“Közel vagyunk egymáshoz”, avagy a család, a közösség ereje

We are close...
We are close…

Magyarul nem annyira pontos a címbeli idézet. “We are close”. Így hangzott el már többször az egyes családtagok szájából. És tényleg… Nem csinálnak belőle nagy ügyet, nem vakításból mondják, inkább ilyen pragmatikus kontextusban, amikor valamit a családi működésről akarnak elmagyarázni.

Sokat beszélgetnek a logisztikai dolgokról, politikai, közösségi eseményekről. Követik a híreket, most amúgy is elég turbulens minden ebben az országban, van bőven miről értekezni. Ilyen tudatos, középosztálybeli polgárok ők, régre visszanyúló családi történetekkel.

De amiről leginkább írni szeretnék most, az a családi, közösségi működésük. Continue reading

Bentlakásos ápolás egyéni vállalkozóként Angliában

Saját szoba...
Sokféle szállása lehet az ápolónak, szép is, lepukkant is. Most éppen saját fürdőszobám is van. De az előző hely meg rémes volt. Ez is egy döntési szempont, hogy milyenek az ápoló saját körülményei egy ügyfélnél.

A “Vállalkozás” menüpont alatt elég sok poszt szól a bentlakásos ápolói lét strukturális szempontjairól. 2017 elején írtam arról, hogy az addigi állandó ügyfelem már otthonba költözik, és én át szeretném alakítani a vállalkozásomat annak fényében, hogy sokkal szabadabban tudjam meghatározni, hogy mikor dolgozom és mikor nem.

Continue reading

Lakást bérelni Angliában

wp-1488057503985.jpgA vállalkozásom fejlesztése új szintre lépett. Egy ápoló társammal közösen kivettünk egy lakást. Így van most már az ügyfelektől független lakcímem, és alaptáborom. Nagy öröm ez, egyúttal mesélek arról, hogy milyen megpróbáltatásokon kell tudni átugrani, ha valaki “saját” otthont akar magának Angliában.
Erről egyébként rémtörténeteket lehet hallani, és kíváncsi lennék, hogy akinek könnyen sikerül, ő hogy csinálta, mik a trükkök.
Az én esetem azt hiszem az átlagos szívás sztori.

Úgy általában elmondható, hogy Angliában megvetni a gyökereket nem egyszerű. A rendszer számos adminisztratív akadályt gördít a sehonnai bevándorló elé. Három fő ilyen megugrani való van:

  1. NI szám (adó/TB szám, ez hasonló mint otthon az adókártya)
  2. Bankszámla
  3. Lakás

Sok és körülményes adminisztráció van. Lakást nem adnak ha nincs bankszámla, amit nem adnak ha nincs munka, de hogy lehet elkezdeni dolgozni ha nincs lakás. Szóval eléggé meg kell hekkelni a rendszert, ha valaki nem tuti munkára jön, akik esetleg adnak lakcímet, szerződést, amivel viszont könnyen lehet bankszámlát nyitni és lakást kivenni. Ezek nélkül sem lehetetlen, csak nehéz. És sokat számít, ha van helyi ismerősünk, aki segít, ismeri a helyi trükköket.
Az első kettőt most átugrom, csak a lakásról mesélek.

Continue reading

Angliába mennél ápolónak? Döntési szempontokat, információkat keresel?

Magyarországon nincs jövőd? Kilátástalanság van? Felnevelted a gyerekeidet és szeretnél végre mozdulni, pénzt keresni, utazni? Változásra vágysz? Érzed magadban a szándékot valami egészen máshoz? Közben a magyar munkaerőpiac elutasít, vagy kihasznál? Ilyesmik?

Ha nincs jobb ötleted, akkor ez egy megfontolandó lehetőség lehet.

Befutott három kérdés, amire itt is válaszok, mivel mást is érdekelhetnek:

1. Mennyire nehéz elhelyezkedni live-in/out care-ként mindenféle végzettség nélkül pl? Tehát írják több hirdetésben, hogy nem szükséges tapasztalat, jogosítvány, elég csak egy családtag ápolása során szerzett tapasztalat, tréninget biztosítanak stb. Valóban tárt karokkal várják az embert??

2. Milyenek az angolok, tehát most a Brexit miatt, szívesen vesznek még fel új embereket? Nyilván ez változó, csak milyen hangulat van most kint ?

3. A tréningeket mennyire nehéz teljesíteni, milyen angol nyelvtudás kell (középfokon beszélek, persze ez kint egy erős alap)? Segítenek-e az ott dolgozók egymásnak, a munkáltató, nehéz-e beilleszkedni, megértetnie magát az embernek? Van-e lehetőség fejlődni tovább, képzésekre járni? Continue reading

Önérdek, érdekérvényesítés, képviselet, ápolóként, Angliában

Beszélgettem egy magyar ismerősömmel és mesélte, hogy az Angliában ápoló ismerősei gyakorta úgy mennek haza szünetre, hogy szétvan a hátuk, hulla fáradtak, a testük mindenhol fáj, stb. Csak megerősíteni tudom ezt, igen, ez nagyon gyakori, és reális veszély.

Arról már sokat írtam, hogy Angliában mennyire nincs ápoló, továbbá, hogy mennyire nem-megbecsült foglalkozás ez itt is. Mivel KELL az ápoló, így gyakorlatilag mindenki talál magának munkát, csak az sokszor olyan is. És az ápoló itt is utolsó senki, épp mint otthon, abból a szempontból, hogy ha a nő nem védi magát, a testét, a lelkét, az energetikai egyensúlyát, akkor senki más sem fogja helyette. Mondjuk Magyarországon még azt is megpróbálják bedumálni nekünk, hogy direkt ápolásra teremtett minket az úr, ez tesz minket boldoggá, tehát végnélkül, és érdekérvényesítés nélkül ezt nekünk bírnunk kell. Ami nyilván egy marhaság, kemény, test-, és idegölő munka ez, akár ingyen, akár pénzért csinálja az ember. Nem lenne rossz, ha ezt megtanulná végre a társadalom, illetve a nők is kikövetelnék a megfelelő kompenzációt a csilliárd órányi ápolásért, gondoskodásért. Node.

Ápoló és ápoló állások között a különbség ég és föld. Miért?

Continue reading

Évzárás

Elszaladt. Egyre gyorsabban szaladnak egyébként is. Micsoda év volt, mennyi változás, tapasztalás, benyomás és élmény. Kultúrák, éghajlatok, családok, röpködés közöttük, mint egy testtelen lélek, láthatatlanul. Figyelés, szemlélés, beleengedés, megélés libabőrig. Színek, ízek, szagok, hangulatok, kapcsolódások, víz, föld, levevő, tűz.

Azáltal, hogy az ápoló belelát családok belső dinamikájába, nagyon kitágul az értelmezési tartomány. A belső dinamikák rendszerét látva, átlátva, sokkal könnyebb érteni, hogy kívülről nézve gyakorlatilag (diagnosztizáltan és átvitt értelemben is) elmebeteg viselkedéseknek hogy lesz értelme és legitimitása, az egyének lelkének táptalaján. Ez elég félelmetes is. Vagy ahogy egy pszichiáter mondta: “Minden ember egy külön, önálló személyiségzavar.” Continue reading

Szemtanúként állítom

Hogy egy nagy bögre langyos kacsazsírt sem érnek az imák és a fohászkodások, akár egész napokon át, ha közben nem nézünk szembe a saját félelmeinkkel, akarásainkkal, kisebbségi érzéseinkkel, egónk uralmával, és nem kezdünk velük valamit érdemben. Mire 90-ig eljutunk, ha egyáltalán, nem marad majd más, mint a paranoiás rohamunkban hangosan, rettegve harsogott ima, vizenyős, táskás, ráncos, rémült szemek, és az összeszorított, görcsös ujjak.

Úgy gondolom nem itt tartana a világ, ha emberek milliói nem messzi erőkhöz fohászkodnának megváltásért, erőért és segítségért, hanem azt sokkal inkább a saját lelkük bugyraiban igyekeznének felkutatni.

A békés öregséget, a halálos ágyon megélt teljességet, a megnyugvást és az örömöt, nem adják sem ingyen, sem céduláért, sem imáért önmagában.