Érzések szélsőértékei között lebegve, testtelenül

Lélegzem, élek

Ismeritek azt amikor a belül zubogó érzések összességétől az embernek összerogyik a lába, és csak ül, ül, ül, netán csurog a könnye? Amikor a test megszűnik, csak lebeg a lélek a semmiben és éli meg azt, amiben van? Egyszerre nehéz, szinte összenyom, és egyszerre nagyon is bírható, valódi, és kitöltő? Mikor valahol a gyomor és a szív között, a mellkasban, pulzál egy labdaszerű gömb, mint egy nap ami sugároz, és feltölti a létezést testtelen tartalommal? Continue reading

A házak mélyén lappangó bántalmazók és az erre adható válaszok 2.

Avagy kinek a kínját kell/kellene a társadalomnak enyhíteni, miért pont azt, milyen alapon, és miből? Pláne ha a bödön is eléggé kiürült mostanra már.

Eltelt pár nap a téma első része óta, és kicsit változott is a fókusza. Meg kéne változtatni a címet, de inkább hagyom mostmár. Viszont ez a poszt kicsit tágabban nézi így az “ingyenélés”, a mások kárára, bőrére, idejére, energiájára és költségére élés kérdéskörét.

A szenvedéshez, a kínlódáshoz, az önsajnálathoz, a sértettséghez való hozzáférés nem mindenki számára egyformán adott a társadalomban. Vagy másképpen fogalmazva: vannak akiknek a szenvedése közüggyé érdekképviselődik, vannak akiké nem. Netán trendi kínná, melyre a magukat progresszívnek látni szerető, világjobbítani akaró emberek együttérzően igyekeznek hümmögni, esetenként még a social justice zászlóját is lobogtatva közben. A többiek meg oldják meg ahogy tudják.
Vannak kínok melyek költségét a társadalom fizeti, vagy a kínlódók ezt igyekeznek elérni, ha a (fel)jogosultságtudatuk, előjogaik, és idejük engedi.
És vannak akiknek bírni kell, önállóan, lelkileg, pénzzel, idővel, energiával, mert csináljanak amit akarnak, mert minket nem érdekel, mert észre sem vesszük, mert az ő dolguk, mert ez része a hagyománynak, vagy mert csak. Nekik általában a belük is lóg a melótól, és pont nem arra van idejük, hogy érdeket kéviseljenek egyébként sem. Continue reading

Végjáték, avagy haldoklás egy szerető családban /filmdráma/

Nagyon tanulságos vége lett ennek a munkának és az elmúlt, összesen 19 napnak. Utóbb szépen eszkalálódtak az események, így ma reggel eljöttem. Konkrétan elpucoltam, a kollégával együtt. A néni szegény visszakerült a kórházba. Ma van a nyolcadik napja azt hiszem, hogy nem evett és nem ivott, ez gyakorlatilag biológiai csoda, bár nem egyedülálló. A fickó 4 napja részeg. Dióhéjban. Continue reading

A házak mélyén lappangó bántalmazók és az erre adható válaszok 1.

16 napja vagyok itt.
A két hét előzetes összefoglalása: A nemzetközi helyzet fokozódik.

Ezt a témát két részletben szeretném megírni, az elsőben a helyzetet mutatom be, a másodikban elemzem.

Életem párja azt mondja, hogy olyan történeteket mesélek neki, amikért művészek sokat fizetnének hogy megélhessék, és megénekelhessék.
Én leginkább egy mérsékelten sem vicces filmdrámának látom az egészet, és ámulattal, ugyanakkor egyre kimerültebben figyelem. Néha kívülállóként szemlélve a két ember, anya és fia közötti áramlást, néha belülállóként, a rendszer szerves részeként és szereplőjeként élem a rögvalóságát. Nyilván meg lehetne csinálni úgy is, hogy dőljön a röhögéstől a mozinéző kínjában, van hozzá bőven sok epizód, de még így sem ajánlanám szívesen olyan embereknek, akiknek ingatag a hite az emberiség józan eszének létezését illetően. Continue reading

Életvég és az emberek közötti elmosódó határok, avagy we are all connected

Nehezek a napok. A néni az utolsó napjaiban van, tegnap óta már nem eszik, nem iszik. Ilyenkor még általában maximum 3-5 napra van szükségük.

A folyamata nagyon szép egyébként. A kórházból nagyon kimerülten jött haza, két nap kellett neki, hogy kisimuljon. Nagyon jól evett pár napig, és bár erősen demens, néha magához tért, és volt valamilyen fajta verbális kommunikáció vele. Azt mondják néha a tapasztalt kísérők, hogy ilyenkor elbúcsúznak, mielőtt egészen hátatfordítanak ennek a világnak.

Tulajdonképpen az ő ápolása és kísérése egyszerű, és szép feladat lenne. Continue reading

Gondolatok egy haldokló mellől

Ülök most itt hosszasan az idegen, haldokló néni mellett. Ilyen helyzetben még nem voltam. Ültem már sokat haldoklók mellett 1-2 órán át, de nem napokon át. És nem voltam még így folyamatában felelős haldokló emberért, testi ellátásáért, ráadásul büntetőjogi felelősséggel. És mivel nem rokonom és szerettem a néni, sem a család akiknek az életébe és halálába becsöppentem most, így sokkal inkább kívülállóként élem meg az eseményeket és a benyomásokat nyilván. Continue reading

Ápolás, közösségek, gyerekek, felnőttek, öregek: mi lesz veletek?

Ránk borult a rendszer. Nem jövő és nem jelen időben, hanem múlt időben. Már tart. Mondjuk tudtuk előre, hogy ez lesz ha nem csinálunk valamit, évtizedek óta beszélnek róla a sokféle érintett szakma képviselői. És mégsem csináltunk érdemben semmit.
És már nem csak a szegény, periférián élő alsóbb osztályokat érinti, hanem a középosztály tagjait is, azokét, akiknek gyereket, vagy idős, beteg családtagot kell ellátni. Nagyobb is a felzúdulás, több a vágyvezérelt sóhaj, az átgondolatlan, realitásokat nélkülöző ötlet.

Ennyi ember ápolási igénye nem bírható a jelenlegi struktúrák között. Nem bírják a szülők a gyerekek, a felnőtt gyerekek a szülők, az aktívak a rászorulók igényét kiszolgálni. És aztán mindenki szenved, gyerek, felnőtt, idős egyaránt. És ebben a témában rendszer-szintű társadalmi dialógus és reális megoldás keresés, gyakorlatilag nincs Magyarországon. Continue reading