Érzések szélsőértékei között lebegve, testtelenül


Lélegzem, élek

Ismeritek azt amikor a belül zubogó érzések összességétől az embernek összerogyik a lába, és csak ül, ül, ül, netán csurog a könnye? Amikor a test megszűnik, csak lebeg a lélek a semmiben és éli meg azt, amiben van? Egyszerre nehéz, szinte összenyom, és egyszerre nagyon is bírható, valódi, és kitöltő? Mikor valahol a gyomor és a szív között, a mellkasban, pulzál egy labdaszerű gömb, mint egy nap ami sugároz, és feltölti a létezést testtelen tartalommal?

Snitt.

Ma a nénivel és az unokahúgával vastagbél tükrözésre kellett mennünk. Sokféle tünete van, furcsa tünetek, és ez az egyik vizsgálat amit el kellett végeznünk. Már maga a vizsgálat sem egy kéjhömpöly, de rákészülni 87 évesen, még annyira sem. Ráadásul nagyjából 24 órán át tart.

Tegnap reggel 9-kor ehetett utoljára, azóta csak ihatott. Délután 5-kor kellett elkezdeni a béltisztítást, ami összesen 3 liter folyadék (gyógyszer) megivásával jár nagyjából 5 óra alatt. Úgy az első óra után az ember elvileg elkezd fosni mint a lakodalmas, és elvileg 11-re totál kipucolódik a bele. De már eleve ugye reggel evett utoljára.

Iszonyú fegyelmezett, itta a folyadékot, 5-től kezdődően. 7-kor már elkezdtünk aggódni, hogy nem jött alul semmi kifele. Közben fájdalmai is voltak. Fél 9-kor, amikor már a felét megitta, elkezdett rosszul lenni, és még mindig semmi alul. Ellenben elkezdett hányni, és rázta a hideg. Egyedül voltam vele, de az unokahuggal telefonos kapcsolatban. Szegény nagyon kivolt. Lefeküdt a kanapéra, betakartam, alig látszott a nagy bútoron, annyira picike. Becsukta a szemét, és csak kínlódott, rettenetes volt. Aztán átjött a húga, együtt tartottuk benne a lelket, és végre elindult a tisztulás. Szegény egy órán át ült a klotyón és dőlt belőle az anyag. Szörnyen aggódtunk, hogy addigra már annyira kimerült, hogy nehogy elájuljon.

11 felé azt mondta, hogy szerinte végzett, akkor lefektettük. Reggel elmentünk a vastagbél tükrözésre, toltuk az unkokahuggal a tolókocsiban. Annyira picike és törékeny, és annyira megterhető volt ez a 24 óra…

A kórházban átöltözés, felkészülés. Látszott rajta hogy fél, de egyrészt túl is akart lenni már, másrészt igyekezett tartani magát. Döbbenet erős nő.

És aztán mikor vége volt a vizsgálatnak visszaöltöztettük, leültünk körbe az asztalnál és jött az orvos elmondani, hogy mi a vizsgálat eredménye. Az a szitu, amin a filmen borzongani szokott a kedves néző, és azt reméli közben, hogy neki ezt soha nem kell átélnie.

Látszott az orvoson, hogy rossz hírei vannak. Azok is lettek, ennél rosszabb hír azt hiszem nem létezik a műfajban. És ez akadályozta a tisztulást is előzőleg.

Ültünk. Beleszögezve a kényelmes fotelokba. Néztem az arcát, a nagy, tiszta szemeit. Néztem az unokahug csurgó könnyeit, egyszerre voltam belül és kivül a téren. Nagyon furcsa viszony ez a bentlakásos ápolói, egyszerre vagyunk közel és távol a családokhoz/tól. Plusz még dolgunk is kívül maradni az adott helyzeten, és nem követelni teret és időt az ilyen fajsúlyos pillanatokból. Nem szabad elveszíteni a tudatos jelenlétet, ha profin akar dolgozni az ember. Viszont éppen ez segíti azt, hogy semleges figyelője is maradhat az eseményeknek. Nagyon furcsa, kicsit széthasadt érzés. Látom az érző embereket, a nénit, a lányt, az orvost, a nővért, és magamat, látom az érzéseket, látom az egészet kívülről, és közben nyakig vagyok benne magam is. És nincs mit mondani, nincsenek sallangok, bugyuta fordulatok, tények vannak és meztelen érzések.

Snitt.

Fiatal ember, éppen nagykorú, a nagynénje családjánál van látogatóban, egy csodálatos nagyvárosban. Repdes, szárnyal, egyébként egyetemet is keres, mert lehet, hogy arrafelé tanulna tovább. Azt írja olyan neki ez a város, mintha hazaért volna. Nem tudja szavakkal leírni mennyire jó neki, mondja. ❤ jelek az üzenetben.

Snitt.

Itthon vagyunk, a néni elaludt lent, pihen. Mielőtt az unokahúga elment még beszélgettek, elemezték az információkat. Kapcsolódtak. Megölelgették egymást, és hallottam ahogy mondják, hogy együtt, a család megoldják ezt is, az a fontos, hogy vannak egymásnak. Elbúcsúztak később.

Snitt.

Ülök a szobácskámban, kisütött a nap. Nem tudom mennyi ideig leszek itt, ezzel a nénivel, ezzel a családdal, így most. De az a furcsa, neutrális és kitöltő bizonyosság néz itt velem szembe, hogy most ez a valóságom, ezek a tényei. Erős bennem a szándék, hogy a lényem egészét felajánljam a helyzetnek, illetve hogy teljes profizmusommal segítsem ezt a családot, ezen az úton végig. És cserében egyébként megkapom mindazt ami a fiatal embert, az éppen nagykorút, plusz a testvérét, és apjukat, meg még pár másik fontos embert, és persze saját magamat is, segíti a saját útján tovább.

A lábamban nincs erő felállni, nem is áll szándékomban. Ülök az érzések között és áramlanak át rajtam. Nyitva az ablak, fúj a szellő. Lélegzem. Élek.

Lüktet a gömb a mellkasomban.

.

.

******************************************************************************
Ez a blog egy napló, egy ápoló, egy bentlakásos angliai ápoló naplója. A “the personal is political” elve motivál arra, hogy nyilvánosan is elérhetővé tegyem. Úgy vélem, hogy a jelen társadalmi helyzetben változásra van szükség, mert elveink, céljaink, működési mechanizmusaink nem fenntarthatóak a jelenlegi formában.
A célom, hogy ezekkel az írásokkal hozzájáruljak egy fenntarthatóbb világ létrejöttéhez.
A posztok sokszor egymásra épülnek, ha folyamatában szeretnéd látni, érdemes lehet feliratkozni az email értesítőre a jobb felső sarokban látható kék gombon keresztül.

******************************************************************************

 

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s