A szokatlan viszonyok tanulságai, intimitás és más


Egy ideje motoszkál bennem egy érzés és gondolat az emberi kapcsolatok jellegéről és minőségéről, azok fényében, ahogy a kapcsolatom az ügyfelemmel alakul. Tükör ez is amiben magamat, magunkat, az emberi viszonyokat láthatom.

A kiindulás az, hogy mi idegenek vagyunk egymás számára, mégis úgy hozta a sors, hogy egészen hosszú időn át élünk egymáshoz közel, és vagyunk egymásra utalva. Lassan fél éve ismerjük egymást, és szeretném megosztani most ennek a kapcsolatnak a tanulságait.

Paraméterek, amik erősen hatnak arra, amivé vált a kapcsolatunk, illetve amilyen érzések vannak bennem iránta:

Ő egy alapvetően kiegyensúlyozott idős ember, aki jól elvan a saját világában. Megvannak a dolgai, a szokásai, tudja, hogy mit akar, mit nem, ura az életének, még úgy is, hogy számos pontján mások segítségére szorul. Ahogy egyébként mindenki más.

Abszolút nem játszmás, és érzelmi értelemben egyáltalán nem szívja a környezete vérét. Az enyémet sem. Nem manipulál, nem akar tőlem olyat ami nem része a munkakörömnek, nem bánt, nem basztat. Az emberi kedvességet észleli és értékeli, nem veszi készpénznek.

Én sem bántom őt, sőt nagyon sok energiát/türelmet fektetek abba, hogy az öregedéséből eredő kiszolgáltatottság érzését inkább enyhítsem mint növeljem.

Tisztelem a terét. Egy korábbi ápolója átrendezte az egész házat és kidobott egy csomó mindent, mert neki, az ápolónak nem tetszett. El is küldték a csajt, egy hétig volt itt, szegény ügyfelem hetekig ennek a traumájáról beszélt ezután. Mostanra összeszoktunk, kialakult a napi rutin, tudom a bogarait, arra reflektálok. Amikor nincs rám szüksége eltűnök a szobámban, és intézem a saját dolgaim, nem csörömpölök, nem zavargok, elvagyok mint a befőtt.

Tehát nem zavarjuk egymás belső életét, logisztikailag békésen éldegélünk itt egymás mellett.

A kommunikáció nehéz mivel alig hall még a készülékkel is. Ma reggeli dialógus az ablakból látható szomszéd istállókra most, hogy lehullottak a levelek: “én: How many horses do they have? ő: Oh, yes, they have beautiful horses!” Kommunikációilag tehát ilyen keretek között mozgunk amibe azért belefér a hírek, politikai események, időjárás, egészségi állapot megvitatása az étkezések alkalmával.

A körülöttünk lévő térre az jellemző, hogy nyugodt, lassú és nincs stressz. Béke van. Ez a ház állapota, ahogy itt elvagyunk ketten.

És akkor így telnek a napok. Az elég hasonló napok. Látom őt, látom mindenféle helyzetben. Érnek folyamatosan az érzelmi behatások.

Reggel hív, segítek neki felöltözni. Lassan öltözik. Segítek neki felvenni a bugyiját, amit elrendez a kicsike, görnyedt testén. Segítek bekapcsolni a melltartóját, és megvárom amíg elrendezi benne méretes melleit. Blúz, szoknya, kardigán. Aztán lekuporodok a földre a lábához, bekenegetem a talpát, ráadom a zoknit, és a mamuszt. Felteszi a szemüveg láncát, beteszem a fülbevalóit. Minden reggel nagyjából ugyanúgy zajlik. Néha éberebb, néha álmosabb. Megmarkolja a járókeretét, és elindul lendületesen lassan. Rápattan a lépcsőliftre, nem fél tőle, meséltem már, a gépek nagy barátja.

Reggeli, mindig szinte ugyanaz. De azért megkérdezem mit kér. Mosolygunk. Mind a ketten szeretjük ezeket a kis rituálékat, bizalmat, stabilitást és biztonságot kelt, és a mosolyon keresztül kapcsolódunk. Neki is jár az agya a saját dolgain, nekem is az enyémeken, amikből kinézve jól esik néha így kapcsolódni.

Nem mesélem el az egész napot, de este amikor már nagyon fáradt, és végre elnyúlik az ágyban, általában nagyot nyög és elmondja, hogy milyen jó érzés ez, “it is nice to be in bed”. Ekkor én már csak mutogatok, mert nem hall.

Még kézzellábbal megkérdezem, hogy minden OK-e, ő nevet, mondja hogy igen, aztán puszit dobunk egymásnak, integetünk, és lekapcsolom a villanyt.

Nincs esemény, csak így létezünk. Amiben van tere az érzéseknek kibontakozni.

Igazából nem mondhatom, hogy nagyon szeretnénk egymást. És ami meg van, az is abszolút nem látványos. De ma reggel például, mikor a ruhákat bepakoltam a mosógépbe, egészen elérzékenyültem ahogy a kis zoknikái ott lapultak a kosárban, kék és rózsaszín gombóckák. Meg a ruhái, melyek annyira hordozzák a lényének energiáit.

Az is nagyon furcsa érzés, amikor ő az ágya szélén kuporog, este fáradtan, és így tarja a lábát hasizomból, hogy bekenjem. Nagyon picike. Én meg lekuporodok elé a földre, és finoman bekenem a talpán a keményedést, amit puhítani kell. Ez sokszor megrendít. Itt kuporgok ezelőtt az idegen idős néni előtt, azzal a szándékkal, hogy megadjam neki azt, amire tőlem szüksége van. Közben ott van a tudatomban, hogy ő az egyik olyan ember a földön, aki segítségével a gyerekeim úgy és ott tanulhatnak, ahol. Ő segíti az én egzisztenciális biztonságomat, az ő háza melegít, és az ő általa vásárolt ételt eszem. Cserében ápolom a talpát, mert neki viszont abban van szüksége segítségre. Átérzitek ezt? Ennek a finomságát és harmóniáját?

Egyébként is szerintem ennek a lábmosásnak/lábkenésnek van egy nagyon furcsa és különös hangulata, ha egymást tisztelő felek végzik. Talán ezért is olyan jelentős ez pl. vallási rituálékban, történetekben is. A helyzet kölcsönös fizikai egyenrangútlanságának tükrében lesz látható a lelki egyenrangúság, ha valóban tiszta a viszony a felek között.

Hétköznapi emberi viszonyok között, ez a fajta testi közelség általában rengeteg játszmával és sérelemmel terhelt, és elfedi a tiszta kapcsolódás lehetőségét.

De így, hogy nincs sem közös történelmünk, sem közös jövőnk, sem az érzelmi kapcsolatunkra vonatkozó külső sztereotipikus elvárás nem nyom és nyomaszt, ráadásul még a verbális kommunikáció is meglehetősen limitált, így szabad tér nyílik ahhoz, hogy megszülessen és kibontakozzon bennem az, ami a helyzetből tisztán megszületni szeretne.

Hosszúak az esték, hideg van, rövidülnek a nappalok, körbevesz a fénytelenség. Sötétben sok szépség születik.

Iszogatom a forró csokimat, írok, lent a néni a húgával dumálgat.

Nemsokára megint megyek haza a családomhoz, és készülünk majd a karácsonyra. És lesz időm élni az otthoni szenvedélyeimnek.

Elönt a hála, mint annyi sokszor. Korábban sosem gondoltam volna, hogy az intimitás, a szeret és a hála ennyire erős lehet bennünk az idős, idegen emberek iránt. Vagy ahogy az egyik kedvenc tanárom mondja: “we are all connected”.

 

******************************************************************************
Ez a blog egy napló, egy ápoló, egy bentlakásos angliai ápoló naplója. A “the personal is political” elve motivál arra, hogy nyilvánosan is elérhetővé tegyem. Úgy vélem, hogy a jelen társadalmi helyzetben változásra van szükség, mert elveink, céljaink, működési mechanizmusaink nem fenntarthatóak a jelenlegi formában.
A célom, hogy ezekkel az írásokkal hozzájáruljak egy fenntarthatóbb világ létrejöttéhez.
A posztok sokszor egymásra épülnek, ha folyamatában szeretnéd látni, érdemes lehet feliratkozni az email értesítőre a jobb felső sarokban látható kék gombon keresztül.

******************************************************************************

 

 

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.