy nem tudok mindenkinek válaszolni és mindenkinek segíteni, nagyon sokan írtok és nem győzöm. Elnézést kérek azoktól is, akiknek az utóbbi időben hézagosan írtam/válaszoltam.

 

Szeretném összefoglalni, hogy miben tudok segíteni, milyen feltételekkel, illetve miben nem.

Amikor az elb*tt természetű ember megöregszik… Mi a dolgunk velük, pláne így a gondoskodási krízis közepén?

Nagyon érdekes álmom volt, egészen letisztultan és átélhetően mutatta meg azt a problémát, elvi dilemmát, amit a gondoskodó munkák idősgondozási ágában nagyon fontos, és még mindig tabunak számító témájának gondolok. Nem beszélünk ennek az elvi alapjairól, ráadásul nagyon ingoványos terület is, és veszélyes következtetésekre is lehet jutni, ha nem sikerül a témát elég jól átgondolt alapfeltételezések mentén végiggondolni.

Olyan dilemma ez, amire még egyáltalán nincsen válaszom, annyit tudok biztosan, hogy a jelenlegi rendszer igazságtalan és átgondolatlan, és kihasználja az ápolókat, a gondoskodást végzőket, akár fizetett emberek, akár családtagok. És ennek kapcsán erről beszélni lenne fontos, és megszülni a problémára a társadalmilag elfogadható válaszokat.

Ha rendesen meg lenne fizetve, akkor lehetne csinálni “kényszer” nélkül (az ápolást)?

A felvezetésben tennék egy kitérőt :

Óriási a zaj, a nyomás. Rendszereink arról szólnak, hogy valaki állandóan el-, és beadni akar nekünk valamit. 80-90%-ban olyat, amire totálisan semmi szükségünk nincs, jó részük még kifejezetten ártalmas is. Terméket, szolgáltatást, eszmét. Csináljuk ezt, ne csináljuk azt, vegyük meg ezt, ne vegyük meg azt, akarjuk, vágyjuk, gondoljuk ezt, vagy azt. Mások akarnak tőlünk energiát, pénzt, figyelmet, alig van tér a saját belső hangjainkra, valódi lelki igényeinkre figyelni.
Orkánszerű az erő, ami nem enged gondolkozni, higgadtan nézni a világot magunk körül. Annyira abszurd állítások vannak, amiben az ember már nem tudja, hogy nem ő hülyült-e meg egészen.

A józan ész használata nemhogy nem kívánalom, hanem kifejezetten árt a gazdasági növekedésnek, a GDP-nek, és a társadalmakat működtető elnyomó erőknek. Annyira abszurdak a gazdasági és társadalmi mechanizmusaink, és annyira a kognitív disszonancia az egyik fő rendező elv, hogy ember legyen a talpán aki ezzel hajlandó szembenézni, és képes megőrizni a józan eszét.

Ha nem lettél ideges, nem figyeltél oda! Avagy vegyünk példát a muzulmán és hindu közösségekről!

Hát mi másról? Nehogy már Izlandról!

A Daily Mail (konzervatív napilap) címlapján mondja a miniszter, hogy Britannia túl önző ahhoz, hogy az öregekről gondoskodjon. Konzervatív miniszter, persze előjönnek a toposztok, hogy bezzeg régen nem így volt.

Kínjában röhög az ápoló, olvasva a cikket. Magyarországon simán a nők képébe vágják ilyenkor, hogy ők az önzők, nincs köntörfalazás. Angliában, hála a nőmozgalomnak, ilyet nem mer már mondani “komoly ember”, ártana a hitelének. Viszont a “rettentő toleráns” társadalomban, ahol a fehér férfi politikusok nem győzik már hogy bizonygatni, hogy ők aztán mennyire nem rasszisták, simán tudnak azzal érvelni a téma kapcsán a cikkben, hogy bezzeg a hindu, muzulmán közösségektől kéne példát venni, mert ők  mennyire jól törődnek az öregekkel. Továbbá, hogy bezzeg az idősotthonokban mennyire nincsenek hindu, muzulmán és zsidó öregek. Micsoda felfedezés…

Az, hogy ezek a közösségek esetleg ki sem tudják fizetni, amibe az otthonok kerülnek, illetve hogy a nők végzik otthon ingyen és kiszolgáltatva a care-work munkákat, az jótékonyan kimaradt a konzervatív férfiú érveléséből. Véletlenül, nyilván.

Élni illúziók, mesék nélkül, boldogan, a halál árnyékában

lebontó, felépítő, hírvivő, összekapcsoló, segítő. “we are all connected”

Az öregeket figyelve nagyon sokat lehet tanulni, mindig erre jutok. Bentlakásos ápolóként különösen érdekes figyelni a kontrasztot az öregek, folyamatában követhető, rög típusú valósága, és a mindennapi külvilág folyamatai között.

Nagyon sok és intenzív behatás ér mostanában, amúgy is egy transzformatív időszakban vagyok, amiből sok nem is megosztható.

Van ami viszont ideillik:

Írtam már arról, hogy a jelenlegi ügyfelemnek egy elég előrehaladott rákja van, bélrák. Ráadásul egy trükkös fajta, mert bár a mindennapi életét nem nagyon befolyásolja, júliusban mikor diagnosztizálták 1-2 hónap és 1-2 év között jósolták a kilátásait. Ez egy nagy és “angry looking” daganat, ami bármikor perforálhat vagy elzárhatja a beleit, és azt mondják az orvosok, hogy valószínűleg abba bele is hal. Meg lehet próbálni majd akkor vészbeavatkozásként egy ilyen tágító valamit beletenni és kitágítani, de életmentő jelleggel, és már maga a beavatkozás is nagyon kockázatos.

Mit akarhatnak, mit követelhetnek az ápolók 2.

Az egy nehéz ügy a társadalomban, hogy akik írástudók, értelmiségiek, és főképpen kutatók, többnyire nem a Maslow piramis legalján próbálnak túlélni, így nem annyira vágják, hogy a társadalom rabszolgáinak mi a valósága, és mik a lehetőségei. Szemlélni, kognitívan kutatni, vagy saját bőrön megélni valamit, nagyon különböző társadalmi víziókat eredményez, láthatóan.

Tulajdonképpen jól ki van ez találva. A mezőgazdaságban, vagy a gondoskodásban dolgozó iskolázatlan tömegek így egészen jól kihasználhatók, a hangjuk nem hallatszik, az érdekeiket senki nem képviseli gyakorlatilag, illetve összességében nagyon kevés az érdekvédelmi hang/erő, ahhoz képest, hogy milyen gyökeresen kellene átformálni a társadalmi struktúrákat annak érdekében, hogy ez a fajta igazságtalanság csökkenjen.