Vendégírás következik egy magyarországi, otthoni ápolásban dolgozó idősgondozótól. Anonim cikk. Szívesen hozom le más ápolók, idősgondozók írásait is. Nagyszerű lenne ha minél több érintett beszélne, mesélne, mondana véleményt. Enélkül elég kicsi az esély arra, hogy a magyar idősgondozási viszonyokban bármi változást tudjanak az éritettek elérni. Fogadjátok szeretettel egy kolléga sorait:
***
Mi a rossebnek kéne történnie még? c. kérdésfelvetésre…
A kérdés egy idősgondozásról szóló, viszonylag optimista cikk publikálása alatt született meg. Ahol rendre, szokás szerint megjelentek a problémakörrel kapcsolatos negatív tapasztalatok, vélemények. A felháborodások, hogy mennyire nem foglalkoznak az illetékesek a családokra háruló nyomorral, a szülőgondozásba belepusztuló emberek kínjaival.
Az Admin őszinte véleményt kért.
Hosszú évek óta látom ugyanazt. Sírás, fájdalom, felháborodás, követelések, a hatalmon lévők, és az érdekeltek szidalmazása. Jogosságát nem lehet vitatni. Az viszont, hogy ismétlődően, hosszú évek óta nagyon, nagyon hasonló kommentek születnek, mindig ugyanazon téma köré csoportosulva, az egész értelmét megkérdőjelezi.
Nagyon hasonlít az egész mechanizmus a bántalmazó kapcsolatokra, amikor a bántalmazott fél képtelen felismerni, szembesülni a helyzettel. Ez teljesen érthető, hiszen a bántalmazott fél szereti abbéli hitét, hogy ő egy szeretet-kapcsolatban él, csak egy kicsit “furcsán”. A szembesülés a helyzettel azt jelentené, hogy ki kellene mondania maga előtt is, hogy őt a bántalmazója nem szereti, hanem saját alantas céljaira használja, és itt az idő arra, hogy maga cselekedjen. Ha bárki odamenne egy ilyen bántalmazott emberhez szakértelem nélkül szembesíteni azelőtt, mielőtt ő maga is meg nem érett annak fogadására, abból nagyon csúnya összeomlás lenne. Addig pedig, amíg ez nem történik meg, forognak partnerével együtt mindig ugyanazon problémák körül, mert ez hozzátartozik a bántalmazás dinamikájához.
Ezt a “forgást” látom én sok-sok éve. Futjuk ugyanazon köröket, és várjuk m á s t ó l a megváltást.
A probléma nagyon összetett. Az érintettek is bőven részt vesznek benne. Mindig van veszíteni valójuk. Az érintettek is két ellentétes táborra oszlanak. Nem ismerik el közös érdekeiket. Csordás Anett azért tudott “valamit” elérni, mert sorstársai beálltak mögé. Kb minden sorstársának hasonló problémája volt. Az idősgondozás területén még abban sincs egyetértés, hogy mennyire a felnőtt gyerek (nő) kötelessége (princípiuma) a szülőkről való gondoskodás.
A női szerepkörök (gender) aztán olyan – az abban résztvevő számára is felismerhetetlen – játszmákat hívnak elő, hogy áldozatversenyt hirdetnek (mint ifjabb korban az anyukaverseny). Nem, nem vádolok, nem bántok, csak mondom, amit látok. Senkinek nem “hibája”, csak próbálnak nőként mozogni a patriarchátusban.
Ezen felül az ápolói munkát is női princípiumként azonosítják. Az ápoló nem mint egy munkavállaló jelenik meg, hanem mint valami belső indíttatásból fakadó igényű ember, aki eret vágna, ha nem ápolhatna. Ha nem így tesz, nem visz érzelmeket a munkájába, akkor gyakorlatilag kiírta magát az ápolói munkakörből. Elvárásként jelenik meg felé, hogy “szeretettel” ápoljon, gondozzon. Van arra példa, hogy három ember belehalt a “szeretettel” való gondozásba, mert az ápoló a kliensek játszmáit tovább nem tűrve felmondott. A három idős ember a rákövetkező három hónapban sorra meghalt. Kiszáradtak, nem mozogtak, táplálkoztak megfelelően, gyógyszereiket rosszul, vagy egyáltalán nem szedték. Ha az ápoló a megfelelő távolságtartással tudott volna dolgozni, lehet, még most is élnének. Másik esetben a “szeretettel” való gondoskodást szexuális zaklatással hálálták meg. Nagyon sok olyan sztori van, amikor a “szeretettel” való ápolás következtében az ápoló önvédelemből kényszerűen eljön a klienstől a saját lelke megóvása érdekében. Bevonódik,”szereti”, lelkileg megérintődik az idős ember, és családja életével, nehézségeivel. Abban részt vesz (“szinte családtag!” hányszor halljuk ezt), megoldásokra törekszik, amikben aztán maga is sérül.
Az érdekcsoporton belül őrült széthúzó erők vannak. Anyagilag teljesen ellenérdekeltek. Ezek olyan lelki önvédelmi folyamatokat indítanak be, amik miatt képtelenek egy platformra kerülni. (Megérne egy külön posztot az is, hogy ennek fényében mennyire megvalósítható az ápolásban elengedhetetlen csapatmunka.) Nincsen deklarálva, hogy a magatehetetlen emberekről való gondoskodás állami feladat kell, hogy legyen. Sőt! Alaptörvényben van, hogy ez gyermeki kötelesség. Az alulfinanszírozott, és feketén dolgozó ápolók érdekérvényesítő képessége alacsony. Csakis az anyagilag ellenérdekelt családokkal lennének képesek követeléseket megfogalmazni a hatalommal szemben. A csoportkohézió létrehozása szakmai feladat kellene legyen. Valaki, aki ebben szakmailag is felkészült, kellene, hogy mediálja a csoporton belüli csoportokat (feltéve, ha megfogalmazásra kerül, hogy egyáltalán akarunk valami mást is a panaszkodáson kívül). Ez viszont nem kis meló. Értéke is van, méghozzá megint pénzben kifejezhető. Ha lennének mondjuk megbízók-ápolók közül is 8-8-an, ha ők 16-an havi szinten fél évig havonta 2 – 2 000 Ft-tal beszállnának egy mediálásba, az már 32 000 Ft, abból már lehet, hogy találnánk erre a feladatra szakosodott szakembert, aki havonta egyszer segítene egy célért egy csapatba tömörülni.
Látható, hogy nagyon komplex a probléma. Kulturális (gender), pszichológiai, társadalmi, anyagi, szociális. A csoporton belül. A magam részéről megoldási szándékot sem tudok nagyon felfedezni. Mintha megelégednénk a vezetőink (vagy bárki más) szidalmazásával, bajaink elpanaszolásával, és onnantól kezdve kb imádkozunk, hogy jobb legyen… Próbáltam nagyon érzelemmentesen fogalmazni, de itt kikívánkozik belőlem egy érzés, amikor olvastam egy kritikus téma alatt egy jajkiáltást, hogy “hol vannak azok a szervezetek, ahová fordulhatnánk?”. És akkor dühös lettem, és kedvem lett volna odaírni, hogy: “Ott, ahol létrehoztuk őket!” (Hát ennyi volt az érzelmi része, és bocsánat!)
Csak az érdekelt felek képesek kiharcolni azt, amire igényük van! Az igényeket is meg kellene fogalmazni. Az, hogy “Legyen minden jobb, mert most minden xar!”, nem igénymegfogalmazás!
És visszatérve akkor a címre, hogy minek kéne történnie még, a válasz az, hogy történni már nem nagyon történhet rosszabb. Így kifelé tartva a koronavírus-járványból, az utcára hajított fekvőbetegek, a tömeges halálozások, munkanélkülivé válások, otthon-elvesztések, ránk omló rendszerében már nem hiszem, hogy… Talán egy meteor, ha becsapódik… Vagy megfogjuk magunkat, felismerjük a lehetőségeket, és azokat megcselekedjük, azaz felnövünk a problémához!
Köszönöm a lehetőséget!
*************************************************************************
Én is nagyon köszönöm az ápolónak, hogy leírta a véleményét!! Ahogy a cikk elején is írtam, szívesen hangosítom más érintettek véleményét és hangját is!
egy ápoló naplója 