A magyar családokat NEM a női migráció teszi tönkre!

Megjelent a 444-en ez a cikk: A migráció, ami magyar családokat tehet tönkre, mégis alig esik szó róla. Feltételezem a szerző a magyarországi migránsriogatást próbálja ezzel a címmel árnyalni, és felhívni a figyelmet egy, a köztudatban elterjedt migránsaggódási téma mellett meglévő másik típusú migrációra. A Magyarországról induló migrációt szeretné láttatni.

Az a jelenség, hogy magyar nők NyEurópába mennek ápolni, házvezetni, takarítani, gyerekvigyázni, cselédkedni már több helyen is megjelenik a közgondolkodásban, a társadalmi dialógusban. Szakmai szervezetek, érdekvédelmi szakemberek, politikusok, közéleti emberek, kutatók, újságírók is beszélnek róla, vizsgálják, tesznek állításokat.

Sajnos gyakran olyan emberek, akik maguk nem érintettek, ők csak vizsgálják, kutatják, értelmezik, keretezik, tematizálják azt, amit hallanak a valóban érintett nőktől. És szintén sajnos, de az egész problémakör nagyjából így kereteződik, hogy ahogy a cikkben is. Ilyesmi értelmezéseket lehet hallani:

• Szegény nők kénytelenek külföldre menni és _magára hagyni a családot_.
• Szegény családok _magukra vannak hagyva_ és megeszi őket a kosz, amiben viszont ők éhenhalnak.
• Szegény férfiak önértékelése összeesik, mert a nő jobban keres.
• Szegény nők, nem elég hogy máshol kulimunkát végeznek, utána még otthon is helyt kell állniuk. Olyat is hallottam már kutatótól, hogy azt emelte ki, hogy a nő otthon lefőz 3 heti adagot a mélyhűtőbe és úgy megy el dolgozni.
• A családok szétesnek attól, hogy a nő nincs otthon. Erről engem is kérdeztek már többször egyébként, hogy mi van a szegény családdal, amíg én nem vagyok otthon.

Nyilván lehet ezt az egész jelenséget így is látni, szokás is, nem vitatom. DE! Én azt állítom, és sajnálom hogy ezt kell mondanom, hogy teljesen rossz az értelmezési keret, amiben ezt a jelenséget vizsgáljuk. Rosszak a feltételezések és a következtetések is, ráadásul olyan módon, hogy az teljesen benne marad a nők rosszul értelmezett társadalmi szerepeinek konzerválásában.
Továbbá egyáltalán nem tükrözi, nem adja vissza a jelenség komplex értékelését a jelenkori magyar valóság kontextusában.
És különösképpen nem állja meg a helyét az érintett nők nézőpontjából.

Megint az van ami lenni szokott, hogy az értelmiségi elit értelmezi (félre) az érintettek valóságát. Ami túl azon hogy sajnálatos és cinikus, még a megoldáskeresést is hátráltatja. Így nemhogy nem segít az érintetteknek, hanem akadályozza őket. (Írtam már erről itt, egy másik cikk kapcsán ami a HVG-ben jelent meg.)

Indoklás

Kezdem egy sztorival:

Kisgyerekes nő voltam még, fiatal értelmiségi anya, amikor sok más hasonló helyzetben lévő nővel elkezdtünk egy vidéki kisvárosban egy önsegítő csoportot szervezni. Hosszú éveken át toltuk, megismertük egymást, dumáltunk élethelyezetekről. 2004 körül, mikor már lehetett rendesen dolgozni az EU-ban a magyaroknak is, ugyanakkor Magyarországon épp égető álláshiány volt, nagyon sok középosztálybeli és kétkezi munkás apuka/férj kezdett kijárni Ausztriába és Németországba dolgozni.

Érdekes módon soha, senki egy pillanatig sem gondolta vagy mondta, hogy ez aztán mekkora tragédia a családoknak, sőt! Anyukák boldogok voltak mert dőlt a pénz, ők otthon tolták a háztartást, béke volt. Kifejezetten tradicionális családfelfogású, négygyerekes, néptáncos anyuka mondta nekem azt, hogy milyen jó ez így, legalább hét közben nyugi van és nem kell még a férfiról is gondoskodnia!

Itt most álljunk meg egy pillanatra és gondoljuk ezt át mégegyszer… Látjuk-e azt, hogy kétféle családmodell között semmi különbség nincs, mindössze annyi, hogy az egyikben a férfi ingázott, a másikban a nő?

Miért van akkor ez most? Miért kell nemzetileg a kardunkba dőlni hirtelen akkor, mikor immár a nőknek van lehetősége pénzt keresni? Miért gondoljuk hogy most majd tönkremennek a családok, és miért nem gondoltuk ezt ugyanakkor, mikor a férfiak jártak külföldre dolgozni.

De nem kell ám ennyire messzire menni. Most is számtalan család van ahol a férfi napi 10-12-14 órát dolgozik, akár vezető beosztásban, akár mint villanyszerelő vagy gázszerelő. Leginkább csak mutatóba jár haza, enni, a ruháit kimosatni, meg talán szexért, de ugyanúgy nem vesz részt a család menedzsmentjében mint ha otthon sem lakna. Vagy nem? Mit látok rosszul? És miért nem ír a 444 vagy akárki hosszú cikket arról, hogy ez aztán mennyire tönkreteszi a családokat? Hm?

A válasz nyilván egyszerű: azért, mert a család balhéját, a gondoskodás nagy részét otthon a nő végzi, illetve a férfi meg nem.
Ígyhát aztán ha a nő nincs otthon, felborul a világ szekere! Csakhogy ennek az oka nem a migráció, hanem az, hogy eleve rosszul működnek a családok, és egy lábon áll többnyire a háztartás vitele.

Megmondom mit látok én azok között a nők között, akik pl. Angliába járnak ápolni. Az elmúlt három évben százas nagyságrendű nővel interjúztam a témában:

• Végre van saját életük, mozgásterük, levegőjük, saját keresetük.
• Sokan közülük már régen elváltak, egyedülállók. Gyerekeik kirepültek, saját szüleik már nem élnek. Vagy nagyon is élnek, de így tudják fizetni az ő ápolásukat, hogy még mellette ők is meg tudjanak élni.
  (És amit nem tudnak megtenni akkor, ha otthon maradnak a saját szüleiket ápolni.)
• Sok nő Magyarországról azért migrál el, mert végre perspektívákat és kiegyensúlyozott életet akarnak maguknak, a magyar női realitás és életpálya lehetőségek után.
• Sokan a bántalmazás elől mennek külföldre, cselédnek.
• Olyat is hallottam, ápolók mesélték, hogy az ügyfeleikhez járnak kipihenni az otthoni terhelést. Ne feledjük, ápolóként, megfizetve, csak egy embert kell kiszolgálni, családanyaként, ingyen, sokszor sokkal többet. Egyébként az én tapasztalatom is az, hogy ha jó ügyfele van az embernek, egy nyugis idős ember, akkor vele alig van munka. Mellette tanulok, írok, kutatok, sportolok, önkénteskedek, más fizetős munkát végzek online, elvagyok mint a befőtt.
  Egy nehéz ügyféllel az élet nyilván nagyon strapás, ugyanúgy ahogy egy nehéz családdal is. Vagy egy bántalmazó férjjel.
  Míg egy jól megszervezett családdal, jó társsal, nemproblémás gyerekekkel meg nem annyira.
• Ismerek olyan férfit, aki korábban demens édesanyját ápolta évekig, most ő is Angliában ápoló, így tudja fizetni az édesanyja minőségi idősotthoni szakellátását, és élni a saját életét.
  (Demens idős embereket, otthon ápolni, hosszú éveken át, egyedül,  bírhatatlan teher, és nem kapnak segítséget az arra szorulók Magyarországon.)

(Itt jegyzem meg csendben és zárójelben, hogy számos előnyt is hoz a család életébe az, ha a nő néha nincs otthon, de erről nem fogok itt írni, mert hazabeszélésnek tűnne. Ezeket az infókat megtartom magamnak, a családomnak és a barátaimnak, sorry 🙂 )

Mi az a magyar társadalmi kontextus, amiben érdemes ezeknek a nőknek és családoknak a helyzetét értelmezni próbálni:

A magyar családok eleve a tönkremenés folyamának valamelyik partján vannak jórészt. Vagy már tönkrementek, vagy csak fognak hamarosan. Tisztelet a kivételnek.

A válási statisztikák, az egészségügyi mutatók, a szegénységi indikátorok, a bántalmazási adatok, és számos más érték is azt tükrözik, hogy a családok, és benne főleg a nők rosszul vannak, nem bírják már a terhelést. Összeroppannak a gondoskodás, a bántalmazás, a kilátástalanság terhei alatt. Azokban az “ép családokban” is megszakadnak a nők, ahol van valami magyar állásuk (vidéken mik is a perspektívák, és mekkora fizetésért?), de a férjnek nincs, és mégis ők viszik még a háztartást is. Vannak erre kitűnő tudományos kutatások, most nem keresem ki, évek óta tudjuk ezt.

A nők sokszor feketén dolgoznak Magyarországon, potom pénzekért, vagy minimálbéren bejelentve. (Közmunkán?) Se TB, se nyugdíj nem néz ki nekik sokszor. Aztán elválnak vagy megözvegyülnek, nyakukban az idős szülők ápolásával, teljes nyomorban. EZ a vidéki magyar nők valósága jórészt! Azoké, akik végül lehet elmennek inkább Németbe’…
A kistelepülési nőké, akiket a 444 említ.

És akkor tényleg azokért aggódunk, akik ebből ki tudnak törni és jól fizető állásokhoz jutni? Istenbocsá’ saját lábra állni? A többiekért pontosan miért is nem aggódunk? Azokért a családokért akik otthon tengődnek ugyanazokban a falvakban?

Ha Budapesten bárkinek is fejfájást okoz a szegény, vidéki, migráló magyar nők kínja, a családok szétesése, netán úgy általában az alsóbb osztályok, az idősek, a gondoskodásra szorulók sorsa, akkor lenne 1-2 ötletem amit lehetne írástudóként képviselni, tolni. Garantálom, hogy rögvest jobb lenne ezeknek a szegény, tönkremenő családoknak, legalábbis sokuknak:

• A gondoskodást lehessen hivatalosan, legálisan, és abszolút adó, TB és járulék mentesen végezni Magyarországon, vállakozásként. Nyugdíjba beszámítva. Jót tenne ez a ponteciális szolgáltatóknak és igénybevevőknek is, itt a gondoskodási válság közepén.
  Kedves újságírók és kutatók, tök jó lenne ha ebben tudnátok segíteni a népnek!
  (Ma azok a magyar nők akik Magyarországon ápolnak magyar öregeket, feketén, napi 6-10-15.000 Ft-ot tudnak keresni. Nincs TBjük, sem nyugdíjuk, a családok simán visszaélhetnek velük. És messze nem olyan jól védett a munkakörük mint “nyugaton”. Miattuk miért is nem aggódik senki? Angliában a napidíj 35.000 Ft-nyi font, rendes jogi védelem van, nyugdíj, állampolgárság…)
• Tessék szíves lenni noszogatni a férfiakat, hogy végezzék el a maguk részét a házimunkából! Mingyá’ nem menne annyira tönkre a család, amúgy sem, és akkor sem ha a nő időközben netán külföldön is dolgozik.
• Jó lenne kilépni a jóléti, sztereotipikus, értelmiségi logikai keretükből, amiben a gondoskodás, a gondoskodók ilyen szerencsétlen, nyomorult embereknek látszanak. Ez egy munka, fontos munka, nagy szüksége van rá a társadalomnak. És eredendően nem a fizetett gondoskodók szerencsétlenek, hanem sokszor a szerencsétlenek lesznek gondoskodók, más alternatívák híján.
• Célszerű lenne a gondoskodást beemelni a fontos és kívánatos tevékenységek közé, melyre minden embernek szüksége van.
  Ahelyett, hogy mondjuk csóró cselédnek láttatnánk ezeket az embereket, lehetne őket külföldön dolgozó profi szolgáltatónak és vállalkozónak látni, mint ahogy azok is. És akikre Magyarországon is szükség lenne egyébként.
  A németországi, németül nem beszélő kőműves Pista miért szerencsés csávó, a házvezető Marika miért cseléd? Miből fakad a percepció különbözősége, ha nem a vizsgáló sztereotípiáiból?
• A kutatók, az újságírók teremtsenek helyzetet arra, hogy a kérdezettek valóban őszintén beszéljenek/beszélhessenek a helyzetükről, a motivációikról. Beszélgessenek az érintettekkel egy olyan hipotézisrendszerrel, amiben a kérdezettnek valóban van lehetősége a saját szempontjából beszélni a helyzetéről, a valóságáról, a motivációról, az útjáról. Nyilván melósabb ez, mint a sablonokat tolni, de lehet hogy értékesebb, a társadalmi folyamatok megértése szempontjából. Van már olyan kutatás ami ezt megtette és végre tudományosan is kimondott olyanokat, amit a terep évek óta mond, csak az elit nem akarta így látni. Itt lehet megvenni a könyvet.

Annyira béna ez az egész. A mai magyar valóságban a fiatal vidéki lányoknak hamarabb kell árulniuk testüket, mint hogy profi házvezetők lehetnének Ausztriában. Főleg ha még olvasni is vonakodik megtanítani őket a remek magyar oktatási rendszer. Idősebb, gyerekes nők ezrei még a falujukból sem tudnak kimenni, olyan lehetetlenek a családi, egzisztenciális, informális, tömegközlekedési, infrastrukturális körülmények. És akkor azon sajnálkozunk, hogy van aki végre rendes munkát talál magának, külföldön?

NEM a női migráció a gond! A női migráció a kiugrási lehetőség csomó nő számára. Gondja sokkal inkább azoknak van, akik még a migrációhoz sem férnek hozzá! Széteső, tönkremenő, vagy már tönkre is ment magyar családokban…

Mondok még egy érdekes adatot: több olyan barátom, volt kollégám, ismerősöm van, akár több diplomás értelmiségiek, akik sajnálkozva mondják nekem, hogy ők nem tudnak ápolónak menni mert még kicsi a gyerekük, vagy nagyobb, de egyedül nevelik őket, vagy a saját szüleik miatt nem mobilisak.
Tanárok, kutatók mondják, hogy mekkora mázlista az, aki ingázó ápoló lehet manapság, havi egymillás nettó fizetésért. Több, hozzám hasonló helyzetű, kirepült gyerekes nő, ismerős rakja éppen össze a saját életét úgy, annak érdekében, hogy ő is ingázó idősgondozó lehessen végre, a maga anyagi és egzisztenciális stabilitásával. És ők aztán nem a vidéki, tanulatlan, szegény nők, hanem a jól képzett magyar szürkeállomány… Szegény, szerencsétlen, magyar nők.

Tök jó lenne, ha azok a kutatók és újságírók, akiknek még van vállalható és fizetéssel járó állásuk Magyarországon, sokkal óvatosabban és figyelmesebben beszélnének azokról a még meglévő lehetőségekről, amelyek a teljesen lehetetlen magyar viszonyok között még mindig elérhetőek a kevésbé jó helyzetű emberek számára. Plíz…

Vagy hogy röviden összefoglaljam ezt az egész hosszú cikket: Kedves Országépítők, Írástudók, Gondolkodók! Mi a javasolt opció és alternatíva a vidéki nők számára? Mi a javasolt új, fenntartható társadalmi vízió? Mi a koncepció a tönkremenő magyar családok megmentésére? Nem azokra gondolok, akik így megoldják valahogy, hanem a maradékra…

Azt mondtam már, hogy újságírók és kutatók is jöttek már azzal, hogy meséljek már, mert őket is érdekelné a meló…?

 

******************************************************************************
Ez a blog egy napló, egy ápoló, egy bentlakásos angliai ápoló naplója. A “the personal is political” elve motivál arra, hogy nyilvánosan is elérhetővé tegyem. Úgy vélem, hogy a jelen társadalmi helyzetben változásra van szükség, mert elveink, céljaink, működési mechanizmusaink nem fenntarthatóak a jelenlegi formában.
A célom, hogy ezekkel az írásokkal hozzájáruljak egy fenntarthatóbb világ létrejöttéhez.
A posztok sokszor egymásra épülnek, ha folyamatában szeretnéd látni, érdemes lehet feliratkozni az email értesítőre a jobb felső sarokban látható kék gombon keresztül.
Facebook itt: https://www.facebook.com/egyapolonaploja/

******************************************************************************