A méltó haldokláshoz és halálhoz való lehetőség és jog

Az imént olvastam ezt az írást, és teljesen megdobogtatta a szívem. Ne hagyjátok ki! Végre! Végre elkezdünk erről beszélni! Nagyon régóta gondolkozom ezen a kérdéskörön, de nem találtam meg, hogy hogyan tudnék erről elkezdeni írni, csak úgy, a semmiből. Most viszont izgatottan kapcsolódom a témához. Óriási öröm, hogy beszélünk ilyesmikről, és reménykedve, bizakodva várom a társadalmi párbeszédet a témában. Köszönet érte Nemesnyik Juditnak, hogy felvetette.

Azt szeretném ebben a cikkben leírni, hogy milyen tapasztalatok és gondolati evolúció során, és hol tartok a kérdésben:

A készenlét, a készenléti munka ára és fontossága, avagy ki van a sor legvégén és mennyiért??

Vannak tényezők, amik nélkül nem lehet élni, vagy sokkal rövidebben, de mivel egy adott időszakban látszólag korlátlanul állnak a rendelkezésre, így nem is észleljük a fontosságukat. “Készpénznek vesszük”, ez a magyar kifejezés, de angolul sokkal pontosabb: “take for granted”. Ilyen volt sokáig a levegő, a víz, a méhek, és még sok egyéb.

De ilyen a gondoskodás is. Összefabrikáltunk magunknak egy társadalmat, gyakorlatilag rabszolgasorba döntöttük a nőket évszázadokon át, elérve ezzel hogy a gondoskodás létszükségletére a választ mindig legyen aki megadja. Ezt Angliában még sokkal kontrasztosabban lehet látni mint Magyarországon, ahol az osztályviszonyok sokkal elmosódottabbak és nincs olyan sok másféle színű és arcú kiszolgáló személyzet.

Milyen alapon remélik a Tudatos Gyerektelenek, hogy ők majd el lesznek látva öregen?

Egy nagyon érdekes kérdést tett fel egy kommentben valaki, ez alatt a cikk alatt, ami a túlnépesedésről szólt:

Viszont ha az egyén nem vállal gyereket, akkor miért, milyen alapon reméli, hogy lesz bárki is, aki sok vagy kevés pénzért majd ellátja idős korában, ha esetleg rászorulna?

Kezdem a rövid válasszal, és utána kifejtem: Azért, mert ők azok, akik a legnagyobb eséllyel ki bírják majd fizetni.

Hosszabban:

Ápolás, gondoskodás, bántalmazás, avagy a gondoskodás válsága, és az elit képmutatása

Időről időre felröppennek ilyen esetek. Valamilyen bentlakásos otthon, értelmi fogyatékosok, idősek, gyerekotthon. Szexuális visszaélések, bántalmazás, elhanyagolás. És akkor berzenkedünk, elhatárolódunk, hogy micsoda dolog ez már, rugjákki, monnyonle, hallatlan.

Itt van pl. ez a riport, egy magyar bentlakásos otthonban történtekről. Nem mondom, hogy csak erős idegzetűeknek, mert épp az a baj, hogy a sztori realitásával vonakodunk szembenézni, és vállalni érte a saját felelősségünket polgárként, adófizetőként, szavazóként, embertársként.

Túlnépesedés, klímaügyek, gondoskodás válsága, SzülésSztrájk Mozgalom

Fenntarthatósággal, klímaügyekkel foglalkozó szakemberek, aktivisták, kutatók, gondolkodó polgárok évtizedek óta mondogatják, hogy a túlnépesedés nagy baj. Megettük a bolygót, a túllövés napja minden évben egyre hamarabb van. Az év felére (most augusztus eleje) lassan elpusztítunk mindent, amit abban az évben a Föld megtermel. Aki azt gondolja, hogy a fogyasztás egyéni szintű korlátozása elég, lekapcsolgatni a villanyt, nem termelni műanyag szemetet, az illúziókat kerget. A téma egyik magyar szakértőjét idézve és soraival egyetértve:

Ápolni, gondoskodni rossz. Ápolni, gondoskodni jó…

Gyakorlatilag véletlen és előre nem látható fordulata a sorsnak, hogy ápoló lettem. Úgy emlékszem talán 40 éves lehettem, mikor egyrészt arra jutottam, hogy a saját spirituális igényeim miatt önkénteskedni szeretnék egy hospice-ban. Másrészt arra, hogy szeretném megtanulni a profi ápolást, mint olyan szakmát aminek van értelme és a társadalomnak mindig szüksége van rá.

Utólag visszanézve már nem is értem, hogy hogy jutottam erre, abból a közegből ahonnan jövök. Mindenesetre, így visszatekintve remek ötletnek bizonyult. Nagyon örülök, hogy bevállaltam az akkori elvi ellenszélben.
Sokat elemzem magamban mostanában ezt az egész ápolás-gondoskodás kérdéskört, elvi szinten is, és a saját életem vonatkozásában is. Újra és újra arra jutok, hogy teljesen benézi ezt az egészet a társadalom, full öngóllal. Amit azután mindenki szív.
Pedig igazán könnyen lehetne ez másképp is, ha a fejünkben, és a gazdasági környezetben a helyére, egy jobb helyre tesszük a témát.

Megfordítható-e a helyzet?

Írtam legutóbb arról, hogy hogy látom a gondoskodók hatalmi helyzetét a társadalomban. Azt állítottam, és állítom most is, hogy az igazi hatalom és megtartó erő a gondoskodók kezében van. Legyenek akár ők fizetett ápolók, nővérek, pedagógusok, óvónők, takarítók, konyhások, vagy a társadalom rabszolgái, az ingyen-gondoskodók, az anyák, a nagyanyák, sógornők, lányok, nők többnyire, de persze számos férfi is aki beleáll a családtagjairól való gondoskodásba.

Ez az állítás azon a tényen alapul, hogy ha valaki nem tudja magát ellátni, akkor vagy segít neki ebben valaki, vagy meghal. És életünk során számtalanszor vagyunk mindannyian olyan helyzetben, hogy az életünk és a hogylétünk mások segítségén múlik.