A magyar családokat NEM a női migráció teszi tönkre!

Megjelent a 444-en ez a cikk: A migráció, ami magyar családokat tehet tönkre, mégis alig esik szó róla. Feltételezem a szerző a magyarországi migránsriogatást próbálja ezzel a címmel árnyalni, és felhívni a figyelmet egy, a köztudatban elterjedt migránsaggódási téma mellett meglévő másik típusú migrációra. A Magyarországról induló migrációt szeretné láttatni.

Az a jelenség, hogy magyar nők NyEurópába mennek ápolni, házvezetni, takarítani, gyerekvigyázni, cselédkedni már több helyen is megjelenik a közgondolkodásban, a társadalmi dialógusban. Szakmai szervezetek, érdekvédelmi szakemberek, politikusok, közéleti emberek, kutatók, újságírók is beszélnek róla, vizsgálják, tesznek állításokat.

Sajnos gyakran olyan emberek, akik maguk nem érintettek, ők csak vizsgálják, kutatják, értelmezik, keretezik, tematizálják azt, amit hallanak a valóban érintett nőktől. És szintén sajnos, de az egész problémakör nagyjából így kereteződik, hogy ahogy a cikkben is. Ilyesmi értelmezéseket lehet hallani: Continue reading

Kinek a dolga (lenne) kitörölni, kimosni a seggeket?

Gondolkoztatok már ezen? Kinek a dolga? És miért neki(k)?
Szeretnék kérni egy pontos, modern, igazságos, fenntartható és vállalható társadalmi definíciót!

Utazzunk egyet gondolatban, vagyis váltsunk nézőpontot.

Kezdjük messziről: Adott egy emlős faj, Homo Sapiensnek nevezi magát (inkább ne menjünk bele hogy mennyire találó a név). Ez az élőlény is úgy működik, hogy különböző másik élőlényeket elfogyaszt, megemészti, és a maradékot eltávolítja a szervezetéből. Sajnos nem tud fotoszintetizálni…

Kis korában, betegen, elesetten és öregen gyakorta előfordul, hogy az ürítése után nem képes megtisztítani magát, amitől aztán mindenféle betegséget és fertőzést is kaphat. Ebbe meg aztán bele is halhat.

A Homo Sapiens egyedei általában úgy szokták gondolni, hogy nem szeretnének a saját szarukban fekve, elhanyagolva meghalni. Ergo, legalábbis elvi szinten, fontos neki a gondoskodás mint olyan. Eddig OK? Continue reading

Katonatisztek és póthajak, avagy osztályharc az előjogokért

Nagyon érdekes azoknak az emberekenek a lényét és működését tanulmányozni, akik sok előjog közé születtek, ugyanakkor alanyi jogon un. “nem a legélesebb kések a fiókban”. A jó helyre születettek között azok az éles kések, akik az erőforrásaikat, tehetségüket a társadalom szolgálatába állítják. A kevésbé élesek a sajátjukba, és azt is főleg a társadalom, a náluk rosszabb helyre születettek kárára. A brit középosztály öreg tagjait ápolva erre jócskán akad is módom.

Most erről szeretnék írni a katonatisztek és a póthaj segítségével.

Continue reading

Gondolatok az Ápolási Díj megemelésével kapcsolatosan

Nemrégiben a Kormányzat beleegyezett abba, hogy a tartósan fogyatékos gyerekeket nevelő szülőknek járó juttatást megemelje havi 100.000 kemény magyar forintra. (Ez egy angliai ápoló kevesebb mint 3 napos bére.)
A tervek szerint majd ezt még tovább emelik, és 2022-re éri el a MINIMÁLBÉR(!!!) összegét. Az a munka, ami iszonyatos fárasztó, lélekölő, és nem 8 órában végzi aki erre kényszerül (hévégén szünettel), hanem állandóan. (Ti nem borzadtok el ettől a cinizmustól?? 100.000 Ft…) Continue reading

WebSummit2018 a gondoskodási válság szempontjából nézve

Párhuzamos valóságok vannak, és ezek néha egyáltalán nem érintkeznek egymással. Vagy legalábbis nem könnyen láthatóan.

Illetve nyilván ezer szálon kapcsolódik minden mindennel, mégis simán előáll az, hogy pl. a jövőt meghatározó gigantikus iparágak megarendezvényein is láthatatlanok maradnak olyan ügyek, amik ha láthatatlanul maradnak, akkor az később nagyon sokmindenkinek fog nagyon fájni.

Az érdekvédelem, az érdekképviselet egyik gyakori csapdája ez akkor, ha egy-egy új, tőkeerős tér nem fordít elég gondot arra, hogy saját működését összhangba hozza elvileg fontosnak mondott társadalmi célokkal. És amire nem fordítunk gondot, legyen az akár tevékenység (pl. gondoskodás, oktatás, környezetvédelem), vagy emberek csoportjai (öregek, sérültek, gyerekek, szegények), az elmarad, lemarad, kimarad, hátrányba kerül, elfelejtődik. Continue reading

Az elvesztegetett lehetőség, vagy még csak az sem

Naplemente

Véget ért a hat hét, elbúcsúztunk egymástól. Kivittek az állomásra, én pedig kis bőröndömet húzva kilépkedtem az életéből. Teljesen olyan érzés, mint kiolvasni egy érdekes regényt, és odaérni a legvégére. OTT VAN VÉGE. És ha még szívesen lapozna is az ember, nincs már hova, annyival kell beérni amennyi addig volt. Continue reading

A burzsoázia diszkrét bája, onsite, IRL

Úgy alakul, hogy betekintést kapok a 60-90-es évek angol politikai elitjének társadalmi életébe és le vagyok nyűgözve. Elöljáróban annyit, hogy amiről az angol abszurd, a komédiák, és pl. a Burzsoázia diszkrét bája című film is beszél, az gyakorlatilag egy az egyben létezik és pontosan úgy, ahogy azok bemutatják. A Little Britain és Monty Python Angliáján röhög az ember, és azt gondolja túloznak, pedig nem. A vaskos sövénnyel körülvett társadalmi oázisokban egészen pontosan ugyanúgy zajlik minden, csak élőben!

Nagy dózisban kapom most itt ezt, mert a másik ápoló nem tud vezetni, így én viszem el mindenféle társadalmi eseményre, ebédekre, pletykakörökre. Szinte minden nap van valami. Kifejezett igénye, hogy ott legyek vele, részt vegyek a beszélgetésekben. Elmondhatatlanul abszurd amit látok, egyszerre röhögök és borzadok. Kirajzolódik egy olyan valóság, amiből világosan érthetővé válik, hogy hogyan jutott a világ oda ahova, hogyan lett a Brexit, és miért nem tud a fennálló politikai és társadalmi struktúra érdemi változást elérni pl. fenntarthatósági kérdésekben. Continue reading