Péntek délutáni gondolatok és csendesség

Csend van nagyon. Leesett 15 centi hó. Eddig is a világ végén voltunk, de most méginkább. Gyönyörű a táj, sétáltam egyet. A híradó mutatja az áldatlan állapotokat. Itt ritkán esik a hó, és olyankor megáll az élet. A Tesco is lemondta a kiszállítást. Balesetek, torlódások, késések az országban.

Holnap lett volna a bácsi feleségének a temetése, de elhalasztják. Szegény sírdogált ma is többször. Félne is kimenni, alig tud járni. Mivel kicsit demens, ha zavar keletkezik az aktuális történésekben repetitíven kérdezgeti, hogy mi az aktuális helyzet. “Van elég olaj?”, “Ugye ma nem kell menni sehová?”, “Van elég étel?”, “Van elég whiskey?”, “Hogy lesz akkor a holnapi nap?”. Aztán mikor megnyugszik, elcsendesedik, megpihen. Most alszik, szuszog a nagy, kedves, barátságos lénye. Ennyire békés és kedves férfival ritkán találkozik az ember. Ki hitte volna egy volt katonáról, hogy ez lesz.
(Aki nem olvasta korábbi posztjaimat és nem tudja, annak mondom, hogy nem vagyok túl jó véleménnyel a férfi ügyfelekről.) Continue reading

A haláltól való félelmünk egyik sajnálatos társadalmi következménye (??)

Miért nem cél a szép halál, a szép, tartalmas, transzformatív haldoklás? Miért nincsenek meg ennek a megfelelő támogató struktúrái a társadalomban? Tényleg ezt akarjuk? A magunk és a szeretteink számára is?

Ennek a posztnak közvetlen előzménye ez, ami itt olvasható. A lényege, hogy elfogadtam egy következő munkát, amiben egy végstádiumos végbélrákos, idős férfinak van szüksége ápolóra. A férfi nem ismer engem, én sem őt. Megkaptam viszont a leírását a fizikai és lelki szükségleteinek, ápolói szempotból, ami egy részletes leírás is arról, hogy hogyan néz ki egy napja, és ebben hol és milyen szüksége van segítségre.

Az ilyen leírások több olyan részletet is tartalmaznak a test működéseiről, amikről egyébként nem nagyon szoktunk beszélgetni még a barátainkkal sem. Holott abszolút elemi problémák, valódi, materiális, testi szükségletek. Pl. hogy valakinek van-e katétere, inkontinens-e, van-e sztómazsákja, tud-e egyedül enni és mosakodni, hányszor kel fel éjszaka, stb. Amikor egy új kliens leírását olvassuk egészen közeli elképzelésünk alakulhat ki róla, anélkül hogy látnánk őt. Eközben azt nem tudjuk hogy valójában hogy néz ki, milyen a hangja, a tekintete, a kisugárzása. Nagyon furcsa és ambivalens érzés. Continue reading

Összekapcsolódva, életben, halálban

Ismeritek azt az érzést, mikor a jövőre gondolva kicsit remeg a gyomor és a zsigerek? Van ebből is többféle, olyan amihez öröm társul, vagy amihez izgatottság, nem ritkán félelem. Van olyan amihez egyszerre mindez. Plusz még megrendülés, tisztelet, alázat, megszeppentség, hála. Ilyesmik… Mérsékelten könnyed érzetek.

Írtam itt arról, hogy mit is tud jelenteni az ápolás. Maga a földhöz ragadt transzcendencia. És tényleg.

Ennek az ápolói munkának az az egyik különösen nagy ajándéka, hogy tisztán és a másik ember lehúzása nélkül tudunk olyan húsbavágóan valódi helyzetekkel és érzésekkel találkozni, melyek aztán minket építenek. Az ÉLET maga. Ugyanakkor még adunk is cserébe olyat, amire a másiknak nagy szüksége van. A hospice munkának ez az egyik legmarkánsabb jellemzője számomra: teljesen tiszta adás mindkét fél részéről. Continue reading

Még élni akarnék, meg egy ilyen piros, kabió mercit!

Annyira könnyű készpénznek venni az életet. Jövünk-megyünk, rohangászunk, marakodunk, szomorkodunk, bántjuk egymást és magunkat. Nem figyelünk oda, sőt gyakran sehova sem. Az évek meg csak szaladnak, aztán egyszer csak vége van.
Kisarkítva, eltúlozva, egyféle szempontból, tudom!
De akkor is!

Ha szerencsénk van, akkor kapunk esélyeket és lehetőségeket a sorstól, még időben elkezdeni értékelni. John is ilyen most nekem.

Continue reading

Utolsó vacsora

Múlt vasárnap meghalt a néni. Nagyon szépen ment el. Az egész folyamat teljesen összhangban volt a korábbi hangulattal, amiről itt írtam. Ott voltunk vele mindannyian, a tesója, az unokahúgai, és az egyik lányuk, meg én. Ő pedig megdolgozott, hogy ki tudjon lépni az életből. A meghalás folyamata kísértetiesen hasonló érzetű mint a megszületésé, csak fordítva. Ezt mindig annyira megrendítő látni. Vajon minket is megszül valaki amikor meghalunk…? Continue reading

Nők, nővérek, mi magunk

Tele van nőkkel a ház, ma itt eddig 13 fordult meg. Két testvér, meg még kettő: egy anya, a lányai és a nővére.  És további rokonok. Területi és hospice nőverek serege. És én, a magyar ápoló.

Az anya nővére fekszik. Nincs nagyon magánál, ma emelni kellett a morfint is, a fájdalom miatt. Ettől aztán megnyugodott szerencsére, kisimult, tud aludni. Néha magához tér, kér egy kis vizet, vagy lavórt, ha hánynia kell. De egyébként szenderegve halad az útján. Kicsit már hörög, de ez még nem egészen az. Continue reading

A háború

Nevezetesen az első és a második világháborúk. Egyik ügyfelem 21 éves volt ha jól számolom, mikor a második véget ért. Majdnem már a háború legvégén lőtték le a férjét, aki pilóta volt. Leszedték a gépét. Azt hiszem 24 éves volt a “srác”, a vidám fotója még mindig a kredencen mosolygott a világba, láttam. De meghalt a második férje két bátyja is. Mesélte, hogy mennyire megborult az anyjuk emiatt. Így ismerkedett meg a második férjével, hogy a jövendő anyósával együtt siratták a halottaikat.

A mostani ügyfelem még csak kamasz volt a másodikban. Ők heten vannak testvérek, vagyis voltak, a minap éppen azt mesélte, hogy mekkora szerencséje volt két bátyjának is, hogy túlélték a háborút. Az egyik bátyja tankját kilőtték, ketten maradtak életben az adott tank utasai közül, őt a másik katona rángatta ki az égő tankból. 18 éves volt azt hiszem, és összeégett. Írt is belőle egy könyvet később.

A két báty aztán egy kórházba került, miután hazahozták őket Angliába, és az anyjuk elintézte, hogy egy helyre vigyék őket. Elképzeltem milyen érzés lehetett az anyának, 7 gyereket nevelni, miközben az apjuk is távol volt, plusz a két sebesült fiát látogatni, tartani a családban a lelket. És nem volt elég étel, ruha, jegyre kapták a népek a betevőt. Continue reading

Élni illúziók, mesék nélkül, boldogan, a halál árnyékában

lebontó, felépítő, hírvivő, összekapcsoló, segítő. “we are all connected”

Az öregeket figyelve nagyon sokat lehet tanulni, mindig erre jutok. Bentlakásos ápolóként különösen érdekes figyelni a kontrasztot az öregek, folyamatában követhető, rög típusú valósága, és a mindennapi külvilág folyamatai között.

Nagyon sok és intenzív behatás ér mostanában, amúgy is egy transzformatív időszakban vagyok, amiből sok nem is megosztható.

Van ami viszont ideillik:

Írtam már arról, hogy a jelenlegi ügyfelemnek egy elég előrehaladott rákja van, bélrák. Ráadásul egy trükkös fajta, mert bár a mindennapi életét nem nagyon befolyásolja, júliusban mikor diagnosztizálták 1-2 hónap és 1-2 év között jósolták a kilátásait. Ez egy nagy és “angry looking” daganat, ami bármikor perforálhat vagy elzárhatja a beleit, és azt mondják az orvosok, hogy valószínűleg abba bele is hal. Meg lehet próbálni majd akkor vészbeavatkozásként egy ilyen tágító valamit beletenni és kitágítani, de életmentő jelleggel, és már maga a beavatkozás is nagyon kockázatos. Continue reading

Peace

Három éve költöztünk el Magyarországról. Két éve dolgozom Angliában bentlakásos ápolóként, és hat éve kezdtem először haldoklókat segíteni.

Az utóbbi hetekben a mérlegvonás idejét élem sokféle szempontból. Közel két hónap szüneten voltam, volt idő és lehetőség pihenni, gondolkozni, befelé figyelni. Most egy ideje megint az ügyfelemnél vagyok, írtam már róla, majd még írok is. Munkailag minden rendben van, és szerencsére a néni is jól van.

Figyelem közben a netet is, közösségi médiát, olvasok sokat, online képzéseket csinálok a teljesen random érdeklődéseimhez kapcsoltan, nagyon sok impulzus ér. Januárban kifizetjük a gyerekek tandíjának utolsó részét, amivel lezárul négy év megfeszített költségeinek terhe. Mintha egy nagy homokzsákot dobnék le a vállamról, amit évek óta cipelek, olyan érzés.
Annyira kilátástalannak tűnt az elején, hihetetlen, hogy lassan vége. Elképesztően jó érzés, még fel sem fogom egészen. Continue reading

Itthon szeretnék meghalni

Elemek

Lelki elegancia. Így tudom a leginkább jellemezni. Ilyen megszeppent kislánynak érzem magam néha mellette. Az a kislány akinek lehetősége van egy csodálatos, erős nőt látni, és létezni kicsit körülötte csendesen.

Nagyon beteg, bár ez kifelé még nem látszik. Jön-megy, jól eszik, sokat iszik, nevet, olvassa az újságot, követi a híreket, agyal rajtuk, véleménye van. Continue reading