A családok nézőpontja, avagy mivel szív a megbízó… Minőségbiztosítás kéne…

Írtam a  minap ezt a cikket: 7 tipp, hogy hogyan készülj fel a kiszolgáltatottságra

Illetve még van ez is, ami a témához kapcsolódik: A bentlakásos idősgondozás hátrányai az idős emberek és a családtagok szempontjából

A két írás viszonylag nagy olvasottságot kapott, sok visszajelzés is érkezett, és a csoportokban is sokfelé vitáztunk róla.

Befutott tegnap egy nagyon fontos komment és vélemény, a családok szempontjából, amit szeretnék kihangosítani. Így látja, így éli meg a család az ápoló keresést, találást, az ápolókkal dolgozást sok esetben. Köszönet a beküldőnek, hogy megosztotta!  A beküldő szinte minden szavával egyetértek, nekem is pont ezek a tapasztalataim. Az idézet után még beteszem azt, amit az idősgondozás minőségbiztosításának hiányáról írtam.

Mérföldkő és új időszak, avagy mi lehet még hátra a halálig

Ismeritek ezt a folyamatot? Mikor elkezdünk látni egy jelenséget, vagy valami témát. Feltűnik valami a társadalmi folyamatokban, mint egy vízfelszínen úszó kis növénydarab, amit valamiért érdekesnek találunk. Elkezdjük kihúzni és csak jön, jön, egyre nagyobb a súlya, a térfogata, és csak nem akar vége lenni. Hínár az, ami a tó szerves-anyag tartalmától tudott végtelenre nőni. Látszólag hiába is húzzuk. A végén egy nagy, terebélyes massza lesz, szottyos, amivel aztán már kezdeni kell valamit. A gatyánk is vizes lesz tőle. Éppen akár vissza is lehet dobni a vízbe, és úgy tenni mintha mi sem történt volna. Ha viszont tudjuk, hogy valójában jobb lenne kitisztítani a vizet, akkor visszaengedni a vízbe nem annyira klassz érzés. Kihúzva meg pl. lehet komposztálni, vagy máshogy felhasználni a kertben. Csak azzal már meló van.

Respekt a lábaknak

Szoktatok a lábakról az élettel összefüggésben gondolkozni? Valószínűleg nem nagyon. Én korábban soha. Aztán miután ápoló lettem egyre többet. Fiatalon, egészségesen, rohangászva a világban, kinek jut eszébe a lábak  fontosságáról elmélkedni…?

Azt pl. tudtátok, hogy az ápolóknak a láb körmeit Angliában tilos vágni? Csak pedikűrös szakember csinálhatja. Eleinte furcsállottam. Pedig öreg korban egy kis lábköröm vágási hiba ölhet! Ki a fene gondolta volna…?

Először is a lábban már sokszor rossz a keringés. A rossz tartás, a rossz cipő miatt mindenféle torzulás is keletkezik, bőrkeményedések, gombás körmök. Ettől aztán még nehezebb lesz a járás.

Ápolónak lenni Angliában vagy Magyarországon? Avagy miért mennek el…?

Egy előadásra készülök éppen. A rendezvény fókusza az ápolás és az érdekvédelem. Egyebek között arról is szó lesz, hogy egy angliai migráns keurópai ápolót hogyan, milyen módokon véd a UK rendszer. Arról is mesélek majd, hogy milyen érdekvédelmi biztosítékok vannak a társadalmi struktúrákban, hogyan képviselődnek az érdekeim. Illetve hogy a kezemben, mint hangsúlyozom migráns ápolóéban, milyen eszközök vannak a saját érdekeimet védeni.

Azon már régebben is gondolkoztam, hogy csinálnám-e ezt a munkát Magyarországon, bele is építem az előadásba. Eléggé szíven is ütött mikor ezt most rendszerezetten átgondoltam. Úgy gondolom, hogy a témáról érdemes írni itt is.

Egy gondolati utazásra hívlak most benneteket, képzeljétek magatokat a migráns, keurópai ápoló helyébe. Ti hogy döntenétek a felsorolás végén? Végeznétek-e ezt a munkát mindezek után, Magyarországon?

A méltó haldokláshoz és halálhoz való lehetőség és jog

Az imént olvastam ezt az írást, és teljesen megdobogtatta a szívem. Ne hagyjátok ki! Végre! Végre elkezdünk erről beszélni! Nagyon régóta gondolkozom ezen a kérdéskörön, de nem találtam meg, hogy hogyan tudnék erről elkezdeni írni, csak úgy, a semmiből. Most viszont izgatottan kapcsolódom a témához. Óriási öröm, hogy beszélünk ilyesmikről, és reménykedve, bizakodva várom a társadalmi párbeszédet a témában. Köszönet érte Nemesnyik Juditnak, hogy felvetette.

Azt szeretném ebben a cikkben leírni, hogy milyen tapasztalatok és gondolati evolúció során, és hol tartok a kérdésben:

Ki megy ápolónak? Avagy ki a fene marad egyetemi oktató, kutató, közalkalmazott, vállalkozó Magyarországon??

Többen is kérdezték tőlem mostanában, hogy kik és milyen háttérből mennek “nyugatra” ápolónak.

Mert van ugye az a kép, hogy főleg a szegény falusi, középkorú nők. Leharcolt, tanulatlan matrónák, akik lefőzik a mirelittbe a három heti élelmet, felporszívóznak, elmosogatnak, könnyes búcsút vesznek szomorkodó családjuktól, majd felülnek a sofőrökhöz akik Ausztriába és Németországba viszi őket házvezetni, takarítani, ápolni. A férj és a család eközben otthon kicsit éhenhal a koszban, egy sörrel a tévé előtt. Szegény-szegény nő pedig a penzum letudtával hazamegy, és folytatja otthon amit előtte otthagyott és amit kint is tolt. Főzmostakarítházvezetápol, csapzottan, ilyen az élet…

Tündér nagyszülők, öregek, elderek

Sokat morfondírozok mostanában az elmúlt közel négy év bentlakásos ápolói tapasztalatain. Részben a saját lényem, a saját érzelmi életem alakulásának szempontjából. Mit hozott nekem ez a munka? Mit adott? Mivé formált?

Itt vagyok megint a néninél, Londonban, van ilyesmire jól terem és időm. Kialakult a rendszer, bejáratódott a rutin, nem kell annyira a hogyanokra koncentrálni, tudok befelé is jól figyelni.