Én a TÉNYEKET tudom, nem csak úgy gondolom! Óh, OK!

Na, hát a sors megint ügyesen intézi, hogy legyen mit tanulni. Ez a jó ebben a munkában így, hogy sosem tudhatja az ember, hogy milyen új tanulási helyzetbe csöppen.

Azok számára akik nem ismerik az előzményeket: Nyáron volt egy exkatona ügyfelem, aki nagyon nehéz eset volt a férfi-női dinamikák dimenziójában, és eléggé erőből kellett neki ellent tartani, ami tök fárasztó volt. Most megint egy exkatona ügyfél ápolására kért meg valaki akit kedvelek, és a korábbi tapasztalatok miatt erős félelmeim voltak, hogy mi lesz itt majd. (A részletekről a nyári posztokban lehet olvasni.) A két férfi ráadásul ismeri is egymást.

Újévi fogadalmak, gondoskodás válsága, nők lázadása

Ti tesztek újévi fogadalmat? Én soha. Most sem, csak retorikailag megragadom az alkalmat.

2019 lehetne pl. a Lázadás Éve. A női lázadásé, a gondoskodók lázadásáé. Nyilván nem lesz sajnos, csak játszom a gondolattal. Az elit elvan, boldogul, a prolik meg örülnek hogy élnek, ráadásul abszolút nincs fogalmi kerete egy lázadásnak. A status quo áll mint a cövek, és őrei mindent megtesznek hogy ez így is maradjon.

Aztán.

Férfi ügyfél, nő ápoló

Nagyon érdekes folyamatok vannak, és nem mind szép és jó. Szerencsére elég alapos kiképzést kaptam az idők során a férfi-női hatalmi dinamikák működéséből, és elég rutinos is vagyok a pasik játszmáinak kivédésében. De azt hiszem nagyon megértem azokat az ápolókat, akik nem vállalnak férfi klienst.

Mi itt egy elég komplex hatalmi viszonyrendszerben vagyunk, ápolt-ápoló, öreg-fiatal, férfi-nő, beteg-egészséges, munkaadó-munkavállaló, hazai-külföldi, szóval van minden ami a hatalmi harcok alapja lehet. Ebben balanszírozok immár negyedik hete.

Még élni akarnék, meg egy ilyen piros, kabió mercit!

Annyira könnyű készpénznek venni az életet. Jövünk-megyünk, rohangászunk, marakodunk, szomorkodunk, bántjuk egymást és magunkat. Nem figyelünk oda, sőt gyakran sehova sem. Az évek meg csak szaladnak, aztán egyszer csak vége van.
Kisarkítva, eltúlozva, egyféle szempontból, tudom!
De akkor is!

Ha szerencsénk van, akkor kapunk esélyeket és lehetőségeket a sorstól, még időben elkezdeni értékelni. John is ilyen most nekem.

Az öreg, a gyerek, a tyúk és a birka, avagy mese a boldogságról és a fenntarthatóságról

Ha valaki fehér bőrrel és ép testtel születik, tanulhat, olvashat, képezheti magát, kereshet pénzt, van legalább valamennyi mozgástere a saját életének formálásában, hozhat döntéseket arról, hogy mit vállal, milyen kötelező felelősséget húz vagy nem húz magára (pl. hány gyereket szül), akkor ő egy szerencsés ember. Ő az akinek mozgástere van, befolyással lehet a saját életére és hatással is arra a társadalomra, melyben nála nagyon sokan élnek sokkal nagyobb anyagi és lelki nyomorban, sokkal kisebb mozgástérrel.

De mit kezdjen ezzel ez a szerencsés ember? Hova tegye azt a sok energiát, amivel rendelkezik? Mire költse a pénzét, mivel töltse el az idejét, az életét? Hogyan kezelheti azt a feszültséget, ami keletkezik benne, ha szembetalálkozik – a nálánál rosszabb helyzetben élők nyomorát látva -, a saját együttérzésének fájdalmával? Hogyan rendezheti mindazt a mit lát, a saját lelkiismeretével?

Mesélek egy mesét:

Ha nem lettél ideges, nem figyeltél oda! Avagy vegyünk példát a muzulmán és hindu közösségekről!

Hát mi másról? Nehogy már Izlandról!

A Daily Mail (konzervatív napilap) címlapján mondja a miniszter, hogy Britannia túl önző ahhoz, hogy az öregekről gondoskodjon. Konzervatív miniszter, persze előjönnek a toposztok, hogy bezzeg régen nem így volt.

Kínjában röhög az ápoló, olvasva a cikket. Magyarországon simán a nők képébe vágják ilyenkor, hogy ők az önzők, nincs köntörfalazás. Angliában, hála a nőmozgalomnak, ilyet nem mer már mondani “komoly ember”, ártana a hitelének. Viszont a “rettentő toleráns” társadalomban, ahol a fehér férfi politikusok nem győzik már hogy bizonygatni, hogy ők aztán mennyire nem rasszisták, simán tudnak azzal érvelni a téma kapcsán a cikkben, hogy bezzeg a hindu, muzulmán közösségektől kéne példát venni, mert ők  mennyire jól törődnek az öregekkel. Továbbá, hogy bezzeg az idősotthonokban mennyire nincsenek hindu, muzulmán és zsidó öregek. Micsoda felfedezés…

Az, hogy ezek a közösségek esetleg ki sem tudják fizetni, amibe az otthonok kerülnek, illetve hogy a nők végzik otthon ingyen és kiszolgáltatva a care-work munkákat, az jótékonyan kimaradt a konzervatív férfiú érveléséből. Véletlenül, nyilván.

Mit követelnek, követelhetnek a gondoskodást végzők?

Mark Twight

Volt két hír a BBC-n mostanában. Sokat beszélnek erről a témáról egyébként is. Az egyik arról szólt, hogy a Brexit óta mennyivel kevesebb nővér jött EU-s országokból a UK-ba dolgozni. 96%-kal kevesebb a jelentkezés, ami még a cool angolok szerint is wow. A másik hír az, hogy a britek nem nagyon akarnak nővérek lenni, és jelenleg többen hagyják el a szakmát, mint ahányan belépnek a rendszerbe. (A linkekre kattintva az eredeti cikkek elolvashatók, de megosztottam őket és továbbiakat a blog FB oldalán is.)

A rendszer recseg-ropog, látom a gyakorlatban is. Egy példa: a néni lábával van egy kis gond, ami állandó nővéri felügyeletet igényel(ne), de nem nagyon tudják megszervezni azt a színvonalú ellátást amihez korábban itt hozzászoktak már a polgárok, vagy ami az itteni norma. És az igény egyre nő, a lakosság öregszik, az ellátó személyzet száma pedig nemhogy nem nő, hanem csökken. A múlt héten még itt járt nővérről most kiderült hogy elhagyta a szakmát, és a körzet jelenleg égető munkaerőhiánnyal küzd. Csakúgy mint nagyjából minden körzet egyébként. Mondjuk itt legalább még nincsenek elfelejtett hullák a kórházakban, mint Magyarországon.

Három európai ország ápolási viszonyait van módom valamennyire ismerni, mind a háromban égető a nővér-, az ápolóhiány. Közben hallom Ausztriában és Németországban dolgozó kollégáktól, hogy ott is hasonló a helyzet.