Péntek délutáni gondolatok és csendesség

Csend van nagyon. Leesett 15 centi hó. Eddig is a világ végén voltunk, de most méginkább. Gyönyörű a táj, sétáltam egyet. A híradó mutatja az áldatlan állapotokat. Itt ritkán esik a hó, és olyankor megáll az élet. A Tesco is lemondta a kiszállítást. Balesetek, torlódások, késések az országban.

Holnap lett volna a bácsi feleségének a temetése, de elhalasztják. Szegény sírdogált ma is többször. Félne is kimenni, alig tud járni. Mivel kicsit demens, ha zavar keletkezik az aktuális történésekben repetitíven kérdezgeti, hogy mi az aktuális helyzet. “Van elég olaj?”, “Ugye ma nem kell menni sehová?”, “Van elég étel?”, “Van elég whiskey?”, “Hogy lesz akkor a holnapi nap?”. Aztán mikor megnyugszik, elcsendesedik, megpihen. Most alszik, szuszog a nagy, kedves, barátságos lénye. Ennyire békés és kedves férfival ritkán találkozik az ember. Ki hitte volna egy volt katonáról, hogy ez lesz.
(Aki nem olvasta korábbi posztjaimat és nem tudja, annak mondom, hogy nem vagyok túl jó véleménnyel a férfi ügyfelekről.)

A magyar közoktatás, a magyar jövő, a gyerekeink jövője

Szembe jött ez a megosztás a FB-on. Ez így, 3. osztályos random feladatlap, még 2012-ből… Szépen szisztematikusan mossák a gyerek agyát, őrület. Ők lesznek a jövő magyar vezetői, polgárai, dolgozói, gondolkodói. Ők fognak (vagy nem fognak) gondoskodni arról a sok stratégiai elméről, akik most ilyen oktatási rendszert és tananyagot erőszakolnak rájuk. Persze nem most kezdődött ez már, évek óta megy. Itt van belőlük több is.

Mi Magyarország jövőképe? Mik a víziók és mik a koncepciók? Hol beszélnek/gondolkoznak/dolgoznak az írástudók, az értelmiség arról, hogy 10-20-30 év múlva konkrétan milyen országot szeretnének? Mármint részletesen leírva és beköltségelve. Látott már valaki ilyesmi tervet, koncepciót?

És miben reménykedünk, ha engedjük, hogy a gyerekeink ilyen tankönyvekből, tananyagokból, segédanyagokból, feladatlapokból tanuljanak?

Ami nehéz: a kilátástalanság

A köztudatban szerintem az van, hogy az ápolásban a testről való gondoskodás a nehéz. Öreg, aszott testeket ápolni, mosni, pelenkázni, a fogsorokat pucolni. Messze nem ez a legnehezebb része a munkának, sőt ez a része egyáltalán nem nehéz. Még mielőtt ápoló lettem, soha nem tudtam elképzelni, hogy valaha képes legyek idegen emberek szaros seggét, szagos testét takarítani. Most azt mondom, gyakorlatilag fel sem tűnik.

Emlékszem, arra mikor annó egyetemistaként marhatelepen voltam gyakorlaton. Ez egy random nosztalgia-kitérő lesz most. Jártuk körbe nap nap után az egyes termelési egységeket, hogy lássuk, tanuljuk mi ott a munka. Másnapra voltunk beosztva a fejőházba, amiről úgy képzeltem, hogy egy ilyen tiszta munka a tejjel.
(Meg ahogy a budapesti, szolid, értelmiségi kislány azt elképzeli… 😀 )

Családtagok, hogy bírjátok?

Ebben a posztban szeretnék adózni azoknak a családtagoknak, akik idős rokont, vagy tartósan beteg gyereket, családtagot ápolnak, hónapokon, éveken át. Persze, azt mindenki tudja, hogy ez borzasztóan megerőltető, kimerítő, de mindaddig nem lehet igazán felmérni ésszel, amíg az embert nem érinti meg saját bőrén a szele.

Két hete vagyok itt, a bácsi nagyon-nagyon szerethető. Határozottan megkedveltem. Kedves, küzd, próbálja állni amit kimért neki a sors öregkorára. Nagyon tisztelem érte, ahogy csinálja.

Kinek a dolga (lenne) kitörölni, kimosni a seggeket?

Gondolkoztatok már ezen? Kinek a dolga? És miért neki(k)?
Szeretnék kérni egy pontos, modern, igazságos, fenntartható és vállalható társadalmi definíciót!

Utazzunk egyet gondolatban, vagyis váltsunk nézőpontot.

Kezdjük messziről: Adott egy emlős faj, Homo Sapiensnek nevezi magát (inkább ne menjünk bele hogy mennyire találó a név). Ez az élőlény is úgy működik, hogy különböző másik élőlényeket elfogyaszt, megemészti, és a maradékot eltávolítja a szervezetéből. Sajnos nem tud fotoszintetizálni…

Kis korában, betegen, elesetten és öregen gyakorta előfordul, hogy az ürítése után nem képes megtisztítani magát, amitől aztán mindenféle betegséget és fertőzést is kaphat. Ebbe meg aztán bele is halhat.

A Homo Sapiens egyedei általában úgy szokták gondolni, hogy nem szeretnének a saját szarukban fekve, elhanyagolva meghalni. Ergo, legalábbis elvi szinten, fontos neki a gondoskodás mint olyan. Eddig OK?

Katonatisztek és póthajak, avagy osztályharc az előjogokért

Nagyon érdekes azoknak az emberekenek a lényét és működését tanulmányozni, akik sok előjog közé születtek, ugyanakkor alanyi jogon un. “nem a legélesebb kések a fiókban”. A jó helyre születettek között azok az éles kések, akik az erőforrásaikat, tehetségüket a társadalom szolgálatába állítják. A kevésbé élesek a sajátjukba, és azt is főleg a társadalom, a náluk rosszabb helyre születettek kárára. A brit középosztály öreg tagjait ápolva erre jócskán akad is módom.

Most erről szeretnék írni a katonatisztek és a póthaj segítségével.

Összekapcsolódva, életben, halálban

Ismeritek azt az érzést, mikor a jövőre gondolva kicsit remeg a gyomor és a zsigerek? Van ebből is többféle, olyan amihez öröm társul, vagy amihez izgatottság, nem ritkán félelem. Van olyan amihez egyszerre mindez. Plusz még megrendülés, tisztelet, alázat, megszeppentség, hála. Ilyesmik… Mérsékelten könnyed érzetek.

Írtam itt arról, hogy mit is tud jelenteni az ápolás. Maga a földhöz ragadt transzcendencia. És tényleg.

Ennek az ápolói munkának az az egyik különösen nagy ajándéka, hogy tisztán és a másik ember lehúzása nélkül tudunk olyan húsbavágóan valódi helyzetekkel és érzésekkel találkozni, melyek aztán minket építenek. Az ÉLET maga. Ugyanakkor még adunk is cserébe olyat, amire a másiknak nagy szüksége van. A hospice munkának ez az egyik legmarkánsabb jellemzője számomra: teljesen tiszta adás mindkét fél részéről.