Gondolatok az Ápolási Díj megemelésével kapcsolatosan

Nemrégiben a Kormányzat beleegyezett abba, hogy a tartósan fogyatékos gyerekeket nevelő szülőknek járó juttatást megemelje havi 100.000 kemény magyar forintra. (Ez egy angliai ápoló kevesebb mint 3 napos bére.)
A tervek szerint majd ezt még tovább emelik, és 2022-re éri el a MINIMÁLBÉR(!!!) összegét. Az a munka, ami iszonyatos fárasztó, lélekölő, és nem 8 órában végzi aki erre kényszerül (hévégén szünettel), hanem állandóan. (Ti nem borzadtok el ettől a cinizmustól?? 100.000 Ft…)

Lélektáplálék morzsa

Szíven ütött ez a munkaajánlat, és úgy gondolom ezerféle tanulságot üzen. Közzéteszem, csak így önmaga meztelen valóságában, használja mindenki egészséggel, saját lelki igénye és útja szerint:

***

Az elvesztegetett lehetőség, vagy még csak az sem

Naplemente

Véget ért a hat hét, elbúcsúztunk egymástól. Kivittek az állomásra, én pedig kis bőröndömet húzva kilépkedtem az életéből. Teljesen olyan érzés, mint kiolvasni egy érdekes regényt, és odaérni a legvégére. OTT VAN VÉGE. És ha még szívesen lapozna is az ember, nincs már hova, annyival kell beérni amennyi addig volt.

A burzsoázia diszkrét bája, onsite, IRL

Úgy alakul, hogy betekintést kapok a 60-90-es évek angol politikai elitjének társadalmi életébe és le vagyok nyűgözve. Elöljáróban annyit, hogy amiről az angol abszurd, a komédiák, és pl. a Burzsoázia diszkrét bája című film is beszél, az gyakorlatilag egy az egyben létezik és pontosan úgy, ahogy azok bemutatják. A Little Britain és Monty Python Angliáján röhög az ember, és azt gondolja túloznak, pedig nem. A vaskos sövénnyel körülvett társadalmi oázisokban egészen pontosan ugyanúgy zajlik minden, csak élőben!

Nagy dózisban kapom most itt ezt, mert a másik ápoló nem tud vezetni, így én viszem el mindenféle társadalmi eseményre, ebédekre, pletykakörökre. Szinte minden nap van valami. Kifejezett igénye, hogy ott legyek vele, részt vegyek a beszélgetésekben. Elmondhatatlanul abszurd amit látok, egyszerre röhögök és borzadok. Kirajzolódik egy olyan valóság, amiből világosan érthetővé válik, hogy hogyan jutott a világ oda ahova, hogyan lett a Brexit, és miért nem tud a fennálló politikai és társadalmi struktúra érdemi változást elérni pl. fenntarthatósági kérdésekben.

Magány

A magány kemény és elég megfoghatatlan is. Vannak akik a családjuk kötelékében magányosak, vannak akiknek nincs családjuk, mégsem azok. Vagymi. Szokás erről így beszélni. Az öregkori magányosság mindenesetre sokszor emlegetett tétel az öregedő társadalmunk problémalistáján.

Ha visszagondolok az ügyfeleimre, akkor látok olyat akinek volt gyereke, családja, mégis nagyon boldogtalan volt, és azt mondta magányos. Pedig a lánya szerette, a családja kifejezetten törődött vele. Egy másik idős nő, nem volt gyereke, de volt szerető családja és a férje haláláig jó volt a kapcsolatuk, ő nem volt magányos. Nem is mondta hogy az lenne, nekem sem tűnt annak. Általában az volt rá jellemző hogy örült az életnek, élvezte, haláláig. Láthatóan a magány nem attól függ, hogy az embernek hány gyereke van, van-e gyereke egyáltalán.

Most újra itt vagyok a férfi ügyfeleménél, akiről az elmúlt posztok szóltak.

A szeretet, a barátság, a szerelem nem jár és nem is kikövetelhető

Ismeritek azt az embertípust, akinek az akarata/egója erős, intelligens, de érzelmileg rettenetesen függő? Ezerféle hiányérzettől szenved, és ezt a környezetéből igyekszik kisajtolni minden erejével, gátlás/önreflexió nélkül?

Nagyon érdekes őket működni látni, és ami engem mindig is érdekelt, hogy ezek az emberek mivé lesznek öreg korukra.

Asszonyom! Mutassa ki ŐSZINTE vágyát, hogy teljesítené a kívánságait!

Te is őszintén kívánnád, ha megtudnád, hogy őszintén kell kívánnod!
Hofi. Megvan?
“Personal is political” megint.

Ezt a posztot korábban írtam, nem most, csak most teszem ki.