Gondolkoztatok már ezen? Kinek a dolga? És miért neki(k)?
Szeretnék kérni egy pontos, modern, igazságos, fenntartható és vállalható társadalmi definíciót!
Utazzunk egyet gondolatban, vagyis váltsunk nézőpontot.
Kezdjük messziről: Adott egy emlős faj, Homo Sapiensnek nevezi magát (inkább ne menjünk bele hogy mennyire találó a név). Ez az élőlény is úgy működik, hogy különböző másik élőlényeket elfogyaszt, megemészti, és a maradékot eltávolítja a szervezetéből. Sajnos nem tud fotoszintetizálni…
Kis korában, betegen, elesetten és öregen gyakorta előfordul, hogy az ürítése után nem képes megtisztítani magát, amitől aztán mindenféle betegséget és fertőzést is kaphat. Ebbe meg aztán bele is halhat.
A Homo Sapiens egyedei általában úgy szokták gondolni, hogy nem szeretnének a saját szarukban fekve, elhanyagolva meghalni. Ergo, legalábbis elvi szinten, fontos neki a gondoskodás mint olyan. Eddig OK?
Nem minden élőlény undorodik a saját ürülékétől, vagy másik élőlény ürülékétől, viszont a Homo Sapiens éppenséggel, de. Büdösnek, gusztustalannak tartja, ellentétben pl. sok más élőlénnyel, akik számára esetleg mindezek erőforrások és értékes anyagok, netán táplálék, vagy bölcső. A humanoid viszont hallani, tudni sem akar róla.
Ezt aztán olyan szintre fejleszti, hogy több hímtagja is komolyan meg van döbbenve, amikor pl. fiatal és erős nősténypéldányok is hangosan és szagosan ürítkeznek. De most nem erről akarok írni.
***
Jelenlegi ügyfelem egy nagy testű és igen jó étvágyú ember, kiváló emésztéssel. Az öregsége úgy hozta, hogy bár az étel bevitelét jól tudja szabályozni, az eltávolítását már közel sem. Járni sem nagyon tud, sok baja van. Ilyenformán az anyagok elég öntörvényűen és kiszámíthatatlanul távoznak belőle, ami sok munkát ad a mosógépnek, a szivacsnak, a gumikesztyűnek, a pelenkának, a törlőkendőnek. Ja, és az ápolónak is!
Cukin körülírtam ugye? Szalonképesen.
Az van, hogy irtózatosan sok szart és pisit takarítok! Ha lenne szartakarítási világranglista, akkor én lennék az international number one! Asszem.
Valamelyik nap ezzel kapcsolatosan érdekes flash-em és gondolatom támadt, ezt szeretném most veletek is megosztani:
Kiderült hogy megint helyzet van, húzom szorgosan fölfele a gumikesztyűt, haladok a cél irányába, és így erősen felmerült bennem a kérdés: “hát kell ez nekem?” illetve, hogy “hülye vagyok én?”, “nóóómális?”. Még ha ápolóként dolgozom akkor sem kötelező ilyen igényű ügyfelet vállalni. Simán mondhatnám az ügynökségeknek, hogy szarpucolást nem vállalok. Rengeteg ügyfél van akinek a gondozása nem is igényel testi ápolást és ugyanennyit fizet. Szóval az elvi lehetőség simán adott.
Ekkor így komolyan végigpörgettem magamon azt, hogy akarok-e, hajlandó vagyok-e ilyen munkát végezni, illetve mi is erről a tudatos, elvi álláspontom. Mert ha akarom csinálom, ha nem akarom, nem csinálom.
És ezen a ponton rettentően elszégyelltem magam: milyen dolog már ez, hogy emberek egy része csak úgy simán eldöntheti, hogy olyan munkákra, olyan fajta gondoskodásra, amire gyakorlatilag minden embernek szüksége van az élete során, simán rámondhatja, hogy márpedig ő nem végzi.
Azt persze elvárjuk hogy ha balesetet szenvedünk, ha kórházba kerülünk, ha megöregszünk, valaki segítsen rajtunk. Kedvesen, mosolyogva, bennünket tiszteletben tartva.
De mi, köszönjük, másnak ebben nem segítünk… Rálőcsöljük mindezt olyan emberekre, főleg nőkre, szegény nőkre, harmadik világbeli nőkre, keurópai nőkre, alsóbb osztályok-beli nőkre, akik éhbérért vagy ingyen majd jól törlik a Sapiens-seggeket.
WTF? What the Holy Fuck? Micsoda igazságtalanság ez??? Nem az lenne az igazságos, hogy az élete során mindenki valamennyire kiveszi a részét a szarmunkából, és visszatörleszti ezáltal a társadalomnak azt, amivel majd őt segíti valaki? De most nem? Ha nézőpontot váltunk, és innen nézzük, akkor nem egyértelmű, hogy ez így lenne igazságos?
És én nem azt mondom, hogy mindenki mosson segget, biztos lehet rá elfogadható okot találni, hogy valaki miért nem. De a gondolkodás onnan induljon, hogy jó okot kelljen találni, és ne legyen ez a mérhetetlenül gőgös jogosultságtudat, hogy “nekem ezzel nincs dolgom”, “ez valaki más dolga”. Miért ne lehetne akár ebben a témában is az egyéni felelősségeket vállalni? Nem furcsa az, hogy erről így nem is gondolkodunk, értelmiségként, felelős társadalomcsináló polgárokként?
Az Ecotópia c. könyv megvan? Ott mikor az emberek fából akarnak építeni valamit, először elmennek egy erdészetbe és elültetnek annyi fát, amennyivel kompenzálják a természetet azért a fáért, amit felhasználnak. Mekkora jóság ez már…!!!
De a valódi Homo Sapiens nem gondolkodik fenntarthatóan. Úgy gondolja (már aki megteheti), hogy neki jár a fa, az ivóvíz, az élelem, a seggtörlés, és elveszi ezt mástól, a természettől, és nála rosszabb helyzetű emberektől, farmerektől, gondoskodóktól. Miért?
Nem lehetne inkább egy olyan társadalmat építeni, amiben mindenki valóban hozzájárul mindahhoz amire neki is szüksége van? Hogy mindenki belead a közösbe, érdemben, nem csak kivesz, elvesz belőle?
***
Hát ilyesmiken gondolkozgatok mostanában, amikor a helyzet úgy hozza… És hát hozza úgy…
Arra jutottam, hogy nem adom vissza az ügyfelet és nem is fogok olyan kitételt adni, hogy ilyen igényű ügyfelet nem vállalok. Ha úgy hozza a sors, akkor szépen beleállok és megteszem a magamét.
Ez lett a döntésem, és kifejezetten jól vagyok vele.
A következő hetekben úgy néz ki módom lesz bőven előre dolgozni, a saját betegségeimre és öregségemre 😀
***
Ugyanitt, az angol abszurd folytatódik, olyan sűrű a sztori, hogy még írni sem tudok róla, majd ha letisztul kicsit. Egyelőre örülök, hogy állom. A bácsi egészen közel dolgozott a királynőhöz, magas, délceg legény volt, sikerember. Ebben él még a lelke, az identitása. A környezete a lakása őrzi mindezt, a fotókon együtt van a koronás fejekkel, azoktól kapott aláírt fotók a nappaliban. A Nagy Brit Birodalom arcai, és benne az öreg bácsi, a maga emésztésével és nehézségeivel. Túl nagy a kontraszt és ezt még fel kell dolgoznom.
És akkor visszatérve az eredeti kérdésre: Kinek a dolga a seggeket mosni? Milyen társadalmat szeretnék ezügyben? A klassz megoldásokat beküldők között a fürdőszobában kisorsolunk néhány pár gumikesztyűt!
******************************************************************************
Ez a blog egy napló, egy ápoló, egy bentlakásos angliai ápoló naplója. A “the personal is political” elve motivál arra, hogy nyilvánosan is elérhetővé tegyem. Úgy vélem, hogy a jelen társadalmi helyzetben változásra van szükség, mert elveink, céljaink, működési mechanizmusaink nem fenntarthatóak a jelenlegi formában.
A célom, hogy ezekkel az írásokkal hozzájáruljak egy fenntarthatóbb világ létrejöttéhez.
A posztok sokszor egymásra épülnek, ha folyamatában szeretnéd látni, érdemes lehet feliratkozni az email értesítőre a jobb felső sarokban látható kék gombon keresztül.
Facebook itt: https://www.facebook.com/egyapolonaploja/
******************************************************************************
egy ápoló naplója 
Én ezzel nem tudok egyetérteni. Félreértés ne essék, tisztelem, amit csinálsz, mint ahogy minden ápolót. De miért kéne jó okot találni, hogy valaki NE végezze ezt a munkát? Nem elég ok az, hogy én egyszerűen nem szeretném ezt csinálni? Ha azt mondom, hogy én nem szeretnék fodrász lenni, az teljesen rendben van, senki sem hibáztat miatta. De ha azt mondom, hogy én nem szeretnék szart takarítani, azért már hibáztatni lehet?
Egyetértek azzal, hogy Jó lenne inkább egy olyan társadalmat építeni, amiben mindenki valóban hozzájárul mások szükségleteihez. De azzal nem, hogy olyan társadalmat kellene építeni, amiben mindenki hozzájárul mindahhoz, amire neki is szüksége van. Ennyi erővel szinte az összes munkás elmondhatná ezt, nem csak a gondozók. Mert minden munkának megvan a maga szarpucolós része, még ha nem is szó szerint, hanem csak átvitt értelemben.
Nekem szükségem van néha fodrászra, mégse mentem fodrásznak. Szükségem van ruhákra, mégse mentem szabónak. Szükségem van néha arra, hogy elmeneküljek a világ elől a internet bugyraiba, mégsem mentem informatikusnak. Szükségem van egy lakásra, ahol élhetek, mégsem mentem építésznek. Nekem szükségem van ételre, mégse mentem az élelmiszeriparba. Szükségem van ágyra, mégsem mentem asztalosnak. Szükségem volt már arra és valószínűleg még sokszor szükségem lesz arra, hogy meggyógyítson valaki egy betegségből, mégse mentem orvosnak és kórházi ápolónak. És a listát végtelenségig lehetne folytatni, és a nagy része olyan dolgokkal lenne tele, amiből nem vettem ki a részemet. És szerintem ezzel nem egyedül én vagyok így, hanem mindenki más.
És igen, könnyen meglehet, hogy egyszer az életben arra is szükségem lesz, hogy valaki ápoljon, vagy utánam takarítson. És habár az rendben van, hogy kismillió más dologból nem vettem ki a részem, mint ahogy valószínűleg te sem vetted ki mindenből a részed, de az nem, ha azt mondom, hogy ebből nem veszem ki a részem?
Ez is munka, mint minden más. Úgy gondolom, hogy ezt a munkát is ugyanúgy kell tisztelni, mint bármely más munkát, és rosszul vagyok azoktól az emberektől, akik úgy gondolják, hogy “ti csak egy gondozók vagytok”. De cserébe úgy gondolom, hogy az én munkám és más emberek munkája, akik hozzátesznek a közösséghez, ugyanúgy megérdemlik a tiszteletet részedről. És nem csak azt kell nézned, hogy te mi olyat csinálsz, amit mások nem, hanem ha legközelebb bemész a boltba, hogy vegyél egy kenyeret, vagy bármit csinálsz, akkor el kell gondolkodnod azon, hogy akik ezt számodra lehetővé teszik, azok ugyanúgy olyan munkát végeznek, amiből te talán még sose vetted ki a részedet.
A világ szerintem akkor lesz jobb hely, ha tiszteljük azokat az embereket, és azokat a munkákat, akik másokon segítenek – akár ilyen, akár olyan módon. Ha tiszteljük a szemeteseket, amiért elszállítják utánunk a maradékokat. Ha tiszteljük a takarítókat, amiért tisztán tartják előttünk és utánunk a helyiségeket. Ha tiszteljük a boltost, amiért kiszolgál. Ha tiszteljük az informatikusokat, akik lehetővé teszik, hogy ma itt oszd meg a gondolataidat. Ha tisztelünk mindenkit, aki kiveszi a részét más segítéséből, és nem csak azokat, akik ugyanazt a részét veszik ki, mint amit mi magunk.
LikeLike
Szerintem nagyjából ugyanarról beszélünk egyébként, csak nagyon másik nézőpontból és kicsit más hangsúlyokkal.
LikeLike