Ápolás, közösségek, gyerekek, felnőttek, öregek: mi lesz veletek?


Ránk borult a rendszer. Nem jövő és nem jelen időben, hanem múlt időben. Már tart. Mondjuk tudtuk előre, hogy ez lesz ha nem csinálunk valamit, évtizedek óta beszélnek róla a sokféle érintett szakma képviselői. És mégsem csináltunk érdemben semmit.
És már nem csak a szegény, periférián élő alsóbb osztályokat érinti, hanem a középosztály tagjait is, azokét, akiknek gyereket, vagy idős, beteg családtagot kell ellátni. Nagyobb is a felzúdulás, több a vágyvezérelt sóhaj, az átgondolatlan, realitásokat nélkülöző ötlet.

Ennyi ember ápolási igénye nem bírható a jelenlegi struktúrák között. Nem bírják a szülők a gyerekek, a felnőtt gyerekek a szülők, az aktívak a rászorulók igényét kiszolgálni. És aztán mindenki szenved, gyerek, felnőtt, idős egyaránt. És ebben a témában rendszer-szintű társadalmi dialógus és reális megoldás keresés, gyakorlatilag nincs Magyarországon.

Komplexen nézve igazából Angliában sincs, mondjuk a közmédia által közvetítve. Angliában is viszonylag külön, szakterület-specifikusan beszélnek az idősgondozás, a fogyatékkal élők, az NHS nehézségeiről, a gyereket nevelő proletárok lecsúszásáról, de még nem nagyon hallottam a BBC-n, hogy a “care crisis”-t mint általános elvi problémát elemezték volna közérthetően. És különösen nincs arról társadalmi dialógus, hogy mik lennének/lehetnének a komplex, rendszer-szintű megoldások. Kíváncsi lennék hogy Németországban vagy Franciaországban hogy van ez az egész tematizálva, de arról sajnos nincs semmi információm.

De most maradnék Magyarországnál. Ilyesmiket lehet hallani:

  • Bezzeg a régi szép időkben, a hagyományos családi viszonyok között ez nem volt probléma.
  • Bezzeg a régi közösségek anno, ezt jól megoldották.
  • Bezzeg az ősközösségben ezt jól megoldották.
  • A nők biológiailag azért vannak, hogy ilyesmiket csináljanak, ez a női princípium.
  • Minden bajok okozói a feministák, akik telebeszélték a nők fejét, hogy ez nem is így van, pedig de.

Az állam láthatóan és ütemesen vonul ki az egészből, lőcsöli rá a családokra az idősápolást, teszi tönkre az egészségügyet, és közben követel még több gyereket a nőktől, mintha már nem lennének így is dögrováson a fáradtságtól és a kimerültségtől, az ápolási, reproduktív munkák végzésétől és a lehetetlen pénzkereseti munkakörülményektől.

Gyakorlatilag a témának nincs érdekképviselete olyan módon, hogy az bármiféle előremutató és valódi változást hozna.

A ködös elképzelések még mindig a vérségi alapon szerveződött családokat veszik alapul, holott annak a realitása, hogy ezen az alapon működő általános rendszereink legyenek, jelenleg zéró.

Miért?

  • A családok tagjai sokszor egymástól messze, nagyon messze laknak.
  • Az emberek egyre tovább élnek, és lassan 4 generációs családok vannak, melyekben három ápolásra szoruló generáció szorul az egy aktív ápolására és anyagi ellátására. Ráadásul a 60+ éves, sokszor már maga is lerobbant nagyszülői generáció tördeli a kezét amiatt, hogy hogyan oldja meg a saját szüleinek ellátását, a saját egészségvédelmét, megélhetését, közben az aktív gyerekeiket is segíteni kellene, anyagilag, és az unokákra vigyázásban is.
  • Működő dinamikájú, egészséges családokat feltételezünk, közben a valóság az, hogy botrányos érzelmi viszonyok között, mozaikcsaládokban ölik egymást az emberek tömegei.
  • Minden harmadik (második?) házasság válással végződik, a még nem elváltak is gyakran lehetetlen körülmények között sínylődnek, majd a válások után újabb fészekaljak nőnek ki a földből, hatványozva az ápolási igényeket, és az anyagi nélkülözést. A gyerekek köszönik, elég szarul vannak.
  • Ezzel párhuzamosan szerencsére egyre több nő és férfi nem vállal gyereket, ami nagyon örömteli, ugyanakkor világosan látszik, hogy a vérségi alapon elképzelt idősgondozási rendszerek a társadalom egyre nagyobb része számára teljesen értelmezhetetlenek. Egy angol cikk szerint,  minden ötödik nő nem vállal gyereket, a korábbi minden kilencedikhez képest, és a gyerektelen idősek száma rohamosan nő. A brit tudatosan gyereket nem vállalók élénken agyalnak és diskurálnak a saját öregségükkel kapcsolatos új struktúrák és megoldások kereséséről.
    Nekik legalább van erre idejük.
  • Emberek tömegei még egy karácsonyi ebédet sem tudnak egymás lelki traumatizálása nélkül levezényelni, nemhogy éveken át, egymás számára biztonságos és támogató környezetet, ápolási teret biztosítani.

Mit állítok:

  1. A vérségi alapon szerveződő ápolási struktúra elképzeléseket el kellene felejteni, a társadalmi víziók és struktúrák szintjén. Akinek összejön az örülhet, de ez messze nem általános, és nem is lehet rá fenntartható társadalmi stratégiát alapozni.
  2. A múltba révedő, odagyökerező, hagyományos család, női princípium, ősközösségi idill elképzeléseket szintén el kéne felejteni, és még véletlenül sem, még viccből sem kacérkodni velük.
    (És mert a magyar kontextusban ez szerintem a kormányzati retorikát erősíti.)

Mire lenne szükség ezek helyett, a teljesség igénye nélkül:

  1. Nagyon gyorsan kiépíteni a fogamzásgátlás ingyenesen és könnyen elérhető rendszerét, a társadalom minden tagja számára.
    (Ehhez gyakorlatilag csak politikai szándék kellene és minimális pénz. Mármint a paradigmaváltáson túl. Az egyházak, terepi civil szervezetek be is szállhatnának szemléletformálással, az eszközök terjesztésével, felvilágosítással, tanácsadással. A nem kívánt gyerekek meg nem születése óriási terhet venne le a TB és az ellátó rendszerekről (pl. gyerekvédelem), tehát az egész rendszer még nyereséges is lenne makró szinten, minden bizonnyal.)
  2. Célként és kívánatos eszményként tekinteni a tudatos gyereknemvállalásra, ezt támogatni, és erkölcsileg elismerni.
  3. Az ápolási rendszereinket helyi, (kis)közösségi alapokra helyezni, és kivonni mindenféle adó és TB kötelezettség alól. Magyarán, ha egy településen valaki akár gyerekvigyázó, akár idősgondozó szolgáltatást hajlandó nyújtani, akkor azt semmilyen állami teherrel nem lenne szabad terhelni, sőt, ha van rá forrás, akkor inkább támogatni. Nem szabad büntetni, adóztatni a gondoskodást! Ennek nincs meg a társadalmi fedezete!
  4. Bevonni az aktív korú de jelenleg mellőzött embereket a helyi szociális szolgáltatások rendszerébe, önkéntes központok szervezése, és azok tudatos közösségfejlesztése által.
  5. Törvényekkel, TB-, és adókedvezményekkel támogatni a közösségi terek fenntartóit, az Anyaközpontokat, az idősek számára fenntartott közösségi tereket.
  6. Az ápolási munkákkal kapcsolatos komplex problémákról reális társadalmi párbeszédet folytatni, és elérni azt, hogy minél többféle mozgalom tematizálja, beszéljen róla, legyen dialógus a megoldások keresésére. Elkezdeni súlyán kezelni az ápolási krízist.
  7. Stimulálni a közösség dialógust, és mindazoknak az új szempontoknak és hozzáállásoknak a kiizzadását, amivel a lakosság minél szélesebb körének szemléletváltása megtörténhet.

A legutóbbi poszt kapcsán többen írtak, néhányan (számomra is meglepően lelkesen) támogatólag, és néhányan kritikusan. A kritikákra válaszolva azt tudom mondani, hogy igen, értem és nagyon is egyetértek azzal, hogy a szakmai műhelyek túlterheltek, energiahiányosak és kábé mindenki örül, hogy él. Abszolút egyetértek, és ezt látom én is. Node pont ezért vagyunk nagyrészt energiahiányosak, gyereket nevelő aktív korú emberek, mert megszakadunk a társadalom által ránk hagyott teher alatt, és ettől szenvedünk. És szenvednek tőle a gyerekeink is, és az öregeink is. A kormányzatok, a magyar pláne, nagyívben leszarja az egész témát, sőt nem győzi büntetni a szülőket, a gyerekeket, az öregeket.
Kinek kellene, kinek a feladata lenne, vagy lehetne, erről elmélkedni és megoldásokat, víziókat kiforralni, ha nem azoknak, akik a problémákban saját jogon érintettek?

És ezúton szeretnék elnézést kérni az Üvegplafontól és a cikk szerzőjétől is. Tiszta szívből mondom, hogy nem volt bennem semmilyen bántó szándék, és amit írtam az így is van, hogy nagyra tartom a munkátokat. Pontosan értem az összes érvet amit mondtatok és átérzem, hogy a helyzet nem egyszerű. Azt kérem, hogy próbáljátok az általam felvetett szempontokat is meglátni, melyek közül sajnos az összes érvemet tartom, és szakmailag megalapozottnak is gondolom, egy ráadásul abszolút elkeseredett és jelenleg szinte reménytelen társadalmi helyzetben.

 

 

.

Advertisements

One thought on “Ápolás, közösségek, gyerekek, felnőttek, öregek: mi lesz veletek?

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s