Utolsó vacsora

Múlt vasárnap meghalt a néni. Nagyon szépen ment el. Az egész folyamat teljesen összhangban volt a korábbi hangulattal, amiről itt írtam. Ott voltunk vele mindannyian, a tesója, az unokahúgai, és az egyik lányuk, meg én. Ő pedig megdolgozott, hogy ki tudjon lépni az életből. A meghalás folyamata kísértetiesen hasonló érzetű mint a megszületésé, csak fordítva. Ezt mindig annyira megrendítő látni. Vajon minket is megszül valaki amikor meghalunk…? Continue reading

Miért csak most mondja, és nem húsz éve? Szexuális zaklatás most, és főleg régen! Online anonim kérdőív

Nem tudom hogy vagytok vele, de engem meglehetősen felháborítanak azok a kérdések, amik azt firtatják, már megint az áldozatokat hibáztatva, hogy miért csak most beszélnek, miért nem 20-30-40, akárhány éve.

A nőket mindig is afelé terelte a társadalom, hogy ne beszéljenek. Sem a vágyaikról, sem a traumáikról. A szoknya alatt sok minden elfért…
A látszatot akarta a társadalom, azt a valóságot amiben a hölgy mindig kedves, illatos, családias, melegszívű, gondoskodó. És persze boldog, ezáltal boldogan gondoskodik, és többnyire csak mosolyog.

Continue reading

A háború

Nevezetesen az első és a második világháborúk. Egyik ügyfelem 21 éves volt ha jól számolom, mikor a második véget ért. Majdnem már a háború legvégén lőtték le a férjét, aki pilóta volt. Leszedték a gépét. Azt hiszem 24 éves volt a “srác”, a vidám fotója még mindig a kredencen mosolygott a világba, láttam. De meghalt a második férje két bátyja is. Mesélte, hogy mennyire megborult az anyjuk emiatt. Így ismerkedett meg a második férjével, hogy a jövendő anyósával együtt siratták a halottaikat.

A mostani ügyfelem még csak kamasz volt a másodikban. Ők heten vannak testvérek, vagyis voltak, a minap éppen azt mesélte, hogy mekkora szerencséje volt két bátyjának is, hogy túlélték a háborút. Az egyik bátyja tankját kilőtték, ketten maradtak életben az adott tank utasai közül, őt a másik katona rángatta ki az égő tankból. 18 éves volt azt hiszem, és összeégett. Írt is belőle egy könyvet később.

A két báty aztán egy kórházba került, miután hazahozták őket Angliába, és az anyjuk elintézte, hogy egy helyre vigyék őket. Elképzeltem milyen érzés lehetett az anyának, 7 gyereket nevelni, miközben az apjuk is távol volt, plusz a két sebesült fiát látogatni, tartani a családban a lelket. És nem volt elég étel, ruha, jegyre kapták a népek a betevőt. Continue reading

Itthon szeretnék meghalni

Elemek

Lelki elegancia. Így tudom a leginkább jellemezni. Ilyen megszeppent kislánynak érzem magam néha mellette. Az a kislány akinek lehetősége van egy csodálatos, erős nőt látni, és létezni kicsit körülötte csendesen.

Nagyon beteg, bár ez kifelé még nem látszik. Jön-megy, jól eszik, sokat iszik, nevet, olvassa az újságot, követi a híreket, agyal rajtuk, véleménye van. Continue reading

Mit követelnek, követelhetnek a gondoskodást végzők?

Mark Twight

Volt két hír a BBC-n mostanában. Sokat beszélnek erről a témáról egyébként is. Az egyik arról szólt, hogy a Brexit óta mennyivel kevesebb nővér jött EU-s országokból a UK-ba dolgozni. 96%-kal kevesebb a jelentkezés, ami még a cool angolok szerint is wow. A másik hír az, hogy a britek nem nagyon akarnak nővérek lenni, és jelenleg többen hagyják el a szakmát, mint ahányan belépnek a rendszerbe. (A linkekre kattintva az eredeti cikkek elolvashatók, de megosztottam őket és továbbiakat a blog FB oldalán is.)

A rendszer recseg-ropog, látom a gyakorlatban is. Egy példa: a néni lábával van egy kis gond, ami állandó nővéri felügyeletet igényel(ne), de nem nagyon tudják megszervezni azt a színvonalú ellátást amihez korábban itt hozzászoktak már a polgárok, vagy ami az itteni norma. És az igény egyre nő, a lakosság öregszik, az ellátó személyzet száma pedig nemhogy nem nő, hanem csökken. A múlt héten még itt járt nővérről most kiderült hogy elhagyta a szakmát, és a körzet jelenleg égető munkaerőhiánnyal küzd. Csakúgy mint nagyjából minden körzet egyébként. Mondjuk itt legalább még nincsenek elfelejtett hullák a kórházakban, mint Magyarországon.

Három európai ország ápolási viszonyait van módom valamennyire ismerni, mind a háromban égető a nővér-, az ápolóhiány. Közben hallom Ausztriában és Németországban dolgozó kollégáktól, hogy ott is hasonló a helyzet. Continue reading

Érzések szélsőértékei között lebegve, testtelenül

Lélegzem, élek

Ismeritek azt amikor a belül zubogó érzések összességétől az embernek összerogyik a lába, és csak ül, ül, ül, netán csurog a könnye? Amikor a test megszűnik, csak lebeg a lélek a semmiben és éli meg azt, amiben van? Egyszerre nehéz, szinte összenyom, és egyszerre nagyon is bírható, valódi, és kitöltő? Mikor valahol a gyomor és a szív között, a mellkasban, pulzál egy labdaszerű gömb, mint egy nap ami sugároz, és feltölti a létezést testtelen tartalommal? Continue reading

“Közel vagyunk egymáshoz”, avagy a család, a közösség ereje

We are close...
We are close…

Magyarul nem annyira pontos a címbeli idézet. “We are close”. Így hangzott el már többször az egyes családtagok szájából. És tényleg… Nem csinálnak belőle nagy ügyet, nem vakításból mondják, inkább ilyen pragmatikus kontextusban, amikor valamit a családi működésről akarnak elmagyarázni.

Sokat beszélgetnek a logisztikai dolgokról, politikai, közösségi eseményekről. Követik a híreket, most amúgy is elég turbulens minden ebben az országban, van bőven miről értekezni. Ilyen tudatos, középosztálybeli polgárok ők, régre visszanyúló családi történetekkel.

De amiről leginkább írni szeretnék most, az a családi, közösségi működésük. Continue reading