Az ingázó idősgondozók valósága, a magyar gondoskodási válság tükrében


Öröm látni, hogy az elmúlt időszakban egyre több jó cikk jelenik meg a carework crisis / gondoskodó munkák válsága, és ezen belül is az idősgondozás témájában. Rettenetesen fontosnak tartom, hogy ezekről a témákról beszéljünk, és köszönet mindazon írástudóknak akik felvállalják, hogy a témáról szakszerűen tájékoztassák a szélesebb társadalmat! Ugyanakkor…

Azt figyeltem meg, hogy szinte az összes cikk amit láttam, a viszonylag jómódú, középosztálybeli polgár, az értelmiség szempontjából nézi, látja és láttatja a kérdéskört. Azokéból, akik saját bőrükön leginkább csak azt a részét élik meg a problémakörnek, amikor a saját rokonaik ápolásának a megoldása a nehézség. Ezen a szemüvegen keresztül látják a makró és a mikró szintű jelenségeket is. És ezen a szemüvegen keresztül próbálnak együttérezni az ingázó ápolók valóságával, még akkor is ha a legjobb szándékkal is vannak az ápolók munkája iránt.

Azt is megfigyeltem, hogy amikor ezek az írások az ápolók valóságáról próbálnak beszélni, azok többnyire eléggé torzra, hamisra sikerednek. Sokkal inkább az újságírók/cikkírók saját sztereotípiáit / dilemmáit / érzéseit tükrözik vissza, mint az ápolók valódi, megélt valóságát. Ami egyrészt érthető, másrészt meg mégiscsak fontos, hogy az ápolók/gondoskodók valósága is láthatóvá váljon.
Úgyhogy most erről szeretnék írni.

Fontosnak tartom, hogy a mi saját ápolói valóságunkat ne a társadalomban magasabb státuszú emberek definiálják és értelmezzék (esetleg félre). Úgy gondolom, hogy nagyon nehéz (lehetetlen) fenntartható és igazságos társadalmat építeni akkor, ha éppen azok szempontjai nem hallatszanak, akiken leginkább csattannak az adott értelmezések következményei.

Még egyet elöljáróban, hogy az ingázó idősgondozók és a kint élő, idősek otthonában dolgozó ápolók élete és világa is nagyon más, és ehhez képest méginkább más a Magyarországról kiköltözött képzett nővérek valósága. Egészen másféle mozgástere van egy autós, kijárós ápolónak, aki Angliában él, mint az ingázó idősgondozónak. A két munka ég és föld mind a keresetek, mind a munkaidő, mind a szabadság tekintetében.

Megjelent ez a cikk a HVG-n. Balla Istvántól már a sokadik remek írás az idősgondozás témájában. Abszolút jó és fontos cikknek gondolom, mégis mikor olvastam, végig az volt az érzésem, hogy nem pontos, ha ápolói, ingázó idősgondozói nézőpontból nézem. És hogy szeretném láttatni ezt a témát egy másik szempontrendszer szerint is.

Mi az állításaimnak az alapja/háttere:

  1. Az elmúlt években százas nagyságrendű skype interjút csináltam olyan nőkkel, akik Angliába akartak kimenni dolgozni, vagy már kint voltak de más cégnél akartak elhelyezkedni, netán egyéni vállalkozóvá válni. Ezek nem klasszikus kutatói mélyinterjúk voltak, hanem kötetlen beszélgetések, közös útkeresés, szakmai beszélgetés, aminek a lényege és fókusza az volt, hogy hogyan tudna lépni az adott jelentkező, a saját életében. Az ápoló kezdeményezte őket, a saját érdekében. Az ő története volt a beszélgetés közepe, nem a kutató szándékai szerint generált keret, kérdések és fókuszok.
  2. Napi szinten követem a szakmai csoportokban az ápolók dialógusait, angliai és magyar viszonyok tekintetében is. Ez nagyon tanulságos lehet minden olyan kutató és nem-ápoló számára is, aki a témában rendesen el kíván mélyülni. Ugyanakkor sajnos az ápolós FB csoportokban elég sajátságos közeg tud kialakulni, ahogy az interneten más szubkultúrákban is. A hangadók, a megszólalók véleménye csak egy szelet, és egy masszív, csendes, láthatatlan tömeg is van még emögött, akik véleménye nem nagyon látható, ha nem él az ember ebben a közegben.
  3. És nyilván egyre nagyobb létszámú az az ápolói közösségem, akikkel ismerjük már egymást, beszélgetünk, segítjük egymást, ötletelünk, szupervíziós támogatást adunk egymásnak, vagy csak röhögünk és eresztjük ki a gőzt együtt.

Azért írom ezeket le, mert szeretném hangsúlyozni, hogy nem csak a saját egyéni tapasztalataimból táplálkozik a mondandóm. Ráadásul ezek a beszélgetések nem torzított helyzetek (mint pl. egy kutatói vagy újságírói interjú során), az ápolóknak valóban lehetősége van őszintén beszélni, és abból a nézőpontból, ami az ápolók nézőpontja (és nem a kérdezőé).

***

Létezik ez az alap sztereotípia/értelmezés az ingázó idősgondozókkal kapcsolatosan, már több tanulmányban és cikkben is olvastam, nem csak magyar nyelven vagy kontextusban. Eszerint ezek az ápolók ilyen szerencsétlen nők, akik a családjukat és gyerekeiket hátrahagyva, messzi országokban cselédek, miközben otthon a gyerekeik és a saját idős szüleik sínylődnek. Nem esznek rendesen, nem alszanak, ki vannak zsákmányolva, és nagyon sajnálatra méltóak.
(Én nem tudnám ezt a munkát végezni…, jellegű sóhajokkal kísérten.)

Az is általános toposz, ami a HVG cikkben is megjelenik, hogy a magyar ápolók (tehát már Magyarországon is szakmabeliek) mennek ingázó bentlakásos ápolóknak NyEurópába.

Nyilván, hogy ez létező jelenség, vagyis vannak ilyen ápolók. De én azt állítom, hogy ők vannak kevesebben. (A magyar nővérek jellemzően nem idősgondozónak (carer) mennek Angliába, hanem az NHS-be nővérnek (nurse), ami egy sokkal magasabban képzett munka mint az gondozás. Gyakorlatilag egy másik szakma.)

Angliában az ingázós ápoló keurópai nők többsége 50+ középkorú nő, már felnőtt gyerekekkel. Sokan közülük régen elváltak, szerintem ez a legjellemzőbb családi állapot egyébként. Sokan vannak a 30+, 40+ egyedülálló nők is, akiknek nincs gyerekük, és még soha nem is voltak férjnél. Magyarországon még soha nem volt saját ingatlanjuk, albérletben, vagy a szüleikkel éltek (és pl. most gyűjtenek lakásra).

Sok ápoló korábban Magyarországon klasszikus értelmiségi pályán dolgozott, tanárok, művészek, bölcsészek, sőt MTA kutatóintézeti taggal is ápoltam már együtt kétápolós klienst (érdekes történeteket mesélt, gondolhatjátok, az MTA belső berkeiből). Tehát olyan értelmiség, akiket sem anyagilag, sem erkölcsileg nem becsül meg a magyar társadalom, és nőként amúgy is kifejezetten nehéz a szakmai előrehaladásuk. És nagyon sok olyan nő van akik korábban vállalkozók voltak, de bedőlt a vállalkozásuk a jó magyar vállalkozói környezetben. Szintén sokan vannak akik pl. pszichológus, gyógypedagógus, masszőr, tehát valamilyen határterület-végzettségűek, de Magyarországon nincs terük dolgozni és rendes pénzt keresni. Ezek az nők általában nagyon jó ápolók, nyilván teljesen túlképzetten az álláshoz, oda is vannak értük a brit kliensek/családok. (Bár lehet, hogy ennek kellene az általánosnak lenni, ha igazán fontos a kliens lelki hogyléte is, de az már egy másik történet, egy ideális világról.)

Szintén nagyon sokan vannak olyanok, akik bántalmazásból álltak fel, szabadultak meg, és álltak a saját lábukra. És lettek végül bentlakásos ápolók. Volt olyan kollégám is, egy román nő, akinek a férje otthon volt, és a nő azért dolgozott pár évet, hogy összegyűjtse az öregkorára valót. Utána hazamegy a férjéhez, a vidéki házukba, békésen éldegélni.

Aztán. Azt is fontos látni, hogy ezt a bentlakásos idősgondozási munkát nagyon sokféle konstrukcióban lehet csinálni. Van aki egy évben csak pár hónapot dolgozik, és a többiben nyugodtan él. Van aki számára az ápolás csak kiegészítő kereset, mert civilként, művészként, szabadúszóként valami saját projektet tol, és ez a munka biztosítja számára a szabadságot időben és anyagilag egyaránt.

De kapcsolatban vagyok olyan 20+ éves férfi bentlakásos ápolóval is, aki gyakorlatilag rendes szünet nélkül letol majdnem egy évet, rendezi az adósságait, házat vesz otthon, majd hazamegy és Angliának a közelébe sem akar menni többet, mert egészen más ambíciói vannak. És amely ambíciók megvalósításában óriási tudástőke lesz számára az, amit ápolóként látott és megélt. És amiből a társadalom is profitálhat majd.

Van egy olyan ökölszabály is, amit egy angliai ügynökség vezetője mondott nekem, hogy 2-3 év után sok keurópai ápoló abba is hagyja ezt a munkát. Időközben annyira megerősödik anyagilag, hogy utána már másba kezd, vagy csak simán elmegy nyugdíjba, ha a kora már ezt engedi. És maximum a lakóhelye környékén még kisegít családokat egy kis mellékes kereset és időtöltés miatt. Ez az ápolási munka, önmagában nagyon sokat ad az ápolónak, ha nem lesarcoltan, kimerülten végezzük. Tehát a saját örömünkre és jóérzésünkre is végezhetjük, ha amúgy elvagyunk a saját házunkban/otthonunkban, a saját településünkön, a saját közösségeinkben, és megélünk mondjuk az angol nyugdíjból.

Az elmúlt években talán ha maximum 5 olyan nőt láttam, aki a fenti sztereotipikus modell szerint lett volna bentlakásos ápoló, éveken át. Számukra ez a munka nem is hozzáférhető, mivel nincs kire hagyni a gyereket. Ahhoz komoly családi infrastruktúra kell, hogy egyáltalán olyan helyzetbe kerüljön a nő, hogy ezt a munkát el tudja vállalni. Több olyan kisgyerekes nővel beszélgettem, értelmiségiekkel is, aki nagyon szeretné ezt csinálni, de nem tudja bevállalni még. (És inkább Magyarországon nyomorog.)

Több olyan nővel is beszéltem, aki életközépi újratervezésben volt, fogalma sem volt mivel akar foglalkozni egy leépítés, válás, vagy a gyerekek kirepülése után, és ilyen átmeneti időnek tekintette ezt az időszakot. Időt adott magának átgondolni hogy mit szeretne, közben megtanult jól angolul, lett pénze, járt online iskolába, vagy csak olvasott és “pihent”.

Azt lenne fontos látni, hogy ezek a nők erős és talpraesett emberek, még akkor is ha magukat a társadalmi sztereotípiáknak megfelelően, hatalommal nem bíró, kiszolgáltatott, önbizalom-hiányos embereknek is látják. Ahogy sokan mások is így látnak minket, a társadalomban.
Közben mellesleg készségszinten utaznak egyik ügyféltől a másikig egy idegen országban, vezetik a vállalkozásukat, a jobbkormányos autóikat, és krízishelyzeteket oldanak meg a kliensnél.

A rendszer vesztesei nem ők, hanem egyrészt azok akik számára ez a munka sem elérhető, és pl. a magyar egészségügyből nem tudnak kimenekülni (részben pont a saját kisgyerekeik, szüleik gondozása és/vagy a nyelvtudás hiánya miatt). A másik nagy vesztes pedig a magyar társadalom (meg az összes többi küldő ország), akik elveszítik ezeket a nőket, akár ápolók voltak korábban, akár tanárok, művészek, vállalkozók.

És akkor reflektáljunk egy kicsit a magyar valóságra, arra a társadalmi kontextusra, ahonnan nézve a bentlakásos ápolók valóságát pontosabban lehet érteni

  1. Magyarország nem egy nőbarát hely. A nők elleni erőszak, a munkaerőpiaci viszonyok, a gyerekvállalás, a gondoskodási munkák, a döntéshozatalban való részvétel lehetősége, a kisvállalkozói viszonyok, a jogi, gazdasági körülmények gyakorlatilag nem teszik lehetővé azt, hogy a nők nyugodtan, kiegyensúlyozottan, a közösségeik által respektáltan tudjanak élni.
  2. Rengeteg nő, mire 50 éves lesz, már teljesen a társadalom perifériáján van, gyakorta elvált. A vidéki nők perspektívája és társadalmi státusza kb. a családösszetartás, háztartás, idős rokonok gondozása körül reális, ha vállalt gyereket és nincs önálló karrierje. Jó esetben van egy állása és jövedelme, de a háztartás teljes egészében az ő feladata még így is gyakorta. Ha nagyon “jó dolga van”, akkor tud bejárónőt, segítőt fogadni.
  3. A nők nagy része Magyarországon erőforrás-hiányos, időhiányos és kimerült, ha vállalt gyereket. 50 éves korára sok nő már számos betegséggel is küzd. Úgy a rabszolgája a gondoskodó jellegű munkáknak, hogy többnyire segítsége sincs. A magyar középkorú és idősödő, gyereket vállalt nők hátán nyugszik szinte az egész ország gondoskodó jellegű munkáinak végzése. (Meg persze a fiatal, kisgyerekes anyákon nyilván.)
  4. Elképesztő mennyiségű magyar nő vállal takarítást, gyerekvigyázást, idősgondozást Magyarországon, érdemes a háztartás/gyerekvigyázás/idősgondozás témájú magyar FB csoportokat olvasgatni. Megdöbbentően sok nő vállal (legalábbis elvileg) ilyen jellegű munkát jelenleg is Magyarországon, feketén.
    Az, hogy ebből miért nem tud kialakulni egy rendes ellátórendszer, egy nagyon érdekes és tanulságos kérdés, majd lehet hogy egyszer írok erről is, de a többi posztokban van rá utalás. Viszont még eddig egyetlen olyan írást sem olvastam a mainstream médiában, vagy politikai szereplőtől, ami erről igazán jól és hatékonyan írt volna az én szakmai véleményem szerint.

Azt mindenesetre biztosan állítom, a HVG cikkre reagálva is, hogy nem az a baj, nem azért nincs Magyarországon elég ápoló, mert azok elmennek. A jelen helyzetben is kiválóan meg lehetne oldani a gondoskodó jellegű munkák társadalmi szervezését, még csak nem is kerülne olyan sokba az államnak mint ahogy azt beszélni szokták az írástudók.

Azt fontos látni, hogy nem azoknak a nőknek a sorsa nehéz akik ingázó idősgondozók, hanem azoké, akik még ehhez a munkához sem férnek hozzá Magyarországon. A magyar egészségügyben dolgozóké, a tanároké, az állami intézményrendszerben tökéletesen hatékonytalan/idegölő munkát végzőké, a munkaerőpiachoz hozzá nem férő kisgyerekes anyáké, a gyerekeiket egyedül nevelő nőké, a bántalmazott nőké (akik nem tudnak mozdulni), az 50+ Magyarországon élő nőké, a multik eladóié, a polcfeltöltőké, az idős nőké, azoké a nőké akik idős rokonokat vagy tartósan beteg, sérült családtagokat kénytelenek ápolni. Akiknek évi 25 nap szabadsága van, vagy anyaként még annyi sem, viszont pénzük sincs arra, hogy nyaralni menjenek, hogy félretegyenek az öregségükre, vagy továbbtanuljanak középkorúként. Vagy csak egészségesen táplálkozzanak és eleget mozogjanak.

A magyar nők széles rétegeinek valóságához képest a nyugateurópai idősgondozás a kiugrás lehetősége, és nem csak anyagi értelemben, hanem elvi, erkölcsi, érzelmi és mentális értelemben egyaránt.

Én ugye egy mediterrán nyaralóhelyen lakom, és ide ingázom Angliából. Meglepődve láttam, és most már direkt figyelem, hogy a repülőn milyen sok magyar szót hallok 50+-os nőktől, akik nyaralni mennek éppen Angliából a tengerhez. A barátnőikkel, kolléganőikkel, másik magyar nőkkel. És látom őket a partokon is a napágyakon pihenni és hallom őket beszélgetni az életükről, a munkájukról, Angliáról.

Fontos lenne látni és megérteni, hogy azon magyar nők számára, akik bentlakásos idősgondozóként kötnek ki az életük egy szakaszában, ez abszolút az előrelépés és a kiugrás lehetősége. Ha ez a jelenség makró szinten közgazdasági problémát okoz az országnak, akkor a nők általános helyzetét kellene javítani Magyarországon. És nem csak az egészségügyben dolgozókét. Mert ezt a munkát jellemzően nem a magyar képzett nővérek végzik, hanem csomó olyan más hátterű és tudású nő, vagy háziasszony, akik számára nincs Magyarországon tér az élethez, a boldoguláshoz.

És még valami. Írja a HVG cikk, hogy “büszkébbek lennének, ha a magyar egészségügyet szolgálnák, de az itthoni fizetésekből nem tudnak megélni, így Ausztriába, Németországba ingáznak idős embereket gondozni“.

Én nagyon kétlem, hogy ez általános vélekedés lenne. Ezt soha egyetlen ápolótól sem hallottam mondani. Fel sem merül ez magunk között. Nyilván ha újságíró azt kérdezi, hogy ha ugyanolyan körülmények lennének Magyarországon, akkor hazamenne-e az ápoló, akkor lehet, hogy rámondják páran, hogy igen. De ez már eleve ilyen sztereotipikusan irányított kérdés.

Angliában a munkavállalók jogvédelme iszonyú erős (a magyarhoz képest). Az egészségügyben pl. az orvosok, a nővérek, a gondozók nem is emelgethetnek betegeket, a saját egészségük/derekuk védelme miatt. Én SEHOL a magyar egészségügyben nem láttam pl. olyan emelő berendezéseket állandó jelleggel alkalmazni, mint ami pl. Angliában abszolút alap. A magyar állami idősotthonban, ahol annó a gyakorlatomat csináltam, még csak nem is hallottak ilyen gépekről, nemhogy használták volna őket. Pedig az egyik leginkább egészség-károsító veszély az emelgetés, és hogy tönkre megy az ápolók háta, dereka.

A magyarországi otthonápolók beszámolói alapján a magyar családok sem igen biztosítják az ápolás alapeszközeit (emelők, forgatók, ápolói gumikesztyű, wetroom, konyhai eszközök, stb.). És a TB sem nyilván. Plusz a magyar családok számára nem egyértelmű, hogy az idősgondozó és a házvezetőnő/takarító az nem egy személy. Óriási viták vannak erről a magyar közegben.

Még ha annyi pénzt fizetne is a magyar rendszer mint amennyit Angliában fizet (havi nettó 1 millió forint körül akár), akkor sem csinálnám ezt a munkát Magyarországon, akkora a különbség kulturálisan és eszközellátottságban a munkakörülményeket tekintve. Illetve a care work, a gondoskodó jellegű munkák társadalmi elismerése tekintetében.

Összegezve: ha a magyar értelmiség, az írástudók, a politikacsinálók szeretnék a saját idősellátásukat vagy a rokonaikét jó kezekben tudni, netán az ország gondoskodási munka válságára, az idősödő társadalom problémáira is megoldást próbálnak keresni, akkor ne abban a párhuzamban keressék a szempontokat, ami az ingázó bentlakásos ápolókat látva megszületik bennük. Ez a logika, véleményem szerint teljesen félrevisz. Jó megoldásokat úgy lehet találni, és úgy viszont lehetne is, ha a magyar viszonyokat is látjuk és értjük, a care work / a gondoskodási munkák viszonyrendszerei és a magyar nők általános helyzete szempontjából egyaránt.

 

******************************************************************************
Ez a blog egy napló, egy ápoló, egy bentlakásos angliai ápoló naplója. A “the personal is political” elve motivál arra, hogy nyilvánosan is elérhetővé tegyem. Úgy vélem, hogy a jelen társadalmi helyzetben változásra van szükség, mert elveink, céljaink, működési mechanizmusaink nem fenntarthatóak a jelenlegi formában.
A célom, hogy ezekkel az írásokkal hozzájáruljak egy fenntarthatóbb világ létrejöttéhez.
A posztok sokszor egymásra épülnek, ha folyamatában szeretnéd látni, érdemes lehet feliratkozni az email értesítőre a jobb felső sarokban látható kék gombon keresztül.

******************************************************************************

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

w

Connecting to %s