Ebben a posztban szeretnék adózni azoknak a családtagoknak, akik idős rokont, vagy tartósan beteg gyereket, családtagot ápolnak, hónapokon, éveken át. Persze, azt mindenki tudja, hogy ez borzasztóan megerőltető, kimerítő, de mindaddig nem lehet igazán felmérni ésszel, amíg az embert nem érinti meg saját bőrén a szele.
Két hete vagyok itt, a bácsi nagyon-nagyon szerethető. Határozottan megkedveltem. Kedves, küzd, próbálja állni amit kimért neki a sors öregkorára. Nagyon tisztelem érte, ahogy csinálja.
Kicsit demens, de nem nagyon. Teljesen képben van arról, hogy nem tudja visszatartani semmilyen testi működését. Szenved ettől, attól amennyire ez méltatlan, és nagyon korrekt velem, az ápolójával, aki ebben a helyzetben a segítségére van. Kooperál, segít, figyel, részt vesz, megköszön.
Nagyon jól kijövünk és kölcsönös tisztelettel vagyunk egymás iránt. Annyira fura ez eleve. Hogy működik ez az egész, az emberek között? Hogy van ez, hogy két ember ennyire közel tud kerülni lelkileg egymáshoz, vagy egyik a másikhoz, ilyen rövid idő alatt. Szavak, erre utaló gesztusok nélkül is, csak valahogy az élethelyzetek kezelése, az intim helyzetek sorozata, a nehéz szituációkon átvergődés közösen, valahogy kihozza. Nem tudom. Akarok erről majd írni, de ez most nem az. Most az ápolás pragmatikus vetületeiről szeretnék írni.
A fizikai testének az ápolása, az ő ellátása sok energiát igényel. És állandó figyelmet. Ez rettenetesen fárasztó. Pedig van mosógép, szárítógép, mosogatógép, jön takarítónő, jön kertész. De éjjel ébreszt, nem tudok elég jól aludni. A lakás szép, a kert is, jó kajákat eszünk, a bevásárlást online intézem és idehozzák a házhoz. Technikailag napi 4-5 óránál nincs több munkám nettóban, de ez eloszlik, így nem lehet kikapcsolni rendesen Teljesen leszívja az embert energiailag.
(Emlékszem, annó a kisgyerekekkel ugyanez volt. A végtelen, végeláthatatlan odafigyelés, gondoskodás, de ők legalább cukik. Hordozzák magukban az élet reménységét. Nem pedig szegény, összeesett, depressziós, halált-váró idős emberek.)
Közben ugye január van, ami Angliában nem egy álom. Szürkeség, eső, rövid nappalok. Mellettem a fotelban szundikál a depressziós bácsi, aki néha sír, siratja a nemrég meghalt feleségét. Mondja, hogy mennyire hiányzik neki.
Hogy bírják ezt a családtagok, hosszú időn át, munka mellett, egyedül? Elviselhetetlen teher ez, bírhatatlan energetikailag, lelkileg. Miért hagyja a társadalom ennyire magára a gondoskodásra szorulókat és a gondoskodókat?
Az utóbbi napokban egyre többször jön ki az, hogy nem lenne szabad a politikai döntéshozatalba odaengedni senkit anélkül, hogy minimum 2 évet valamilyen gondoskodó jellegű munkával eltöltene. Máshogy nézne ki a világ…
Ti emberek, főleg nők, de nyilván férfiak is, ti akik családtagokat ápoltok, éveken át! Embertelen amit bírtok! Legtöbbször anyagi, időbeli és energetikai segítség nélkül, a társadalom által magatokra hagyva. Nem is tudok mit mondani többet. Bárcsak többen látnák amit csináltok, bárcsak többen hallanák amiket megéltek! Nem tudom, hogy számít-e, de nagyon együttérzek veletek és sok erőt kívánok nektek!
Fáradt vagyok. Holnap megyek egy 4 órás szünetre, kiszellőztetni a fejem. Honvágyam van a tengerparti világom, a családom iránt. Ugyanakkor már csak 1-2 hét, és nem enyém tovább ez a probléma, ez a helyzet.
Ami nekem csak pár hetes extrém sport, érdekes kihívás, az emberek ezreinek végnélküli, elismerés nélküli, teljes önfeláldozás.
Hogy lehet ezt bírni úgy, hogy nincs szünet, nincs vége, nincs fizetés mindezért…???
Miért tesszük ezt embertársainkkal? Főleg úgy, hogy simán lehetne másképp is csinálni.
********************************************************************
Az Egy ápoló naplója blogról
Ez a blog egy napló, egy ápoló, egy bentlakásos angliai ápoló naplója. A “the personal is political” elve motivál arra, hogy nyilvánosan is elérhetővé tegyem. Úgy vélem, hogy a jelen társadalmi helyzetben változásra van szükség, mert elveink, céljaink, működési mechanizmusaink nem fenntarthatóak a jelenlegi formában.
A célom, hogy ezekkel az írásokkal hozzájáruljak egy fenntarthatóbb világ létrejöttéhez.
A posztok sokszor egymásra épülnek, ha folyamatában szeretnéd látni, érdemes lehet feliratkozni az email értesítőre a jobb felső sarokban látható kék gombon keresztül.
egy ápoló naplója 
2 thoughts on “Családtagok, hogy bírjátok?”