Érzések szélsőértékei között lebegve, testtelenül

Lélegzem, élek

Ismeritek azt amikor a belül zubogó érzések összességétől az embernek összerogyik a lába, és csak ül, ül, ül, netán csurog a könnye? Amikor a test megszűnik, csak lebeg a lélek a semmiben és éli meg azt, amiben van? Egyszerre nehéz, szinte összenyom, és egyszerre nagyon is bírható, valódi, és kitöltő? Mikor valahol a gyomor és a szív között, a mellkasban, pulzál egy labdaszerű gömb, mint egy nap ami sugároz, és feltölti a létezést testtelen tartalommal? Continue reading

“Közel vagyunk egymáshoz”, avagy a család, a közösség ereje

We are close...
We are close…

Magyarul nem annyira pontos a címbeli idézet. “We are close”. Így hangzott el már többször az egyes családtagok szájából. És tényleg… Nem csinálnak belőle nagy ügyet, nem vakításból mondják, inkább ilyen pragmatikus kontextusban, amikor valamit a családi működésről akarnak elmagyarázni.

Sokat beszélgetnek a logisztikai dolgokról, politikai, közösségi eseményekről. Követik a híreket, most amúgy is elég turbulens minden ebben az országban, van bőven miről értekezni. Ilyen tudatos, középosztálybeli polgárok ők, régre visszanyúló családi történetekkel.

De amiről leginkább írni szeretnék most, az a családi, közösségi működésük. Continue reading

Melanie

Says it all…

Valaha jóval magasabb lehetett, mert nagyok a lábai és a kezei, de mire végigjárt 87 évet, összetöpörödött, meggörnyedt. Most kb. 130 centi, ha nem hajol le. Járni csak kapaszkodva tud, de akkor fürgén jön-megy. Szeret bevásárolni járni, olyankor ő tolja a nagy kocsit, mert abban meg tud kapaszkodni. A nép meg láthatóan nem érti, hogy miért az pöttöm, idős néni tologatja, miért nem az unokahúga vagy én. Continue reading

Charles

Na, legyen valami könnyebb téma is itt, a kínban…

A minap bekopogtatott egy furcsa figura, beszélt valamit de alig értettem, mintha egy teát kért volna. Egyedül voltam itt a nénivel, le is ráztam.

Később kiderült ő a kertész. Hét mérföldnyire lakik, biciklivel közlekedik ide és haza (összesen 20+ km), egy tök forgalmas úton, és nagyon keményen dolgozik. Nyírja a füvet, metszi a sövényt, a hóna alatt szorosan megkötött nadrágjában.
Paul azt mesélte rettentő magányos, karácsonykor is jön, újévkor is. Ahogy elnéztem ő is az a típus, aki a növényekkel jobban érzi magát mint az emberekkel.

Charles 88 éves.

.

.

Gondolatok egy haldokló mellől

Ülök most itt hosszasan az idegen, haldokló néni mellett. Ilyen helyzetben még nem voltam. Ültem már sokat haldoklók mellett 1-2 órán át, de nem napokon át. És nem voltam még így folyamatában felelős haldokló emberért, testi ellátásáért, ráadásul büntetőjogi felelősséggel. És mivel nem rokonom és szerettem a néni, sem a család akiknek az életébe és halálába becsöppentem most, így sokkal inkább kívülállóként élem meg az eseményeket és a benyomásokat nyilván. Continue reading

Paul

60 biztosan elmúlt, ősz hajú, nagy darab mérnök ember. Sokat aggódik, főleg az édesanyja miatt aki kórházban van, de hamarosan kiengedik. Nagy ápolási igényű mint később kiderül, kétemberes, a kórház nem is akarja kiadni otthon ápolásra, nem látja biztosítottnak, a megfelelő otthoni ellátást.

A kórház felelőssége megbizonyosodni arról, hogy hogyan lesz az ápolás megoldva. A betegeket úgy küldik haza, hogy ellátják őket egy hétnyi gyógyszerrel, krémmel, pelenkával, és mindennel, ami szükséges addig, míg a körzeti orvosi rendszer át nem veszi mindezen dolgok ellátását.

Szóval huzavona van a kórház és a fiú között, és ápolót keres, aki majd ellátja a mamát, és akit a kórház is elfogad otthoni ápolási háttérnek. Elvállalom-e. Minden klappol egyébként, aznap kéne kezdeni amikor akarok is. Igen, örömmel elvállalom. OK, akkor egyeztet a kórházzal. Continue reading

Ápolás, közösségek, gyerekek, felnőttek, öregek: mi lesz veletek?

Ránk borult a rendszer. Nem jövő és nem jelen időben, hanem múlt időben. Már tart. Mondjuk tudtuk előre, hogy ez lesz ha nem csinálunk valamit, évtizedek óta beszélnek róla a sokféle érintett szakma képviselői. És mégsem csináltunk érdemben semmit.
És már nem csak a szegény, periférián élő alsóbb osztályokat érinti, hanem a középosztály tagjait is, azokét, akiknek gyereket, vagy idős, beteg családtagot kell ellátni. Nagyobb is a felzúdulás, több a vágyvezérelt sóhaj, az átgondolatlan, realitásokat nélkülöző ötlet.

Ennyi ember ápolási igénye nem bírható a jelenlegi struktúrák között. Nem bírják a szülők a gyerekek, a felnőtt gyerekek a szülők, az aktívak a rászorulók igényét kiszolgálni. És aztán mindenki szenved, gyerek, felnőtt, idős egyaránt. És ebben a témában rendszer-szintű társadalmi dialógus és reális megoldás keresés, gyakorlatilag nincs Magyarországon. Continue reading