A családok nézőpontja, avagy mivel szív a megbízó… Minőségbiztosítás kéne…

Írtam a  minap ezt a cikket: 7 tipp, hogy hogyan készülj fel a kiszolgáltatottságra

Illetve még van ez is, ami a témához kapcsolódik: A bentlakásos idősgondozás hátrányai az idős emberek és a családtagok szempontjából

A két írás viszonylag nagy olvasottságot kapott, sok visszajelzés is érkezett, és a csoportokban is sokfelé vitáztunk róla.

Befutott tegnap egy nagyon fontos komment és vélemény, a családok szempontjából, amit szeretnék kihangosítani. Így látja, így éli meg a család az ápoló keresést, találást, az ápolókkal dolgozást sok esetben. Köszönet a beküldőnek, hogy megosztotta!  A beküldő szinte minden szavával egyetértek, nekem is pont ezek a tapasztalataim. Az idézet után még beteszem azt, amit az idősgondozás minőségbiztosításának hiányáról írtam.

7 tipp, hogy hogyan készülj fel a kiszolgáltatottságra

Rendhagyó beszámolót írt egy ausztrál nővér, aki több évet töltött halálos betegek ápolásával. Bronnie Ware lejegyezte ugyanis, hogy életük alkonyán mit bánnak meg leginkább az emberek. Ezt már sokan ismerik, régóta kering a neten. Szép és romantikus, nem úgy mint a halál előtt lévő (jó)pár, még potenciálisan ápolásra szoruló év…

Most arról fogok írni, hogy az aktív életünkben mit érdemes megtenni annak érdekében, hogy ha egyszer bentlakásos ápolásra szorulunk, akkor minimális legyen a szívás, amit ez jelent majd számunkra. Vagy ugyanez az idős rokonaik vonatkozásában.

Mérföldkő és új időszak, avagy mi lehet még hátra a halálig

Ismeritek ezt a folyamatot? Mikor elkezdünk látni egy jelenséget, vagy valami témát. Feltűnik valami a társadalmi folyamatokban, mint egy vízfelszínen úszó kis növénydarab, amit valamiért érdekesnek találunk. Elkezdjük kihúzni és csak jön, jön, egyre nagyobb a súlya, a térfogata, és csak nem akar vége lenni. Hínár az, ami a tó szerves-anyag tartalmától tudott végtelenre nőni. Látszólag hiába is húzzuk. A végén egy nagy, terebélyes massza lesz, szottyos, amivel aztán már kezdeni kell valamit. A gatyánk is vizes lesz tőle. Éppen akár vissza is lehet dobni a vízbe, és úgy tenni mintha mi sem történt volna. Ha viszont tudjuk, hogy valójában jobb lenne kitisztítani a vizet, akkor visszaengedni a vízbe nem annyira klassz érzés. Kihúzva meg pl. lehet komposztálni, vagy máshogy felhasználni a kertben. Csak azzal már meló van.

A hátsó kertben komposztálódó őseink és az FNA, aka modern Magyarország

Magyarország határozottan jól teljesít, ha a környezeti fenntarthatóság a cél. Vannak olyan progresszív kezdeményezések a világban, ahol pl. az ember választhatja, hogy a halála után komposztálják. Most még nem, de majd 2021-ben, Seattle-ben. A rothadó nyugat… De, le vannak maradva…

Az új fővárosi vezetés is beszáll az öregek és az ápolók legyilkolásába?

Tipikus hatásvadász cím. Direkt van. Azért választottam, mert iszonyatosan feldühített az a hír, miszerint a főváros vezetésének belejutott az eszébe az a remek gondolat, hogy az idősotthonokban helyezze el a hajléktalanokat.

Kedves idősotthoni ápolók! Ha a végső elkeseredés szélén álltok, vagy már csak rezignáltan szemlélitek amit művelnek veletek, akkor fogadjátok őszinte együttérzésem! Hogy vagytok? Ti hogy fogadtátok ezt a hírt? Hallottatok már róla?

Napi 6000-7000 Ft-ért konkrétan és pontosan mire számítunk?

Nem kötekedésből kérdezem, hanem átgondolásra ajánlom: Gondolkoztatok már azon, hogy ha a bentlakásos ápolóknak napi 6000 Ft-ot fizetünk, akkor azért mit, milyen színvonalú ellátást lehet elvárni reálisan?

Most ezt szeretném egy kicsit körüljárni.

Ebben az egész idősgondozásos ügyben a legnehezebb dolga szerintem a családoknak van, mármint azoknak akik tényleg szeretik az idős rokont, és jót akarnak neki. Titeket kérdezlek: Ha elképzelitek azt a színvonalú szolgáltatást, amit mondjuk a szeretett rokonotoknak elvárnátok, annak szerintetek mennyi lenne a reális ára? A reális napidíja? Ti mennyiért lennétek hajlandóak más rokonát ápolni?

A készenlét, a készenléti munka ára és fontossága, avagy ki van a sor legvégén és mennyiért??

Vannak tényezők, amik nélkül nem lehet élni, vagy sokkal rövidebben, de mivel egy adott időszakban látszólag korlátlanul állnak a rendelkezésre, így nem is észleljük a fontosságukat. “Készpénznek vesszük”, ez a magyar kifejezés, de angolul sokkal pontosabb: “take for granted”. Ilyen volt sokáig a levegő, a víz, a méhek, és még sok egyéb.

De ilyen a gondoskodás is. Összefabrikáltunk magunknak egy társadalmat, gyakorlatilag rabszolgasorba döntöttük a nőket évszázadokon át, elérve ezzel hogy a gondoskodás létszükségletére a választ mindig legyen aki megadja. Ezt Angliában még sokkal kontrasztosabban lehet látni mint Magyarországon, ahol az osztályviszonyok sokkal elmosódottabbak és nincs olyan sok másféle színű és arcú kiszolgáló személyzet.