A haláltól való félelmünk egyik sajnálatos társadalmi következménye (??)

Miért nem cél a szép halál, a szép, tartalmas, transzformatív haldoklás? Miért nincsenek meg ennek a megfelelő támogató struktúrái a társadalomban? Tényleg ezt akarjuk? A magunk és a szeretteink számára is?

Ennek a posztnak közvetlen előzménye ez, ami itt olvasható. A lényege, hogy elfogadtam egy következő munkát, amiben egy végstádiumos végbélrákos, idős férfinak van szüksége ápolóra. A férfi nem ismer engem, én sem őt. Megkaptam viszont a leírását a fizikai és lelki szükségleteinek, ápolói szempotból, ami egy részletes leírás is arról, hogy hogyan néz ki egy napja, és ebben hol és milyen szüksége van segítségre.

Az ilyen leírások több olyan részletet is tartalmaznak a test működéseiről, amikről egyébként nem nagyon szoktunk beszélgetni még a barátainkkal sem. Holott abszolút elemi problémák, valódi, materiális, testi szükségletek. Pl. hogy valakinek van-e katétere, inkontinens-e, van-e sztómazsákja, tud-e egyedül enni és mosakodni, hányszor kel fel éjszaka, stb. Amikor egy új kliens leírását olvassuk egészen közeli elképzelésünk alakulhat ki róla, anélkül hogy látnánk őt. Eközben azt nem tudjuk hogy valójában hogy néz ki, milyen a hangja, a tekintete, a kisugárzása. Nagyon furcsa és ambivalens érzés. Continue reading