Nők, nővérek, mi magunk

Tele van nőkkel a ház, ma itt eddig 13 fordult meg. Két testvér, meg még kettő: egy anya, a lányai és a nővére.  És további rokonok. Területi és hospice nőverek serege. És én, a magyar ápoló.

Az anya nővére fekszik. Nincs nagyon magánál, ma emelni kellett a morfint is, a fájdalom miatt. Ettől aztán megnyugodott szerencsére, kisimult, tud aludni. Néha magához tér, kér egy kis vizet, vagy lavórt, ha hánynia kell. De egyébként szenderegve halad az útján. Kicsit már hörög, de ez még nem egészen az.

Sűrű a tér nagyon. Áramlanak a nők,  fent állnak, ülnek az ágya körül, aztán lent a konyhában, a nappaliban. Mindenki figyel mindenkire. Néha csendes beszélgetés van, néha nevetés, néha fókusz valami konkrét ügyre.

Megint a már ismert érzés, egyszerre vagyok teljes lényemmel az események sodrában, és egyszerre szemléli kivülről bennem a szemlélő az interakciókat. Félelmetesen éles, kontrasztos érzések, és valódi mind. Onsite családi dráma néhány felvonásban

Ezek az emberek szeretik egymást, kötődnek egymáshoz. Kapcsolódnak össze a bajban is, tartják egymás. Tartjuk egymást. Apró gesztusok, melyek sokkal többet jelentenek önmaguknál, egy tea, egy süti, egy ölelés.

Közben persze intézkedni is kell, logisztika, gyógyszertár, a tej is kifogyott. Telefonok.

A távoli rokonok lassan elbúcsúznak, az egyik lánynak is mennie kell a gyerekeiért. Hárman maradunk a szobában, a két idős testvér, és én. Átfut rajtam a gyerekkorukról mesélt rengeteg történet érzete, beleborzongok. Fényképek mindenütt a szobában egyébként is.
85 éve ismerik egymást… Már ha elképzelem sírnom kell.
Sistereg a levegő, csend van, és hörgés. Ez ilyen… Kérdezem a testvért, hogy akarna-e kicsit kettesben lenni vele. Igen. Hozzak egy mécsest? Igen. Teszek bele levendula olajat is, jó? Óh, köszönöm.
Megyek kifelé, az ajtóból látom őket. Sisters together. Az egyik elmenőben, a másik még marad. Nem egyértelmű, hogy melyikük látszik összetörtebbnek. Meghasad a szívem. Mi is így leszünk majd vajon?

Elment közben mindenki, ketten vagyunk. Mennyire más most mint a legutóbbi ügyfelem haldoklása volt. Itt velőig béke van, és ilyen nyugalmas, tömény sűrűség. Valahogy értelmezhetővé és elfogadhatóvá válik a halál értelmezhetetlensége, egy ilyen működő családi közösségben.
Ücsörgök itt vele, mélázom, írok. Felrémlenek a nap képei, ez a sok csodálatos nő és a gondoskodásuk. És a sokféle más ház, lakás, kunyhó a világon, ahol sok hasonló nő rezeg ugyanígy haldokló, vagy más módon ápolásra szoruló szerettei körül. Micsoda erő van bennünk…
Megrendítő ennek a sok nőnek ez az elképesztően szép, és mély körtánca…

Nézem a néni arcát, előtörnek az elmúlt fél év emlékei. A bevásárlások, az autózások, a holdkeresések, a formaegyek, a lábkenések, a csillogó szeme mikor meglátta a vacsorát. A hála amit éreztem az anyagi biztonságért és lelki nyugalomért, amit most neki köszönhettem. Itt fekszik és mindjárt meghal.

Kemény ez.

 

******************************************************************************
Ez a blog egy napló, egy ápoló, egy bentlakásos angliai ápoló naplója. A “the personal is political” elve motivál arra, hogy nyilvánosan is elérhetővé tegyem. Úgy vélem, hogy a jelen társadalmi helyzetben változásra van szükség, mert elveink, céljaink, működési mechanizmusaink nem fenntarthatóak a jelenlegi formában.
A célom, hogy ezekkel az írásokkal hozzájáruljak egy fenntarthatóbb világ létrejöttéhez.
A posztok sokszor egymásra épülnek, ha folyamatában szeretnéd látni, érdemes lehet feliratkozni az email értesítőre a jobb felső sarokban látható kék gombon keresztül.

******************************************************************************