A magyar családokat NEM a női migráció teszi tönkre!

Megjelent a 444-en ez a cikk: A migráció, ami magyar családokat tehet tönkre, mégis alig esik szó róla. Feltételezem a szerző a magyarországi migránsriogatást próbálja ezzel a címmel árnyalni, és felhívni a figyelmet egy, a köztudatban elterjedt migránsaggódási téma mellett meglévő másik típusú migrációra. A Magyarországról induló migrációt szeretné láttatni.

Az a jelenség, hogy magyar nők NyEurópába mennek ápolni, házvezetni, takarítani, gyerekvigyázni, cselédkedni már több helyen is megjelenik a közgondolkodásban, a társadalmi dialógusban. Szakmai szervezetek, érdekvédelmi szakemberek, politikusok, közéleti emberek, kutatók, újságírók is beszélnek róla, vizsgálják, tesznek állításokat.

Sajnos gyakran olyan emberek, akik maguk nem érintettek, ők csak vizsgálják, kutatják, értelmezik, keretezik, tematizálják azt, amit hallanak a valóban érintett nőktől. És szintén sajnos, de az egész problémakör nagyjából így kereteződik, hogy ahogy a cikkben is. Ilyesmi értelmezéseket lehet hallani:

Családtagok, hogy bírjátok?

Ebben a posztban szeretnék adózni azoknak a családtagoknak, akik idős rokont, vagy tartósan beteg gyereket, családtagot ápolnak, hónapokon, éveken át. Persze, azt mindenki tudja, hogy ez borzasztóan megerőltető, kimerítő, de mindaddig nem lehet igazán felmérni ésszel, amíg az embert nem érinti meg saját bőrén a szele.

Két hete vagyok itt, a bácsi nagyon-nagyon szerethető. Határozottan megkedveltem. Kedves, küzd, próbálja állni amit kimért neki a sors öregkorára. Nagyon tisztelem érte, ahogy csinálja.

Kinek a dolga (lenne) kitörölni, kimosni a seggeket?

Gondolkoztatok már ezen? Kinek a dolga? És miért neki(k)?
Szeretnék kérni egy pontos, modern, igazságos, fenntartható és vállalható társadalmi definíciót!

Utazzunk egyet gondolatban, vagyis váltsunk nézőpontot.

Kezdjük messziről: Adott egy emlős faj, Homo Sapiensnek nevezi magát (inkább ne menjünk bele hogy mennyire találó a név). Ez az élőlény is úgy működik, hogy különböző másik élőlényeket elfogyaszt, megemészti, és a maradékot eltávolítja a szervezetéből. Sajnos nem tud fotoszintetizálni…

Kis korában, betegen, elesetten és öregen gyakorta előfordul, hogy az ürítése után nem képes megtisztítani magát, amitől aztán mindenféle betegséget és fertőzést is kaphat. Ebbe meg aztán bele is halhat.

A Homo Sapiens egyedei általában úgy szokták gondolni, hogy nem szeretnének a saját szarukban fekve, elhanyagolva meghalni. Ergo, legalábbis elvi szinten, fontos neki a gondoskodás mint olyan. Eddig OK?

Újévi fogadalmak, gondoskodás válsága, nők lázadása

Ti tesztek újévi fogadalmat? Én soha. Most sem, csak retorikailag megragadom az alkalmat.

2019 lehetne pl. a Lázadás Éve. A női lázadásé, a gondoskodók lázadásáé. Nyilván nem lesz sajnos, csak játszom a gondolattal. Az elit elvan, boldogul, a prolik meg örülnek hogy élnek, ráadásul abszolút nincs fogalmi kerete egy lázadásnak. A status quo áll mint a cövek, és őrei mindent megtesznek hogy ez így is maradjon.

Aztán.

Katonatisztek és póthajak, avagy osztályharc az előjogokért

Nagyon érdekes azoknak az emberekenek a lényét és működését tanulmányozni, akik sok előjog közé születtek, ugyanakkor alanyi jogon un. “nem a legélesebb kések a fiókban”. A jó helyre születettek között azok az éles kések, akik az erőforrásaikat, tehetségüket a társadalom szolgálatába állítják. A kevésbé élesek a sajátjukba, és azt is főleg a társadalom, a náluk rosszabb helyre születettek kárára. A brit középosztály öreg tagjait ápolva erre jócskán akad is módom.

Most erről szeretnék írni a katonatisztek és a póthaj segítségével.

Összekapcsolódva, életben, halálban

Ismeritek azt az érzést, mikor a jövőre gondolva kicsit remeg a gyomor és a zsigerek? Van ebből is többféle, olyan amihez öröm társul, vagy amihez izgatottság, nem ritkán félelem. Van olyan amihez egyszerre mindez. Plusz még megrendülés, tisztelet, alázat, megszeppentség, hála. Ilyesmik… Mérsékelten könnyed érzetek.

Írtam itt arról, hogy mit is tud jelenteni az ápolás. Maga a földhöz ragadt transzcendencia. És tényleg.

Ennek az ápolói munkának az az egyik különösen nagy ajándéka, hogy tisztán és a másik ember lehúzása nélkül tudunk olyan húsbavágóan valódi helyzetekkel és érzésekkel találkozni, melyek aztán minket építenek. Az ÉLET maga. Ugyanakkor még adunk is cserébe olyat, amire a másiknak nagy szüksége van. A hospice munkának ez az egyik legmarkánsabb jellemzője számomra: teljesen tiszta adás mindkét fél részéről.

Gondolatok az Ápolási Díj megemelésével kapcsolatosan

Nemrégiben a Kormányzat beleegyezett abba, hogy a tartósan fogyatékos gyerekeket nevelő szülőknek járó juttatást megemelje havi 100.000 kemény magyar forintra. (Ez egy angliai ápoló kevesebb mint 3 napos bére.)
A tervek szerint majd ezt még tovább emelik, és 2022-re éri el a MINIMÁLBÉR(!!!) összegét. Az a munka, ami iszonyatos fárasztó, lélekölő, és nem 8 órában végzi aki erre kényszerül (hévégén szünettel), hanem állandóan. (Ti nem borzadtok el ettől a cinizmustól?? 100.000 Ft…)