Gyerekeink jövője és életminősége a tét


Teniszről jövök. A partnerem egy svéd csaj, remekül játszik és tök jó fej. A pálya egy olyan városban van, ahova mérsékelten szeretek bejárni, nagyon zsúfolt, nehéz parkolni, igyekszem elkerülni. A kocsit távolabb szoktam letenni és sétálok, különösen a játék után, egy olyan partszakaszon amit viszont nagyon szeretek. Tágas, szellős, igazi mediterrán hangulatú hely.

Veszek egy kávét gyakorta, élvezem a napsütést. Szinte soha nem sietek utána, megadom az időt és a teret a mélázáshoz. Ez kiváltképp jól esik a napforduló előtt két nappal, amikor már ennyire korán sötétedik. Olyan időszak ez mindig, ami a belső munkát különösen erősen támogatja.

Reggel belefutottam egy cikkbe, ami arról szól, hogy idős emberek mennyire eladósodnak amiatt, hogy az unokáikat kénytelenek nevelni. Ez jut eszembe ahogy pihengetek.

Sokszor írtam már arról, hogy ez a munka, a bentlakásos idősgondozás milyen váratlan szabadságot és megélhetési nyugalmat hozott az életembe. Én nem tudtam korábban, hogy ilyen van, létezik, és hétköznapi földi halandók számára is gyakorlatilag simán elérhető.

Korábban mindig stressz volt, rohanás, a gyerekek kicsik voltak, hajtani kellett a munkákat. Építkeztünk, toltuk veszettül a talicskát ott is, meg úgy általában is. Nem volt lehetőségünk semmilyen készbe beülni. Iszonyatosan kimerítő volt. Már attól elfáradok, ha elkezdem visszaidézni a harmincas éveimet. Nem értem, hogy hogy bírtuk, másrészt meg nyilván értem, úgy bírtuk, hogy bírni kellett. Ha az ember bevállalja a gyerekeit akkor bírni kell, vagy hát nem kell, csak csúnya dolog a gyerekek rovására nem bírni…

És akkor most már nem kell miattuk aggodalmaskodni, nagyok, önjárnak, amire még szükségük van tőlünk az már nem teher, sokkal inkább a kapcsolódás manifesztálódása, és energetikailag is nagyon bőven bírható. Mennyivel könnyebb, élhetőbb, bírhatóbb, boldogabb így a lét…

Ücsörgök a parton a napsütésben, a tenisz futkározása után. Szól a napforduló előtti időszaknak megfelelő spotify válogatásom, és gyakorlatilag kiszállok a testemből. Csak a zenét hallom, más zajt nem. Látom a teret, benne az embereket, a galambokat, a halakat, a hajókat, a szelet, a nap körül megjelenő mágikus páragyűrűt, amit csak ritkán lehet látni. Minden haraphatóan kontrasztos, valódi, és éppen ezáltal teljesen valószerűtlen. Módosult tudatállapot, mint egy beszívott látomás.

Látom az embereket, látom azokat akik a társadalmat átható ápolási-krízis áldozatai. A gyerekek, a betegek, a fogyatékosok, az öregek. Akik szenvednek, elhanyagoltak, fáj nekik, testileg, lelkileg, érzelmileg. Látom a kimerült családtagokat, a hajszolt szülőket, a szüleiket, anyósaikat, apósaikat ápoló nőket, az unokáikat nevelgető nagyszülőket, sok-sok kimerült, kínlódó embert.

Miért van ez így? Miért csináljuk ezt így? Az nem igaz, hogy ne lehetne, ne tudnánk ebből társadalmilag többet kihozni… MIÉRT? MIÉRT így szervezzük gondoskodási rendszereinket?

Mikor valójában annyira egyszerű lenne átgondolni a care crisis közgazdaságát, energia igényét, a ráfordításokat, a költségeket, és azok szerint újratervezni, optimalizálni a társadalmainkat? Ha meglenne rá a szándék. Csak nincs…

Elképzelem azokat a szerencsétlen nagyszülőket, akik újra kicsi gyerekeket kénytelenek 70+ évesen is nevelni… Hogy? Hogy van erre energia? Sehogy. Adósságot halmoznak fel, holott épp hogy gyűjteni kellene az öregkorukra, a saját ellátásukra.

Elképzelem, hogy milyen lenne, ha a mai világban a gyerekeimnek is gyereke lenne. Milyen érzés ez nekem? Hát nem jó… Persze nyilván majd fogom szeretni ha mégis lesz, és biztosan segítek is ha kérik. De annak mégjobban örülök majd, ha olyan életet tudnak kialakítani maguknak, melyben nincsenek túlterhelve, érdekes és izgalmas dolgokat tudnak csinálni, olyanokat melyek építik őket és szenvedéllyel végzik, és gazdasági rendszerük (mármint a gyerekeimnek) fenntartható, anyagilag, energetikailag.

Az elmúlt húsz évünk egy versenyfutás volt az idővel, és anyagilag. Az örömök masszív tényezője volt az, ha mindenhova odaértünk időre, ha mindent amit kellett sikerült elintézni, működött a mosógép és a klotyó, a gyerekek az iskolákban, a munka a határidőknek megfelelően. Így, innen most visszanézve, iszonyatos stressz volt.

NEM! Nem kötelező ennyi stresszel élni! Nem kötelező ennyire túlvállalnia magát a társadalomnak! Nem is lenne szabad! Csak bántjuk vele magunkat és másokat is, azokat, akik a gondoskodásunkra szorulnak.

Szeretnék egy olyan világot, ahol az embereknek módjában áll emberi mennyiségű munkával, emberi életet élni. Minőségi, tartalmas, egészséges életet.

Ha már én, a generációm és az előzők, ilyen szépen elbarmoltuk a társadalmi rendszereinket, a klíma viszonyokat, ha ennyire belátható időn belülre hoztuk az ökoszisztémák összeomlását, ráadásul ekkora terhet tettünk az új generációkra a gondoskodó jellegű munkák krízisével, akkor én úgy gondolom, hogy az a minimum, hogy erre tudatosan reflektálok. És igyekszem megteremteni a lehetőséget arra, hogy a gyerekeink generációja ebből már kimaradhasson, legalábbis azok, akik időben kapcsolnak és van döntési mozgásterük.

Én azt tanítom a gyerekeimnek, hogy nézzenek a szemükkel bátran! Lássanak túl az évezredes, átgondolatlan, és tökéletesen fenntarthatatlan dogmákon, társadalmi elvárásokon. Legyenek képesek látni, átlátni mindazokat a strukturális okokat, melyek a társadalomban élő egyének boldogulását pl. a care work crisis kapcsán, az egyszerű földi halandók számára gyakorlatilag ellehetetlenítik.
Tanuljanak a szüleik generációjának sorsából és próbáljanak valami újat, valami mást, valami fenntarthatóbbat. Lesz így is bőven elég bajuk valamit kezdeni azzal a valódi és metaforikus szemétheggyel, amivel az ő jövőjüket mérgezzük most is, gigantikus méretekben, és növekvő intenzitással.

Annyira szép az élet és a világ, ha az ember nem azzal van elfoglalva, hogy halálosan kimerülten küzd azért, hogy az orrát gazdaságilag, időileg, energetikailag a víz felett tartsa.

Itthon vagyok már, lassan lemegy a nap, és gyertyát gyújtok. 48 óra van még a napfordulóig, a leghosszabb éjszakákat éljük.
Ha addig már nem írnék, akkor egészséget, békét kívánok mindenkinek, és olyan karácsonyt, melyben lehetőség nyílik egy pozitív változásokat hozó új évkörbe belépni, bármit is hozzanak az ünnepnapok!

 

******************************************************************************
Ez a blog egy napló, egy ápoló, egy bentlakásos angliai ápoló naplója. A “the personal is political” elve motivál arra, hogy nyilvánosan is elérhetővé tegyem. Úgy vélem, hogy a jelen társadalmi helyzetben változásra van szükség, mert elveink, céljaink, működési mechanizmusaink nem fenntarthatóak a jelenlegi formában.
A célom, hogy ezekkel az írásokkal hozzájáruljak egy fenntarthatóbb világ létrejöttéhez.
A posztok sokszor egymásra épülnek, ha folyamatában szeretnéd látni, érdemes lehet feliratkozni az email értesítőre a jobb felső sarokban látható kék gombon keresztül.

******************************************************************************

 

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.