Odaadás, önfeláldozás, szeretet, és a rendszer vesztesei


Lassan három hónap telt el azóta, hogy egy korábbi ügyfelem, akit hosszú ideig ápoltam, otthonba vonult. Az állapota annyira leromlott, hogy nem lehetett már a saját lakásában ápolni. Az utolsó hónapban egy egész hónapot voltam vele, szünet nélkül, együtt ápoltuk a 66 éves lányával és egy pár napig még egy másik ápoló ismerősömmel.

Nehéz volt már az utolsó pár hónap nagyon. Idegileg iszonyatosan megterhelő, és nem is elsősorban nekünk ápolóknak, bár nekünk is, de főképp a lányának. Így aztán őt is igyekeztünk segíteni, támogatni.
Recsegett-ropogott az egész rendszer, hulla fáradt volt mindenki.

Ráadásul ez olyan mint amikor az anyák totál végkimerülten már a halálba kívánják a kölköt, csak hagyja abba a sírást. Van az a szintű kimerültség, amikor nem lehet már jól ápolni. Nők ilyenkor kezdik bántalmazni és elhanyagolni a gyerekeiket. Az ápoló szakmában ez gyakran úgy néz ki, hogy elkezd a kliens már nagyon irritálni és minden ugráltatásnak tűnik. És a pokolba kívánjuk őt is.

Közben vártuk, hogy üresedjen hely az otthonban, és én alig vártam, hogy kiléphessek a helyzetből. Akkor már hónapok óta az volt, hogy legszívesebben eljöttem volna, annyira megterhelő volt már az ápolás-igény, de akkora kínban volt a család, hogy nem volt szívem magukra hagyni őket.

És ez egy óriási csapda. Nők jóhiszeműségére és együttérzésére alapozva, a rendszer iszonyúan túltolja. Ápolók ezerszám maradnak benne önpusztító helyzetekben egyszerűen azért, mert nincs elég ápoló, alulfizetett a rendszer, és számtalanszor előfordul, hogy ha magukra hagynánk a klienseket, akkor pontosan tudjuk, hogy nagyon rossz lesz nekik, és egyszerűen ehhez nincs szívünk. És akkor az egész a mi kárunkra kezd működni, a mi testi és lelki egészségünk rovására. És ez nem ilyen öndícsérgető maszlag, hogy mi aztán mennyire önfeláldozóak vagyunk, nem! Önfeláldozónak lenni nem jófejség, sőt! Akkor sem, ha a társadalomnak ezt gazdasági érdeke heroizálni. Hanem egyszerűen egy lelkiismereti kérdés, egy igazán húsbavágóan valódi helyzetben.
Ha az ápolóban van együttérzés, és figyel, akkor pontosan tudhatja és láthatja, hogy mennyire ki vannak szolgáltatva és magukra hagyva ezek az emberek. Ebből kivonulni, a saját egészségünk érdekében, egyáltalán nem hiba, sőt elemi felelősség magunk iránt. Közben meg mégiscsak az történik, hogy a szerencsétlen öregeket mi is magukra hagyjuk, épp úgy mint a társadalom. És ez nagyon-nagyon nehéz, fájó érzés.

Valójában ez egy tipikus határtartási probléma is. Mennyire vagyunk képesek, mennyire akarunk határokat húzni, és nem belemenni olyan helyzetbe, amiről pontosan tudjuk, hogy a saját szempontunkból nekünk ártalmas és rossz.

Tegnap beszélgettem egy ápolóval, ő mesélte, hogy egy otthonban dolgozott ahol 10 lakó volt. Magán otthon, for-profit, ahol a profit az úr, ez amúgy sem egy IT biznisz, kicsi a margin, szóval az ápolókon mindig próbál a rendszer spórolni. 10 ápoltra jut 2 ápoló, elképesztően kevés, pláne ha még ők is főznek, külön szakács sincs. Hajmeresztő tulajdonképpen.

Ez a kolléga mesélte, hogy volt egy ápoló lány az otthonban, aki azért nem lépett ki, mert nem volt akire hagyja a munkát, és pontosan tudta, hogy mennyire rossz lesz az ápoltaknak, ha ő elmegy. Egy új ápoló, ha egyáltalán találnak hamar, mindig lutri, az ápoltak nem szeretik a változást, nem is jól bírják. Számukra egy jó, biztonságos személy jelenléte, ilyen szintű közelségben abszolút döntő, a hogylétük szempontjából.

És van ez az ápolói csapda, ami rohadt kemény. Az, hogy ebben a közelségben, ápoló és ápolt összezárva a kínban, iszonyú erős érzelmi köteléket épít. Írtam erről, a szeretet megszületéséről, itt már. Ez egyrészt egy praktikus jelenség is, másrészt valódi, intim és valós.

Ha teljesen alulfizetett és erőforráshiányos a rendszer, akkor borítékolva van, hogy ápoló és ápolt is szívni fog. Ha már nem fenntartható, nem bírható a gyengülő kliens ápolása, akkor az ápolónak dolga felmondani, a saját érdekében. Ami OK, de akkor mi lesz utána a klienssel? És nem igaz, hogy majd jön másik, mert kevés az ápoló és a jó ápoló méginkább, és szenvednek az öregek, tudjuk, látjuk, mondják.

Tegnap a korábbi kliensem lánya küldött pár fotót a néniről. Már az otthonból. Istenem… Így, ennyi hónap után az utolsó hónapok kínja és a rossz érzések már a múlté, nem is emlékszem rájuk. Emlékszem viszont a jó időkre, a reggeli fürdésekre, az átevezett napokra, az esti, közös vacsorákra, a híradókra amiket együtt néztünk, a történetekre amiket mesélt, a különböző rohamaira, iszonyatos szenvedéseire melyekben ketten voltunk csak, és együtt vészeltük át, és a gigantikus röhögésekre, mert eszméletlen a humora.

És akkor látom a fotókon. Látom a kardigánját, amit ezerszer adtam rá, látom a ruháját, amit úgyszintén. Látom, hogy a foga jól be van ragasztva, és látom a szemén a gyengeséget, és hogy még mindig akar és igyekszik élni. Küzd.

Bőgtem tegnap is ezen, bőgök ma is. Tudom, hogy nem annyira jó neki az otthonban, mondja a lánya, sír néha és attól függ, hogy mennyire bírja, hogy milyenek az ápolók akik épp ápolják. Nem én mondom ezt, a lánya mondta.

Furdal a lelkiismeret, mert magára hagytam, pedig nem tehettem mást, ezt is tudom. Fáj látnom a képeken, nagyon. Féltés, szeretet, kötődés és fájdalom. Látom őt és látom mindannyiunkat öregen, gyámoltalanul és kiszolgáltatottan, a tekintete tükrében.

Több erőforrást kellene társadalmainknak beletenni a kiszolgáltatott és segítségre szoruló emberek segítésébe… Már ha legalább csak egy kicsit komolyan vennénk mindazt, amiről évezredek óta papolunk, az emberség nevében…

 

.

Advertisements

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s