Amikor az elb*tt természetű ember megöregszik… Mi a dolgunk velük, pláne így a gondoskodási krízis közepén?

Nagyon érdekes álmom volt, egészen letisztultan és átélhetően mutatta meg azt a problémát, elvi dilemmát, amit a gondoskodó munkák idősgondozási ágában nagyon fontos, és még mindig tabunak számító témájának gondolok. Nem beszélünk ennek az elvi alapjairól, ráadásul nagyon ingoványos terület is, és veszélyes következtetésekre is lehet jutni, ha nem sikerül a témát elég jól átgondolt alapfeltételezések mentén végiggondolni.

Olyan dilemma ez, amire még egyáltalán nincsen válaszom, annyit tudok biztosan, hogy a jelenlegi rendszer igazságtalan és átgondolatlan, és kihasználja az ápolókat, a gondoskodást végzőket, akár fizetett emberek, akár családtagok. És ennek kapcsán erről beszélni lenne fontos, és megszülni a problémára a társadalmilag elfogadható válaszokat.

Miért csak most mondja, és nem húsz éve? Szexuális zaklatás most, és főleg régen! Online anonim kérdőív

Nem tudom hogy vagytok vele, de engem meglehetősen felháborítanak azok a kérdések, amik azt firtatják, már megint az áldozatokat hibáztatva, hogy miért csak most beszélnek, miért nem 20-30-40, akárhány éve.

A nőket mindig is afelé terelte a társadalom, hogy ne beszéljenek. Sem a vágyaikról, sem a traumáikról. A szoknya alatt sok minden elfért…
A látszatot akarta a társadalom, azt a valóságot amiben a hölgy mindig kedves, illatos, családias, melegszívű, gondoskodó. És persze boldog, ezáltal boldogan gondoskodik, és többnyire csak mosolyog.

Ha rendesen meg lenne fizetve, akkor lehetne csinálni “kényszer” nélkül (az ápolást)?

A felvezetésben tennék egy kitérőt :

Óriási a zaj, a nyomás. Rendszereink arról szólnak, hogy valaki állandóan el-, és beadni akar nekünk valamit. 80-90%-ban olyat, amire totálisan semmi szükségünk nincs, jó részük még kifejezetten ártalmas is. Terméket, szolgáltatást, eszmét. Csináljuk ezt, ne csináljuk azt, vegyük meg ezt, ne vegyük meg azt, akarjuk, vágyjuk, gondoljuk ezt, vagy azt. Mások akarnak tőlünk energiát, pénzt, figyelmet, alig van tér a saját belső hangjainkra, valódi lelki igényeinkre figyelni.
Orkánszerű az erő, ami nem enged gondolkozni, higgadtan nézni a világot magunk körül. Annyira abszurd állítások vannak, amiben az ember már nem tudja, hogy nem ő hülyült-e meg egészen.

A józan ész használata nemhogy nem kívánalom, hanem kifejezetten árt a gazdasági növekedésnek, a GDP-nek, és a társadalmakat működtető elnyomó erőknek. Annyira abszurdak a gazdasági és társadalmi mechanizmusaink, és annyira a kognitív disszonancia az egyik fő rendező elv, hogy ember legyen a talpán aki ezzel hajlandó szembenézni, és képes megőrizni a józan eszét.

Ha nem lettél ideges, nem figyeltél oda! Avagy vegyünk példát a muzulmán és hindu közösségekről!

Hát mi másról? Nehogy már Izlandról!

A Daily Mail (konzervatív napilap) címlapján mondja a miniszter, hogy Britannia túl önző ahhoz, hogy az öregekről gondoskodjon. Konzervatív miniszter, persze előjönnek a toposztok, hogy bezzeg régen nem így volt.

Kínjában röhög az ápoló, olvasva a cikket. Magyarországon simán a nők képébe vágják ilyenkor, hogy ők az önzők, nincs köntörfalazás. Angliában, hála a nőmozgalomnak, ilyet nem mer már mondani “komoly ember”, ártana a hitelének. Viszont a “rettentő toleráns” társadalomban, ahol a fehér férfi politikusok nem győzik már hogy bizonygatni, hogy ők aztán mennyire nem rasszisták, simán tudnak azzal érvelni a téma kapcsán a cikkben, hogy bezzeg a hindu, muzulmán közösségektől kéne példát venni, mert ők  mennyire jól törődnek az öregekkel. Továbbá, hogy bezzeg az idősotthonokban mennyire nincsenek hindu, muzulmán és zsidó öregek. Micsoda felfedezés…

Az, hogy ezek a közösségek esetleg ki sem tudják fizetni, amibe az otthonok kerülnek, illetve hogy a nők végzik otthon ingyen és kiszolgáltatva a care-work munkákat, az jótékonyan kimaradt a konzervatív férfiú érveléséből. Véletlenül, nyilván.

Élni illúziók, mesék nélkül, boldogan, a halál árnyékában

lebontó, felépítő, hírvivő, összekapcsoló, segítő. “we are all connected”

Az öregeket figyelve nagyon sokat lehet tanulni, mindig erre jutok. Bentlakásos ápolóként különösen érdekes figyelni a kontrasztot az öregek, folyamatában követhető, rög típusú valósága, és a mindennapi külvilág folyamatai között.

Nagyon sok és intenzív behatás ér mostanában, amúgy is egy transzformatív időszakban vagyok, amiből sok nem is megosztható.

Van ami viszont ideillik:

Írtam már arról, hogy a jelenlegi ügyfelemnek egy elég előrehaladott rákja van, bélrák. Ráadásul egy trükkös fajta, mert bár a mindennapi életét nem nagyon befolyásolja, júliusban mikor diagnosztizálták 1-2 hónap és 1-2 év között jósolták a kilátásait. Ez egy nagy és “angry looking” daganat, ami bármikor perforálhat vagy elzárhatja a beleit, és azt mondják az orvosok, hogy valószínűleg abba bele is hal. Meg lehet próbálni majd akkor vészbeavatkozásként egy ilyen tágító valamit beletenni és kitágítani, de életmentő jelleggel, és már maga a beavatkozás is nagyon kockázatos.

Ügyfél típusok ápolói szempontból, avagy when nothing goes right, go left!

Írtam már ezt, de most megint: nem győzöm hangsúlyozni, hogy még az ápoláson belül is óriási különbségek vannak helyek, ügyfelek és fizetések között, a tömény szívás és a (jól) fizetett szanatórium két szélsőértéke között, ápolói szempontból. Aki csinálja tudja ezt, aki nem, az nyilván rájön magától is ha gondolkozik. Amiért mégis írok róla az ahhoz kapcsolódik amiken mostanában sokat gondolkozom, hogy mit akarhatnak, mit követelhetnek az ápolók. Mi lehet a cél, hogyan javíthatjuk saját egyéni munkakörülményeinket és milyen érdekvédelmi, lobbi szándékaink lehetnek, milyen érveléssel?

A fizetésre vonatkozó számítások ebben a posztban vannak.

Most arról szeretnék írni, hogy ápolói szempontból, a munka nehézsége tekintetében milyen tipikus ügyfélcsoportokat lehet megnevezni, és velük kapcsolatosan mik lehetnek az elvárásaink saját magunk szempontjából, és érdekvédelmileg is.

Mit követelnek, követelhetnek a gondoskodást végzők?

Mark Twight

Volt két hír a BBC-n mostanában. Sokat beszélnek erről a témáról egyébként is. Az egyik arról szólt, hogy a Brexit óta mennyivel kevesebb nővér jött EU-s országokból a UK-ba dolgozni. 96%-kal kevesebb a jelentkezés, ami még a cool angolok szerint is wow. A másik hír az, hogy a britek nem nagyon akarnak nővérek lenni, és jelenleg többen hagyják el a szakmát, mint ahányan belépnek a rendszerbe. (A linkekre kattintva az eredeti cikkek elolvashatók, de megosztottam őket és továbbiakat a blog FB oldalán is.)

A rendszer recseg-ropog, látom a gyakorlatban is. Egy példa: a néni lábával van egy kis gond, ami állandó nővéri felügyeletet igényel(ne), de nem nagyon tudják megszervezni azt a színvonalú ellátást amihez korábban itt hozzászoktak már a polgárok, vagy ami az itteni norma. És az igény egyre nő, a lakosság öregszik, az ellátó személyzet száma pedig nemhogy nem nő, hanem csökken. A múlt héten még itt járt nővérről most kiderült hogy elhagyta a szakmát, és a körzet jelenleg égető munkaerőhiánnyal küzd. Csakúgy mint nagyjából minden körzet egyébként. Mondjuk itt legalább még nincsenek elfelejtett hullák a kórházakban, mint Magyarországon.

Három európai ország ápolási viszonyait van módom valamennyire ismerni, mind a háromban égető a nővér-, az ápolóhiány. Közben hallom Ausztriában és Németországban dolgozó kollégáktól, hogy ott is hasonló a helyzet.