Mit követelnek, követelhetnek a gondoskodást végzők?

Mark Twight

Volt két hír a BBC-n mostanában. Sokat beszélnek erről a témáról egyébként is. Az egyik arról szólt, hogy a Brexit óta mennyivel kevesebb nővér jött EU-s országokból a UK-ba dolgozni. 96%-kal kevesebb a jelentkezés, ami még a cool angolok szerint is wow. A másik hír az, hogy a britek nem nagyon akarnak nővérek lenni, és jelenleg többen hagyják el a szakmát, mint ahányan belépnek a rendszerbe. (A linkekre kattintva az eredeti cikkek elolvashatók, de megosztottam őket és továbbiakat a blog FB oldalán is.)

A rendszer recseg-ropog, látom a gyakorlatban is. Egy példa: a néni lábával van egy kis gond, ami állandó nővéri felügyeletet igényel(ne), de nem nagyon tudják megszervezni azt a színvonalú ellátást amihez korábban itt hozzászoktak már a polgárok, vagy ami az itteni norma. És az igény egyre nő, a lakosság öregszik, az ellátó személyzet száma pedig nemhogy nem nő, hanem csökken. A múlt héten még itt járt nővérről most kiderült hogy elhagyta a szakmát, és a körzet jelenleg égető munkaerőhiánnyal küzd. Csakúgy mint nagyjából minden körzet egyébként. Mondjuk itt legalább még nincsenek elfelejtett hullák a kórházakban, mint Magyarországon.

Három európai ország ápolási viszonyait van módom valamennyire ismerni, mind a háromban égető a nővér-, az ápolóhiány. Közben hallom Ausztriában és Németországban dolgozó kollégáktól, hogy ott is hasonló a helyzet.

A házak mélyén lappangó bántalmazók és az erre adható válaszok 2.

Avagy kinek a kínját kell/kellene a társadalomnak enyhíteni, miért pont azt, milyen alapon, és miből? Pláne ha a bödön is eléggé kiürült mostanra már.

Eltelt pár nap a téma első része óta, és kicsit változott is a fókusza. Meg kéne változtatni a címet, de inkább hagyom mostmár. Viszont ez a poszt kicsit tágabban nézi így az “ingyenélés”, a mások kárára, bőrére, idejére, energiájára és költségére élés kérdéskörét.

A szenvedéshez, a kínlódáshoz, az önsajnálathoz, a sértettséghez való hozzáférés nem mindenki számára egyformán adott a társadalomban. Vagy másképpen fogalmazva: vannak akiknek a szenvedése közüggyé érdekképviselődik, vannak akiké nem. Netán trendi kínná, melyre a magukat progresszívnek látni szerető, világjobbítani akaró emberek együttérzően igyekeznek hümmögni, esetenként még a social justice zászlóját is lobogtatva közben. A többiek meg oldják meg ahogy tudják.
Vannak kínok melyek költségét a társadalom fizeti, vagy a kínlódók ezt igyekeznek elérni, ha a (fel)jogosultságtudatuk, előjogaik, és idejük engedi.
És vannak akiknek bírni kell, önállóan, lelkileg, pénzzel, idővel, energiával, mert csináljanak amit akarnak, mert minket nem érdekel, mert észre sem vesszük, mert az ő dolguk, mert ez része a hagyománynak, vagy mert csak. Nekik általában a belük is lóg a melótól, és pont nem arra van idejük, hogy érdeket kéviseljenek egyébként sem.

Végjáték, avagy haldoklás egy szerető családban /filmdráma/

Nagyon tanulságos vége lett ennek a munkának és az elmúlt, összesen 19 napnak. Utóbb szépen eszkalálódtak az események, így ma reggel eljöttem. Konkrétan elpucoltam, a kollégával együtt. A néni szegény visszakerült a kórházba. Ma van a nyolcadik napja azt hiszem, hogy nem evett és nem ivott, ez gyakorlatilag biológiai csoda, bár nem egyedülálló. A fickó 4 napja részeg. Dióhéjban.

A házak mélyén lappangó bántalmazók és az erre adható válaszok 1.

16 napja vagyok itt.
A két hét előzetes összefoglalása: A nemzetközi helyzet fokozódik.

Ezt a témát két részletben szeretném megírni, az elsőben a helyzetet mutatom be, a másodikban elemzem.

Életem párja azt mondja, hogy olyan történeteket mesélek neki, amikért művészek sokat fizetnének hogy megélhessék, és megénekelhessék.
Én leginkább egy mérsékelten sem vicces filmdrámának látom az egészet, és ámulattal, ugyanakkor egyre kimerültebben figyelem. Néha kívülállóként szemlélve a két ember, anya és fia közötti áramlást, néha belülállóként, a rendszer szerves részeként és szereplőjeként élem a rögvalóságát. Nyilván meg lehetne csinálni úgy is, hogy dőljön a röhögéstől a mozinéző kínjában, van hozzá bőven sok epizód, de még így sem ajánlanám szívesen olyan embereknek, akiknek ingatag a hite az emberiség józan eszének létezését illetően.

Gondolatok egy haldokló mellől

Ülök most itt hosszasan az idegen, haldokló néni mellett. Ilyen helyzetben még nem voltam. Ültem már sokat haldoklók mellett 1-2 órán át, de nem napokon át. És nem voltam még így folyamatában felelős haldokló emberért, testi ellátásáért, ráadásul büntetőjogi felelősséggel. És mivel nem rokonom és szerettem a néni, sem a család akiknek az életébe és halálába becsöppentem most, így sokkal inkább kívülállóként élem meg az eseményeket és a benyomásokat nyilván.

Paul

60 biztosan elmúlt, ősz hajú, nagy darab mérnök ember. Sokat aggódik, főleg az édesanyja miatt aki kórházban van, de hamarosan kiengedik. Nagy ápolási igényű mint később kiderül, kétemberes, a kórház nem is akarja kiadni otthon ápolásra, nem látja biztosítottnak, a megfelelő otthoni ellátást.

A kórház felelőssége megbizonyosodni arról, hogy hogyan lesz az ápolás megoldva. A betegeket úgy küldik haza, hogy ellátják őket egy hétnyi gyógyszerrel, krémmel, pelenkával, és mindennel, ami szükséges addig, míg a körzeti orvosi rendszer át nem veszi mindezen dolgok ellátását.

Szóval huzavona van a kórház és a fiú között, és ápolót keres, aki majd ellátja a mamát, és akit a kórház is elfogad otthoni ápolási háttérnek. Elvállalom-e. Minden klappol egyébként, aznap kéne kezdeni amikor akarok is. Igen, örömmel elvállalom. OK, akkor egyeztet a kórházzal.

Ápolás, közösségek, gyerekek, felnőttek, öregek: mi lesz veletek?

Ránk borult a rendszer. Nem jövő és nem jelen időben, hanem múlt időben. Már tart. Mondjuk tudtuk előre, hogy ez lesz ha nem csinálunk valamit, évtizedek óta beszélnek róla a sokféle érintett szakma képviselői. És mégsem csináltunk érdemben semmit.
És már nem csak a szegény, periférián élő alsóbb osztályokat érinti, hanem a középosztály tagjait is, azokét, akiknek gyereket, vagy idős, beteg családtagot kell ellátni. Nagyobb is a felzúdulás, több a vágyvezérelt sóhaj, az átgondolatlan, realitásokat nélkülöző ötlet.

Ennyi ember ápolási igénye nem bírható a jelenlegi struktúrák között. Nem bírják a szülők a gyerekek, a felnőtt gyerekek a szülők, az aktívak a rászorulók igényét kiszolgálni. És aztán mindenki szenved, gyerek, felnőtt, idős egyaránt. És ebben a témában rendszer-szintű társadalmi dialógus és reális megoldás keresés, gyakorlatilag nincs Magyarországon.