Nem ősközösségre van szükség, és a gyerekeinknek sem!


Ha lehet akkor nem kérünk ősközösséget, és a gyerekeim sem. Sőt szerintem más sem kér, sőt nagyon kevés ember kér. És aki kér, és megkapja, az is menekül belőle utána. Aki meg beleszületik valószínűleg ritkán van abban a helyzetben, hogy gondokozhasson arról, mit szeretne. Erre az ősközösségek társadalmi dinamikái és oktatási rendszere nem valószínű hogy felhatalmazzák. Meg egyébként sem biztos hogy van ilyesmire ideje, a túlélésért való küzdelemben, adott esetben éhezve, fázva, és mindeféle veszélynek kitetten, azalatt a 30-40 év alatt, ami a várható élettartama.

Mély és őszinte tisztelettel az oldal és a szerzők iránt, de szeretnék reagálni egy cikkre. Megszületett ez az írás, ami ha nem ott jelent volna meg ahol, és nem olyan ismerőseim osztanák akik egyébként aktívan részt vállalnak a magyar közvélemény formálásában a nők társadalmi szerepeiről gondolkozva, akkor azt gondolnám, hogy ez megint csak egy, a nőelnyomó kormányzati és társadalmi retorika produktumaiból. De sajnos nem. Ezt modern, gondolkodó, értelmiségi magyar nők, anyák, feministák osztják.

Érteni vélem egyébként, hogy szerzője honnan beszél, honnan mondja ezt, és át is érzem. Viszonylag jó helyzetben élő nők, megszülve a saját gyerekeiket, hirtelen a saját bőrükön is elkezdik tapasztalni a női valóság valódi kínjait. Én is így voltam ezzel pont. A „kommunizmus” végnapjaiban voltam gyerek és fiatal, tök jó oktatási rendszerben vehettem részt, mire leérettségizem pont leomlott a berlini fal, kinyíltak a perspektívák. Az egyetemi lét egy álom volt, még szuper állami ösztöndíjjal, de már külföldi ösztöndíj lehetőségekket. A diplomamunkám konzulense meghívott a tanszékre dolgozni az egyetem után, egy percet sem kellett állásért aggódnom. Fiatal kutatóként külföldi munkák, projektek jöttek, egyetemi katedra. A nőmozgalom korábbi eredményeinek stabilnak és adottnak vélt talaján álltam, és valójában gőzöm sem volt arról mit jelent a gondoskodás és a reproduktív munkák terhe a nők számára.

Aztán szültem, és orral beleálltam a földbe. Én is az a nő voltam, mint sokan mások, akik a magyar lehetőségek között próbálták a gyerekeiknek a legjobbat, ami azt jelentette, hogy a szakmai célokat az ember szépen zárójelbe tette, és/vagy újratervezte, a nő-, és családbarát magyar realitások között. És közben lehetett boldogan megszakadni a családmenedzsmentben. (És mindezt úgy, hogy a papa is aktív apaként működött és jelentős nagyszülői segítségünk volt.) És még úgy is…

Ezt hallom a cikk szerzőjének soraiból is, bár persze lehet, hogy tök más a háttere. A nő, aki megszívta, nyakig van a kínban, pedig ő még jó helyzetű, hisz arra is van agyi kapacitása, hogy ilyesmikről elmélkedjen. Plusz még ideje is, leírni ezeket. Azt feltételezem, hogy a klasszikus értelmiségi anya ő, aki birtokolja a maximumot, amit egy anya ma, Magyarországon birtokolhat földi halandóként. És elnézést ha nem, az alapján gondolom, hogy ilyen helyzetű nőktől gyakorta lehet ilyen tradicionális, és vágyvezérelt ötleteket hallani, a gyerekneveléssel kapcsolatos nehézségek megoldására.

De hamár írástudók vagyunk, plusz társadalmi víziókról beszélünk mértékadó honlapokon, akkor tényleg rendben van az, hogy az ősközösségről kezdünk fantáziálni, a gyerekeink számára? Tényleg fenntartható és átgondolt azzal előjönni, hogy a gyereknek ősközösség kell, nekünk meg nem, és akkor ezt kéne valahogy összegyógyítani? Vagy csak viccelt a szerző kínjában? Tényleg nem nagyon tudok nevetni.

Miközben egyébként párhuzamosan 60+ éves kínlódó felnőttekkel interjúzom, akik a kezüket tördelve keresik a megoldást idős szüleik ápolására. Ősközösséget nekik is? Legyen aki ellátja a mamát meg a papát? Mert mi, aktív emberek nem kívánunk ősközösséget, majd hülyék lennénk. Azt csak azok kívánják, akik épp megszakadnak az ápolási munkák között, és kéne közösségi segítség?

Semmit nem tudunk az ősközösségről. De még ha el is képzeljük, hogy nézne ki mondjuk a Kárpát-medence éghajlatán, az elmúlt tél időjárását alapul véve? Ki vágná a fát? Mivel? Mit enne a közösség? Persze lehet elképzelésünk arról hogy ez milyen, szabolcsi, somogyi zsákfalvakban élők közösségei erre jó példák. És nekik még házaik is vannak, nem csak a barlangi kényelem. Ugyanazen cikk lelkes megosztói éppen azoknak az állapotoknak a megszüntetésén fáradoznak sokszor.

És nem, a gyerekek nem ősközösséget szeretnének. A gyerekek, csakúgy mint a felnőttek, és az öregek, biztonságos és támogató embereket szeretnének maguk körül, akik nem bántják őket. Akik ellátják őket, ha éppen ellátásra szorulnak, és kiszolgáltatottak.
A gyerekek stabil, érzelmileg erős és nem túlhajszolt felnőtteket vágynak, akik szeretettel és elfogadással fordulnak feléjük. Az idősek úgyszintén. Meg a fáradt anyák és apák is nyilván. Nyugalmat, békét, biztonságot és kapcsolódást. Lehetőséget a fejlődésre.

2017-et írunk… Az elmúlt 40 év alatt, csak amit én láttam, a fenntarthatósági elképzelések, a közgazdaságtani tézisek, a megújuló energiák hasznosításának technológiái, a pszichológiai elvek hatalmas fejlődésen mentek keresztül. Elképesztően progresszív kezdeményezések prosperálnak világszerte, társadalmi, közösségi kísérletek, immár mérhető és vizsgálható eredményekkel, és további fejlesztésre szoruló nehézségekkel.

Nem lehetne elkezdeni ezeket a kezdeményezéseket közelebbről megvizsgálni, és egy olyan társadalmi víziót elkezdeni kommunikálni, mainstreammé tenni, amiben ezeknek az eredményeit ötvözzük és nem egy sohanemvolt mítoszt sírunk vissza?

És akkor legyen itt egy javaslat: a közösségeinket kisvárosi alapon kellene újragondolni (és nem falusi vagy ősközösségi alapokon). Mintaként azokat a településeket vehetnénk, melyek fontos alapellátó rendszereiket a közösségi önellátás felé fejlesztik az enegia, a hulladékkezelés és az élelmiszer előállítás tekintetében. Amelyek az élelmiszerellátási rendszereiket a permakultúra elvei alapján vezetik le, a termelési és társadalmi mechanizmusok tekintetében egyaránt.

Olyan közösségeket kellene vízionálni, ahol a gyerekvállalás felelős és átgondolt, és már azelőtt van a gondoskodási feladatok ellátására koncepció, hogy a gyerek megszületne “majd csak lesz valahogy” szintű szülői tudatossággal. Ahol az idős emberek nem lakásaikba zárva tengődnek elfelejtve, hanem például van a településen egy olyan központ, önkéntes központ, amely aktívan integrálja a szabadidővel és szándékkal rendelkező embereket, a közösségi és akár ápolási feladatok megoldására. Ennek pl. Magyarországon is van már több, méltatlanul mellőzött struktúra kezdeménye (pl. ÖKA, Otthon Segítünk Alapítvány, Anyaközpontok, stb.).

Az elmúlt 40-50 évben MINDEN olyan strukturális elem, megoldás és eszme megszületett, melyekből simán össze lehetne rakni egy fenntartható társadalmi rendszert, olyat, melyben az ápolás, a gyerekgondozás, az idősgondozás, a helyi munkalehetőségek nagyságrendileg hatékonyabban lehetnének megoldva. És költséghatékonyan.
Ehhez egyetlen dolog hiányzik nagyon (meg hát több is nyilván), az írástudó városi értelmiség, az előjogokkal és lehetőséggel még mindig messze a legjobban ellátott, a közvélemény formálásához leginkább hozzáférő, médiafelületekkel rendelkező “progresszív értelmiség” tudatosabb és elkötelezettebb részvétele. Hogy érdekvédők, társadalmi lobbisták valóban fenntartható koncepciókat kezdjenek kommunikálni, és követelni a törvényhozóktól és jogalkotóktól. De sajnos nagyon úgy néz ki, hogy még mindig túl jó dolga van ezeknek az embereknek ahhoz, hogy ne lássanak túl a saját, egyéni kínjaik enyhítésére kézenfekvően kipattanó megoldások adta keretekből.

Nem, nem ősközösségre van szükség! A gyerekeinknek meg aztán főleg nem! Modern, hatékony, az információs társadalom fejlesztéseit és a fenntartható energetikai megoldásokat ötvöző, a természeti, környezeti szempontokat és az emberi jogi szempontokat is integráló közösségi megoldásokra van szükség. Még mielőtt minden progresszív kezdeményezés becsukja a boltot Magyarországon, és aki még ott marad, immáron együtt élvezheti majd az ősközösség adta csodás lehetőségeket…

 

 

 

.

Advertisements

3 thoughts on “Nem ősközösségre van szükség, és a gyerekeinknek sem!

  1. Szerintem olvasd el még egyszer az eredeti cikket. A szerző a gyerek biológiai és szociális szükségleteire hívja föl a figyelmet, amit nem tud kiszolgálni a nukleáris család. Nem akar ős sem ősközösséget, de a csecsemő szükségleteit az a közösségi forma elégítette ki. Ebből kiindulva kell újragondolni a dolgokat. Ennyi csak.

    Like

    1. A közösség és az ősközösség nem ugyanaz. A gyereknek pedig nem ősközösségre van szüksége, hanem érzelmileg biztonságos és odaforduló felnőttekre. A nukleáris család is tudná és tudja is a gyerek érzelmi igényeit megfelelően szolgálni, ha a szülők nem totál kimerültek és mondjuk van lehetőségük a társadalom vagy a közösségek által biztosított közösségi terekbe vinni a gyereket és saját magukat. A gyerekeknek NINCS szüksége az ősközösségre! A felnőtteknek van szüksége a társadalmi struktúrák és a care munkák elvégzésének reformjára, amit vonakodunk akarni megcsinálni. Beleprojektálni egy gyerekbe a saját kínunkat, nem nagyon fog megoldást hozni.

      Like

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s