Mondd el kedden a véleményed, és keress 20 fontot! Felhívás!

Online fókuszcsoportos beszélgetés Angliában dolgozó magyar bentlakó gondozóknak és személyi asszisztenseknek (Live-in carer and PA), egy egyetemi kutatás keretében.

 Résztvevőket keresünk egy online beszélgetésre, aminek a témája az Angliában dolgozó külföldi gondozók munkakörülményei, a kizsákmányolás különböző formái és kockázatai, valamint azok megelőzésének lehetőségei. A beszélgetés anonim, teljesen őszintén lehet majd beszélni a tapasztalatokról.

 A fókuszcsoportra egy kutatási projekt keretében, annak lezárásaként kerül sor. A kutatás megállapításairól jelentés és tájékoztató anyagok készülnek. A résztvevők 20 fontot kapnak (voucher formájában).

Kiket várunk?

– Jelenleg vagy a közelmúltig Angliában dolgozó bentlakó gondozók és személyi asszisztensek.
– Rendelkezik valamilyen londoni kötődéssel (pl. dolgozott vagy élt Londonban)
 Mikor? 2022. június 14. 14.00-16.00 óra (angliai idő szerint)

 Érdeklődni vagy jelentkezni emailben lehet: aturnpenny@brookes.ac.uk

Kérjük segítsetek terjeszteni a felhívást!

***********************************************************************

Az Egy ápoló naplója blogról

Ez a blog egy napló, egy ápoló, egy bentlakásos angliai ápoló naplója. A “the personal is political” elve motivál arra, hogy nyilvánosan is elérhetővé tegyem. Úgy vélem, hogy a jelen társadalmi helyzetben változásra van szükség, mert elveink, céljaink, működési mechanizmusaink nem fenntarthatóak a jelenlegi formában.
A célom, hogy ezekkel az írásokkal hozzájáruljak egy fenntarthatóbb világ létrejöttéhez.
A posztok sokszor egymásra épülnek, ha folyamatában szeretnéd látni, érdemes lehet feliratkozni az email értesítőre a jobb felső sarokban látható kék gombon keresztül.

Kapcsolódó:

• Házi idősgondozás, bentlakásos ápolás, otthoni betegápolás Magyarországon FB csoport
• Tudatos öregedés FB csoport 

***********************************************************************

Gyerekvállalás, avagy egyenes út a nyomorba…!?

Nagyon fontos és érdekes cikk született: Alulfizetett, túlterhelt, középkorú nőkre hárul a leginkább rászorulók ellátása. Fontos azért, mert ahogy a cikk is írja: “A kérdőívet 1300, idősekkel, gyerekekkel, pszichiátriai betegekkel, hajléktalanokkal és fogyatékos személyekkel foglalkozó dolgozó töltötte ki, ami Gyarmati Andrea szociológus, a felmérés készítője szerint kifejezetten magas számnak mondható. Főleg annak tekintetében, hogy a Központi Statisztikai Hivatal évek óta nem közöl adatokat a dolgozói létszámról (legutóbbi, 2013-as statisztika szerint 70-80 ezren dolgoztak az ágazatban), másrészt helyzetükről sincsenek naprakész információk.”

Érdekes pedig azért, mert a reprezentatív kutatás is ugyanazt mondja amit a terepen élők és dolgozók évek óta mondanak: kizsigerelt nők, főleg középkorúak, teljesen lehetetlen körülmények között, és gyakran totális kényszerpályán ápolják, látják el a rászorulókat.

Megrendítő gondoskodás, a jelenben és a jövőben, megkoronázva

Nem lehet még tudni, hogy mi lesz ebből a koronavírus ügyből, és nem is vagyok nyugodt. Aggódom a szeretteimért, az emberekért, hogy hova fog ez mind kifutni. Eközben újra és újra bejön az a gondolat és érzés, hogy a Homo Sapiens óriási lehetőséget kapott ezzel arra, hogy újfajta társadalmat hozzunk létre majd azután, ha netán sikerült felállnunk most ebből. Együttműködőbbet, együttérzőbbet, kedvesebbet, gondoskodóbbat.

Egészen megrendít az, ahogy az ápolás és a gondoskodás most tényleg a társadalom-szervezés közepébe került. Évek óta írok arról hogy mindez mennyire fontos lenne, és tessék, egyszer csak benne találom magam.

Zárul Miki mókatára, avagy a Brexit aktuális margójára

Kezdem a praktikummal: Aki még az elkövetkezendő időszakban ápoló akar lenni Nagy-Britanniában, az igyekezzen. Idén dec. 31-ig lehet az eu-s megszokott keretben elkezdeni dolgozni, aztán hogy utána mi lesz, az majd kiderül.

Jelenleg az van, hogy akinek már kialakult rendszere van az UK-ban, vagyis regisztrált munkavállaló így vagy úgy, annak úgy néz ki minden marad a megszokottak szerint.

Mérföldkő és új időszak, avagy mi lehet még hátra a halálig

Ismeritek ezt a folyamatot? Mikor elkezdünk látni egy jelenséget, vagy valami témát. Feltűnik valami a társadalmi folyamatokban, mint egy vízfelszínen úszó kis növénydarab, amit valamiért érdekesnek találunk. Elkezdjük kihúzni és csak jön, jön, egyre nagyobb a súlya, a térfogata, és csak nem akar vége lenni. Hínár az, ami a tó szerves-anyag tartalmától tudott végtelenre nőni. Látszólag hiába is húzzuk. A végén egy nagy, terebélyes massza lesz, szottyos, amivel aztán már kezdeni kell valamit. A gatyánk is vizes lesz tőle. Éppen akár vissza is lehet dobni a vízbe, és úgy tenni mintha mi sem történt volna. Ha viszont tudjuk, hogy valójában jobb lenne kitisztítani a vizet, akkor visszaengedni a vízbe nem annyira klassz érzés. Kihúzva meg pl. lehet komposztálni, vagy máshogy felhasználni a kertben. Csak azzal már meló van.

Napi 6000-7000 Ft-ért konkrétan és pontosan mire számítunk?

Nem kötekedésből kérdezem, hanem átgondolásra ajánlom: Gondolkoztatok már azon, hogy ha a bentlakásos ápolóknak napi 6000 Ft-ot fizetünk, akkor azért mit, milyen színvonalú ellátást lehet elvárni reálisan?

Most ezt szeretném egy kicsit körüljárni.

Ebben az egész idősgondozásos ügyben a legnehezebb dolga szerintem a családoknak van, mármint azoknak akik tényleg szeretik az idős rokont, és jót akarnak neki. Titeket kérdezlek: Ha elképzelitek azt a színvonalú szolgáltatást, amit mondjuk a szeretett rokonotoknak elvárnátok, annak szerintetek mennyi lenne a reális ára? A reális napidíja? Ti mennyiért lennétek hajlandóak más rokonát ápolni?

A készenlét, a készenléti munka ára és fontossága, avagy ki van a sor legvégén és mennyiért??

Vannak tényezők, amik nélkül nem lehet élni, vagy sokkal rövidebben, de mivel egy adott időszakban látszólag korlátlanul állnak a rendelkezésre, így nem is észleljük a fontosságukat. “Készpénznek vesszük”, ez a magyar kifejezés, de angolul sokkal pontosabb: “take for granted”. Ilyen volt sokáig a levegő, a víz, a méhek, és még sok egyéb.

De ilyen a gondoskodás is. Összefabrikáltunk magunknak egy társadalmat, gyakorlatilag rabszolgasorba döntöttük a nőket évszázadokon át, elérve ezzel hogy a gondoskodás létszükségletére a választ mindig legyen aki megadja. Ezt Angliában még sokkal kontrasztosabban lehet látni mint Magyarországon, ahol az osztályviszonyok sokkal elmosódottabbak és nincs olyan sok másféle színű és arcú kiszolgáló személyzet.

Ki megy ápolónak? Avagy ki a fene marad egyetemi oktató, kutató, közalkalmazott, vállalkozó Magyarországon??

Többen is kérdezték tőlem mostanában, hogy kik és milyen háttérből mennek “nyugatra” ápolónak.

Mert van ugye az a kép, hogy főleg a szegény falusi, középkorú nők. Leharcolt, tanulatlan matrónák, akik lefőzik a mirelittbe a három heti élelmet, felporszívóznak, elmosogatnak, könnyes búcsút vesznek szomorkodó családjuktól, majd felülnek a sofőrökhöz akik Ausztriába és Németországba viszi őket házvezetni, takarítani, ápolni. A férj és a család eközben otthon kicsit éhenhal a koszban, egy sörrel a tévé előtt. Szegény-szegény nő pedig a penzum letudtával hazamegy, és folytatja otthon amit előtte otthagyott és amit kint is tolt. Főzmostakarítházvezetápol, csapzottan, ilyen az élet…

Túlnépesedés, klímaügyek, gondoskodás válsága, SzülésSztrájk Mozgalom

Fenntarthatósággal, klímaügyekkel foglalkozó szakemberek, aktivisták, kutatók, gondolkodó polgárok évtizedek óta mondogatják, hogy a túlnépesedés nagy baj. Megettük a bolygót, a túllövés napja minden évben egyre hamarabb van. Az év felére (most augusztus eleje) lassan elpusztítunk mindent, amit abban az évben a Föld megtermel. Aki azt gondolja, hogy a fogyasztás egyéni szintű korlátozása elég, lekapcsolgatni a villanyt, nem termelni műanyag szemetet, az illúziókat kerget. A téma egyik magyar szakértőjét idézve és soraival egyetértve:

Ápolni, gondoskodni rossz. Ápolni, gondoskodni jó…

Gyakorlatilag véletlen és előre nem látható fordulata a sorsnak, hogy ápoló lettem. Úgy emlékszem talán 40 éves lehettem, mikor egyrészt arra jutottam, hogy a saját spirituális igényeim miatt önkénteskedni szeretnék egy hospice-ban. Másrészt arra, hogy szeretném megtanulni a profi ápolást, mint olyan szakmát aminek van értelme és a társadalomnak mindig szüksége van rá.

Utólag visszanézve már nem is értem, hogy hogy jutottam erre, abból a közegből ahonnan jövök. Mindenesetre, így visszatekintve remek ötletnek bizonyult. Nagyon örülök, hogy bevállaltam az akkori elvi ellenszélben.
Sokat elemzem magamban mostanában ezt az egész ápolás-gondoskodás kérdéskört, elvi szinten is, és a saját életem vonatkozásában is. Újra és újra arra jutok, hogy teljesen benézi ezt az egészet a társadalom, full öngóllal. Amit azután mindenki szív.
Pedig igazán könnyen lehetne ez másképp is, ha a fejünkben, és a gazdasági környezetben a helyére, egy jobb helyre tesszük a témát.