Amikor az elb*tt természetű ember megöregszik… Mi a dolgunk velük, pláne így a gondoskodási krízis közepén?

Nagyon érdekes álmom volt, egészen letisztultan és átélhetően mutatta meg azt a problémát, elvi dilemmát, amit a gondoskodó munkák idősgondozási ágában nagyon fontos, és még mindig tabunak számító témájának gondolok. Nem beszélünk ennek az elvi alapjairól, ráadásul nagyon ingoványos terület is, és veszélyes következtetésekre is lehet jutni, ha nem sikerül a témát elég jól átgondolt alapfeltételezések mentén végiggondolni.

Olyan dilemma ez, amire még egyáltalán nincsen válaszom, annyit tudok biztosan, hogy a jelenlegi rendszer igazságtalan és átgondolatlan, és kihasználja az ápolókat, a gondoskodást végzőket, akár fizetett emberek, akár családtagok. És ennek kapcsán erről beszélni lenne fontos, és megszülni a problémára a társadalmilag elfogadható válaszokat.

Az álom: Egy idős angol nénit ápoltam, új ügyfél volt, még abban a fázisban voltam nála, amikor felmérem a klienst, a helyet és meghatározom/meghúzom magam számára az adott térben a határaimat.
(Ez egyébként mindig feladat az új ügyfélnél, meghúzni az ő igényei szerint a én szakmai határaimat, hogy mi az amit az ő esetében még a munkaköröm részének tekintek és megcsinálom, és mi az amit nem, akkor sem, ha ő vagy a hozzátartozói követelik.)

Ez ugye a való életben úgy van, hogy vannak tényleg elb*szott természetű ügyfelek, akik iszonyú boldogtalanok, frusztráltak, semmi nem jó nekik és nem is dolgoznak azon, hogy lelkileg a saját lábukra álljanak. Ezt a feszültségüket úgy vezetik le, hogy a környezetüket basztatják, teljesen értelmetlen dolgokkal.
Ha az ápoló nem figyel és nem képviseli a saját érdekeit, két perc alatt szétstresszelt rabszolgát csinálnak belőle. És ezek nem testi igények, hanem ilyen reflektálatlan ökörségek, hogy hogy álljon az óra a kredencen, hogy legyen elpakolva, stb. Ennek nyilván sokféle fokozata és árnyalata van, ráadásul a határok sem élesek, itt most az érthetőség kedvéért leegyszerűsítem.

Na, álmomban egy ilyen ügyfelem volt. Agyilag tiszta volt, nem volt sem demens, sem parkinsonos, csak egy sima, öreg, kekec, nehéz ember. Aki mindenképpen és határozottan akarta, hogy a dolgai így vagy úgy legyenek, de nem volt már ereje ahhoz, hogy ezeket ő megcsinálja. Így azt várta (el), hogy én ugráljak körülötte. És amikor ezt nem tettem meg, akkor ő állt neki megcsinálni, amivel utána konkrét veszélybe sodorta magát (elesett, megütötte magát, ilyesmik). Mindenképpen én voltam rossz helyzetben.

És akkor az elvi, társadalmi dilemma: Adottak a felnőtt, aktív emberek általában, akik közül számtalan “iszonyú bogaras, tiszta hülyeségeket csinál, de hát az ő dolga, az ő élete”, mondja rá az ítéletet a társadalom. A családtagjai szenvednek tőle, a gyerekei legfőképpen, de mit tehetünk… Amíg a legális keretek között csinálja, az ő magánügye ugye, maximum nem barátkozunk vele. Ha a partnerünk, vagy a házastársunk akkor mondjuk van lehetőség elválni tőle.

Alapvetően viszont a társadalom nem támaszt olyan elvárásokat, hogy ezek a felnőtt, aktív emberek fegyelmezzék magukat, reflektáljanak, menjenek el terápiába, vagy valahogy igyekezzen lelki értelemben is felnőtté válni. De úgy összességében senkinek nem “feladata” a sok öncélú, és káros igényt kielégíteni. A társadalomnak nincs dolga az aktív személyek esetén jelenleg.

És akkor ez az ember megöregszik, ugyanolyan lehetetlen alak mint 40 évesen volt, csak most már nem győzi egyedül a kényszeresen értelmetlen, pótcselekvésekbe projektált zavaros lelki valóságát fenntartani. Ápolásra szorul immár, de ugyanazok a hülyeségei megvannak mint előtte, csak ezek mostanra már önveszélyesek is. A korábban szimplán csak “lehetetlen alaknak” ítélt aktív ember, észrevétlenül “szegény, gondoskodásra szoruló öregemberré válik”, akivel már dolga van a társadalomnak. És hirtelenjében a jelenség, húsba vágó közgazdasági és erőforrás-igényes, megoldandó problémává válik.

Mindennek a felelőssége hirtelen annak a nyakába szakad, akinek dolga ápolni őt. A társadalmi elvárás az, hogy egy ponton, a környezet vállalja a rémes ember viselkedéséért a felelősséget és pl. megóvja őt attól, hogy elessen, összetörje magát, és ennek következtében gyorsan meghaljon.

Hogy ez milyen iszonyatosan stresszes az ápolónak, családtagnak vagy fizetettnek egyaránt, azt nem lehet elmondani, és csak az tudja aki ezt csinálja. Illetve ha elesik a mama vagy a papa, combnyaktörés után tüdőgyulladásban meghal, akkor a szegény rokon emészti magát, és van bűntudata. Vagy a bentlakásos ápoló stresszeli szét magát napi 24 órában alulfizetve, és menekül el irtó gyorsan a helyről, vagy marad ott rabszolgának, ha nincs más lehetősége.

Kérdések:

1. Kinek a dolga és felelőssége az idős kamikázék életét (meg)védeni, és miért?
2. Mi az elvi alapja annak az elvárásnak, hogy ezt így kell csinálni, ez fenntartható elvárás-e, és ha igen, milyen forrásból kívánjuk fedezni ennek az erőforrás-igényét.
3. Az ilyen emberek ápolása sokszor gyakorlatilag 24 órás munka, tehát valaki az egész életét ráteszi erre, lényegileg feláldozza magát.
   Ez így rendben van?
   Az idős kamikáze élete többet ér, mit pl. azé a családtagé aki 24/7-ben résen van? (Többnyire nő hozzátartozók nyilván.)
   Ha pedig ezt fizetett munkaerővel végeztetjük, akkor ki tudjuk-e fizetni azt a bért, amiért ez már elvárható lenne (itt vannak számítások arról, hogy ez minimum milyen árfekvésen lehetne korrektnek tekinthető).
4. Beszélünk arról, hogy az idősgondozás mekkora égető probléma, de nincs semmilyen dialógus arról, hogy pontosan mi az amit a társdalom vállalni kíván? Mik azok az elvi keretek amiben felvállalja a társadalom az idősekről való gondoskodás terhét?
   Jelenleg az “élet szentsége” definiálja az elvi  kereteket, az időseket márpedig óvni kell, de azt, hogy miből, arról nem beszélünk. Az egész kérdéskör erőforrás-igényét elegánsan megoldja a társadalom a “női princípium” hatáskörébe sorolással. Magyarán a nők nyakába lőcsöli, ingyen. (Ez persze eddig is így volt, csak nem volt ekkora a gondoskodási munkák erőforrásainak deficitje.)
5. Mi a társadalmi válasz mindezekre a dilemmákra? Hogyan lehetne ezt hatékonyan, emberségesen és igazságosan megoldani?
6. Illetve: nekünk, személy szerint mi a dolgunk és a felelősségünk abban, hogy még aktív és kompetens életünkben felkészüljünk a saját öregségünkre olyan módon, hogy lehetőleg tényleg csak annyi feladatot adjunk a környezetünknek, ami valóban szükséges? És ne kényszerítsük őket arra, hogy még a saját, el nem rendezett (számos) lelki nyavalyáinkat is szolgálniuk kelljen, a mi érdekünkben, a saját életük kárára?
7. És végül: hogyan lehetne ebből a szempontból is átalakítani az elvi, erkölcsi, világnézeti alapjainkat annak érdekében, hogy egy a mostaninál fenntarthatóbb világot tudjunk kialakítani magunknak? Amiben az egyének felelősebben élnek, és a mainál sokkal kevesebb az unfair módon kihasznált, lehasznált, felhasznált “gondoskodó” ember.

Nekem mindenképpen az a véleményem, hogy ezeket a kérdéseket alaposan át kellene gondolni, bevállalni ezek szisztematikus és következetes vizsgálatát, és megszülni rájuk azokat a válaszokat, melyek elvi alapját képezhetik az idősgondozás egy fenntarthatóbb gazdasági és társadalmi keretrendszerének kialakításának.

 

******************************************************************************
Ez a blog egy napló, egy ápoló, egy bentlakásos angliai ápoló naplója. A “the personal is political” elve motivál arra, hogy nyilvánosan is elérhetővé tegyem. Úgy vélem, hogy a jelen társadalmi helyzetben változásra van szükség, mert elveink, céljaink, működési mechanizmusaink nem fenntarthatóak a jelenlegi formában.
A célom, hogy ezekkel az írásokkal hozzájáruljak egy fenntarthatóbb világ létrejöttéhez.
A posztok sokszor egymásra épülnek, ha folyamatában szeretnéd látni, érdemes lehet feliratkozni az email értesítőre a jobb felső sarokban látható kék gombon keresztül.

******************************************************************************