Az öreg, a gyerek, a tyúk és a birka, avagy mese a boldogságról és a fenntarthatóságról

Ha valaki fehér bőrrel és ép testtel születik, tanulhat, olvashat, képezheti magát, kereshet pénzt, van legalább valamennyi mozgástere a saját életének formálásában, hozhat döntéseket arról, hogy mit vállal, milyen kötelező felelősséget húz vagy nem húz magára (pl. hány gyereket szül), akkor ő egy szerencsés ember. Ő az akinek mozgástere van, befolyással lehet a saját életére és hatással is arra a társadalomra, melyben nála nagyon sokan élnek sokkal nagyobb anyagi és lelki nyomorban, sokkal kisebb mozgástérrel.

De mit kezdjen ezzel ez a szerencsés ember? Hova tegye azt a sok energiát, amivel rendelkezik? Mire költse a pénzét, mivel töltse el az idejét, az életét? Hogyan kezelheti azt a feszültséget, ami keletkezik benne, ha szembetalálkozik – a nálánál rosszabb helyzetben élők nyomorát látva -, a saját együttérzésének fájdalmával? Hogyan rendezheti mindazt a mit lát, a saját lelkiismeretével?

Mesélek egy mesét:

A lakások mélyén tengődő kín és az érdekképviselet viszonya. Avagy mi lesz a gondoskodásra szorulókkal és a gondoskodókkal?

Lezajlottak a választások Magyarországon. Úgy alakult, hogy épp előtte két hetet otthon voltam, szavazni is el tudtam menni, és látni az emberek reakcióit előtte is, utána is.

Követtem a kampányt is, figyeltem mindenféle politikai oldal megnyilvánulását, hogy mit beszélnek az emberek a fővárosban, vidéken, a fiatalok, és az idősebbek.

Eközben követek pár olyan magyar FB csoportot, ahol a Magyarországon élő emberek keresnek ápolókat, gondoskodókat kicsi, nagy, beteg családtagjaik ápolásához, a háztartási munkákban való segítéshez, az ÉLÉShez, a túléléshez, a gyógyuláshoz, a felépüléshez, a felnövekedéshez.

Utolsó vacsora

Múlt vasárnap meghalt a néni. Nagyon szépen ment el. Az egész folyamat teljesen összhangban volt a korábbi hangulattal, amiről itt írtam. Ott voltunk vele mindannyian, a tesója, az unokahúgai, és az egyik lányuk, meg én. Ő pedig megdolgozott, hogy ki tudjon lépni az életből. A meghalás folyamata kísértetiesen hasonló érzetű mint a megszületésé, csak fordítva. Ezt mindig annyira megrendítő látni. Vajon minket is megszül valaki amikor meghalunk…?

Nők, nővérek, mi magunk

Tele van nőkkel a ház, ma itt eddig 13 fordult meg. Két testvér, meg még kettő: egy anya, a lányai és a nővére.  És további rokonok. Területi és hospice nőverek serege. És én, a magyar ápoló.

Az anya nővére fekszik. Nincs nagyon magánál, ma emelni kellett a morfint is, a fájdalom miatt. Ettől aztán megnyugodott szerencsére, kisimult, tud aludni. Néha magához tér, kér egy kis vizet, vagy lavórt, ha hánynia kell. De egyébként szenderegve halad az útján. Kicsit már hörög, de ez még nem egészen az.

Gyerekeink jövője és életminősége a tét

Teniszről jövök. A partnerem egy svéd csaj, remekül játszik és tök jó fej. A pálya egy olyan városban van, ahova mérsékelten szeretek bejárni, nagyon zsúfolt, nehéz parkolni, igyekszem elkerülni. A kocsit távolabb szoktam letenni és sétálok, különösen a játék után, egy olyan partszakaszon amit viszont nagyon szeretek. Tágas, szellős, igazi mediterrán hangulatú hely.

Veszek egy kávét gyakorta, élvezem a napsütést. Szinte soha nem sietek utána, megadom az időt és a teret a mélázáshoz. Ez kiváltképp jól esik a napforduló előtt két nappal, amikor már ennyire korán sötétedik. Olyan időszak ez mindig, ami a belső munkát különösen erősen támogatja.

Amikor az elb*tt természetű ember megöregszik… Mi a dolgunk velük, pláne így a gondoskodási krízis közepén?

Nagyon érdekes álmom volt, egészen letisztultan és átélhetően mutatta meg azt a problémát, elvi dilemmát, amit a gondoskodó munkák idősgondozási ágában nagyon fontos, és még mindig tabunak számító témájának gondolok. Nem beszélünk ennek az elvi alapjairól, ráadásul nagyon ingoványos terület is, és veszélyes következtetésekre is lehet jutni, ha nem sikerül a témát elég jól átgondolt alapfeltételezések mentén végiggondolni.

Olyan dilemma ez, amire még egyáltalán nincsen válaszom, annyit tudok biztosan, hogy a jelenlegi rendszer igazságtalan és átgondolatlan, és kihasználja az ápolókat, a gondoskodást végzőket, akár fizetett emberek, akár családtagok. És ennek kapcsán erről beszélni lenne fontos, és megszülni a problémára a társadalmilag elfogadható válaszokat.

Az irracionalitás gazdasága, avagy óda a hozzátartozóhoz

Az ominózus sövény

Nem vicces, hogy Homo Sapiensnek nevezzük magunkat? Tulajdonképpen mit ért az emberiség azon, hogy ő egy Sapiens? Min gondolkozunk? Mi alapján mondjuk, hogy bölcsek vagyunk? Ha körülnézünk és higgadtan értékeljük a tevékenységeink hatásait bolygószerte, akkor mire vagyunk annyira büszkék és önérzetesek? Vagy legalábbis mi a mentségünk?

Kétségkívül vannak olyan tulajdonságaink, melyekben élővilágszerte elég jók vagyunk. Remekül csépeljük a szúrós növényt más nemzőszervével például. És még csak észre sem vesszük, az esetek többségében.

Időseket figyelve mindez különösen láthatóvá válik, ha szeretnénk látni.