A burzsoázia diszkrét bája, onsite, IRL

Úgy alakul, hogy betekintést kapok a 60-90-es évek angol politikai elitjének társadalmi életébe és le vagyok nyűgözve. Elöljáróban annyit, hogy amiről az angol abszurd, a komédiák, és pl. a Burzsoázia diszkrét bája című film is beszél, az gyakorlatilag egy az egyben létezik és pontosan úgy, ahogy azok bemutatják. A Little Britain és Monty Python Angliáján röhög az ember, és azt gondolja túloznak, pedig nem. A vaskos sövénnyel körülvett társadalmi oázisokban egészen pontosan ugyanúgy zajlik minden, csak élőben!

Nagy dózisban kapom most itt ezt, mert a másik ápoló nem tud vezetni, így én viszem el mindenféle társadalmi eseményre, ebédekre, pletykakörökre. Szinte minden nap van valami. Kifejezett igénye, hogy ott legyek vele, részt vegyek a beszélgetésekben. Elmondhatatlanul abszurd amit látok, egyszerre röhögök és borzadok. Kirajzolódik egy olyan valóság, amiből világosan érthetővé válik, hogy hogyan jutott a világ oda ahova, hogyan lett a Brexit, és miért nem tud a fennálló politikai és társadalmi struktúra érdemi változást elérni pl. fenntarthatósági kérdésekben.

Rettegés a kiszolgáltatottságtól avagy carework crisis, osztályharc, patriarchátus és nőelnyomás

Három markáns szál van, ami kalácsként összefondódva kiadja ennek a posztnak a mondandóját. Most reggel sikerült megfogalmaznom, ahogy a véres ruháit tettem be a mosógépbe, a Trump látogatás és a politikai hírek meghallgatása, illetve a sebes lábának gumikesztyűs bekenegetése után.

A tanulság előre: Az uralkodó osztályoknak nem csak anyagi, hanem pszichés érdeke is a gondoskodók elnyomása.

Folyomány: A rendszer elemei, mi magunk, mindent meg is teszünk általában ennek érdekében, ha megtehetjük. Elsősorban a félelmeink és a kényszereink miatt.

Catherine

Megérkezett a dáma akiről legutóbb meséltem. Aki 92 éves és Londonból jön kocsival. Hát ekkora fazont már régen láttam. Nagyon vékony, és az arca már most olyan színű mintha nem is élne, de ha jól veszem ki ez az alapozó miatt van. Fél órát késik, a megígérthez képest, már aggódni kezdünk érte kicsit. Nincs mobilja, sem GPS-e, de eddig mindig mindenhova odajutott, és ugye nem ma kezdte, szóval a hangulat bizakodó.

Megérkezik, nagyon lassan jár.

Az öreg, a gyerek, a tyúk és a birka, avagy mese a boldogságról és a fenntarthatóságról

Ha valaki fehér bőrrel és ép testtel születik, tanulhat, olvashat, képezheti magát, kereshet pénzt, van legalább valamennyi mozgástere a saját életének formálásában, hozhat döntéseket arról, hogy mit vállal, milyen kötelező felelősséget húz vagy nem húz magára (pl. hány gyereket szül), akkor ő egy szerencsés ember. Ő az akinek mozgástere van, befolyással lehet a saját életére és hatással is arra a társadalomra, melyben nála nagyon sokan élnek sokkal nagyobb anyagi és lelki nyomorban, sokkal kisebb mozgástérrel.

De mit kezdjen ezzel ez a szerencsés ember? Hova tegye azt a sok energiát, amivel rendelkezik? Mire költse a pénzét, mivel töltse el az idejét, az életét? Hogyan kezelheti azt a feszültséget, ami keletkezik benne, ha szembetalálkozik – a nálánál rosszabb helyzetben élők nyomorát látva -, a saját együttérzésének fájdalmával? Hogyan rendezheti mindazt a mit lát, a saját lelkiismeretével?

Mesélek egy mesét:

Az irracionalitás gazdasága, avagy óda a hozzátartozóhoz

Az ominózus sövény

Nem vicces, hogy Homo Sapiensnek nevezzük magunkat? Tulajdonképpen mit ért az emberiség azon, hogy ő egy Sapiens? Min gondolkozunk? Mi alapján mondjuk, hogy bölcsek vagyunk? Ha körülnézünk és higgadtan értékeljük a tevékenységeink hatásait bolygószerte, akkor mire vagyunk annyira büszkék és önérzetesek? Vagy legalábbis mi a mentségünk?

Kétségkívül vannak olyan tulajdonságaink, melyekben élővilágszerte elég jók vagyunk. Remekül csépeljük a szúrós növényt más nemzőszervével például. És még csak észre sem vesszük, az esetek többségében.

Időseket figyelve mindez különösen láthatóvá válik, ha szeretnénk látni.

Miért csak most mondja, és nem húsz éve? Szexuális zaklatás most, és főleg régen! Online anonim kérdőív

Nem tudom hogy vagytok vele, de engem meglehetősen felháborítanak azok a kérdések, amik azt firtatják, már megint az áldozatokat hibáztatva, hogy miért csak most beszélnek, miért nem 20-30-40, akárhány éve.

A nőket mindig is afelé terelte a társadalom, hogy ne beszéljenek. Sem a vágyaikról, sem a traumáikról. A szoknya alatt sok minden elfért…
A látszatot akarta a társadalom, azt a valóságot amiben a hölgy mindig kedves, illatos, családias, melegszívű, gondoskodó. És persze boldog, ezáltal boldogan gondoskodik, és többnyire csak mosolyog.

Ha nem lettél ideges, nem figyeltél oda! Avagy vegyünk példát a muzulmán és hindu közösségekről!

Hát mi másról? Nehogy már Izlandról!

A Daily Mail (konzervatív napilap) címlapján mondja a miniszter, hogy Britannia túl önző ahhoz, hogy az öregekről gondoskodjon. Konzervatív miniszter, persze előjönnek a toposztok, hogy bezzeg régen nem így volt.

Kínjában röhög az ápoló, olvasva a cikket. Magyarországon simán a nők képébe vágják ilyenkor, hogy ők az önzők, nincs köntörfalazás. Angliában, hála a nőmozgalomnak, ilyet nem mer már mondani “komoly ember”, ártana a hitelének. Viszont a “rettentő toleráns” társadalomban, ahol a fehér férfi politikusok nem győzik már hogy bizonygatni, hogy ők aztán mennyire nem rasszisták, simán tudnak azzal érvelni a téma kapcsán a cikkben, hogy bezzeg a hindu, muzulmán közösségektől kéne példát venni, mert ők  mennyire jól törődnek az öregekkel. Továbbá, hogy bezzeg az idősotthonokban mennyire nincsenek hindu, muzulmán és zsidó öregek. Micsoda felfedezés…

Az, hogy ezek a közösségek esetleg ki sem tudják fizetni, amibe az otthonok kerülnek, illetve hogy a nők végzik otthon ingyen és kiszolgáltatva a care-work munkákat, az jótékonyan kimaradt a konzervatív férfiú érveléséből. Véletlenül, nyilván.