7 tipp, hogy hogyan készülj fel a kiszolgáltatottságra

Rendhagyó beszámolót írt egy ausztrál nővér, aki több évet töltött halálos betegek ápolásával. Bronnie Ware lejegyezte ugyanis, hogy életük alkonyán mit bánnak meg leginkább az emberek. Ezt már sokan ismerik, régóta kering a neten. Szép és romantikus, nem úgy mint a halál előtt lévő (jó)pár, még potenciálisan ápolásra szoruló év…

Most arról fogok írni, hogy az aktív életünkben mit érdemes megtenni annak érdekében, hogy ha egyszer bentlakásos ápolásra szorulunk, akkor minimális legyen a szívás, amit ez jelent majd számunkra. Vagy ugyanez az idős rokonaik vonatkozásában.

A hátsó kertben komposztálódó őseink és az FNA, aka modern Magyarország

Magyarország határozottan jól teljesít, ha a környezeti fenntarthatóság a cél. Vannak olyan progresszív kezdeményezések a világban, ahol pl. az ember választhatja, hogy a halála után komposztálják. Most még nem, de majd 2021-ben, Seattle-ben. A rothadó nyugat… De, le vannak maradva…

Az új fővárosi vezetés is beszáll az öregek és az ápolók legyilkolásába?

Tipikus hatásvadász cím. Direkt van. Azért választottam, mert iszonyatosan feldühített az a hír, miszerint a főváros vezetésének belejutott az eszébe az a remek gondolat, hogy az idősotthonokban helyezze el a hajléktalanokat.

Kedves idősotthoni ápolók! Ha a végső elkeseredés szélén álltok, vagy már csak rezignáltan szemlélitek amit művelnek veletek, akkor fogadjátok őszinte együttérzésem! Hogy vagytok? Ti hogy fogadtátok ezt a hírt? Hallottatok már róla?

A méltó haldokláshoz és halálhoz való lehetőség és jog

Az imént olvastam ezt az írást, és teljesen megdobogtatta a szívem. Ne hagyjátok ki! Végre! Végre elkezdünk erről beszélni! Nagyon régóta gondolkozom ezen a kérdéskörön, de nem találtam meg, hogy hogyan tudnék erről elkezdeni írni, csak úgy, a semmiből. Most viszont izgatottan kapcsolódom a témához. Óriási öröm, hogy beszélünk ilyesmikről, és reménykedve, bizakodva várom a társadalmi párbeszédet a témában. Köszönet érte Nemesnyik Juditnak, hogy felvetette.

Azt szeretném ebben a cikkben leírni, hogy milyen tapasztalatok és gondolati evolúció során, és hol tartok a kérdésben:

Ki megy ápolónak? Avagy ki a fene marad egyetemi oktató, kutató, közalkalmazott, vállalkozó Magyarországon??

Többen is kérdezték tőlem mostanában, hogy kik és milyen háttérből mennek “nyugatra” ápolónak.

Mert van ugye az a kép, hogy főleg a szegény falusi, középkorú nők. Leharcolt, tanulatlan matrónák, akik lefőzik a mirelittbe a három heti élelmet, felporszívóznak, elmosogatnak, könnyes búcsút vesznek szomorkodó családjuktól, majd felülnek a sofőrökhöz akik Ausztriába és Németországba viszi őket házvezetni, takarítani, ápolni. A férj és a család eközben otthon kicsit éhenhal a koszban, egy sörrel a tévé előtt. Szegény-szegény nő pedig a penzum letudtával hazamegy, és folytatja otthon amit előtte otthagyott és amit kint is tolt. Főzmostakarítházvezetápol, csapzottan, ilyen az élet…

Milyen alapon remélik a Tudatos Gyerektelenek, hogy ők majd el lesznek látva öregen?

Egy nagyon érdekes kérdést tett fel egy kommentben valaki, ez alatt a cikk alatt, ami a túlnépesedésről szólt:

Viszont ha az egyén nem vállal gyereket, akkor miért, milyen alapon reméli, hogy lesz bárki is, aki sok vagy kevés pénzért majd ellátja idős korában, ha esetleg rászorulna?

Kezdem a rövid válasszal, és utána kifejtem: Azért, mert ők azok, akik a legnagyobb eséllyel ki bírják majd fizetni.

Hosszabban:

Ápolás, gondoskodás, bántalmazás, avagy a gondoskodás válsága, és az elit képmutatása

Időről időre felröppennek ilyen esetek. Valamilyen bentlakásos otthon, értelmi fogyatékosok, idősek, gyerekotthon. Szexuális visszaélések, bántalmazás, elhanyagolás. És akkor berzenkedünk, elhatárolódunk, hogy micsoda dolog ez már, rugjákki, monnyonle, hallatlan.

Itt van pl. ez a riport, egy magyar bentlakásos otthonban történtekről. Nem mondom, hogy csak erős idegzetűeknek, mert épp az a baj, hogy a sztori realitásával vonakodunk szembenézni, és vállalni érte a saját felelősségünket polgárként, adófizetőként, szavazóként, embertársként.

Péntek délutáni gondolatok és csendesség

Csend van nagyon. Leesett 15 centi hó. Eddig is a világ végén voltunk, de most méginkább. Gyönyörű a táj, sétáltam egyet. A híradó mutatja az áldatlan állapotokat. Itt ritkán esik a hó, és olyankor megáll az élet. A Tesco is lemondta a kiszállítást. Balesetek, torlódások, késések az országban.

Holnap lett volna a bácsi feleségének a temetése, de elhalasztják. Szegény sírdogált ma is többször. Félne is kimenni, alig tud járni. Mivel kicsit demens, ha zavar keletkezik az aktuális történésekben repetitíven kérdezgeti, hogy mi az aktuális helyzet. “Van elég olaj?”, “Ugye ma nem kell menni sehová?”, “Van elég étel?”, “Van elég whiskey?”, “Hogy lesz akkor a holnapi nap?”. Aztán mikor megnyugszik, elcsendesedik, megpihen. Most alszik, szuszog a nagy, kedves, barátságos lénye. Ennyire békés és kedves férfival ritkán találkozik az ember. Ki hitte volna egy volt katonáról, hogy ez lesz.
(Aki nem olvasta korábbi posztjaimat és nem tudja, annak mondom, hogy nem vagyok túl jó véleménnyel a férfi ügyfelekről.)

A magyar közoktatás, a magyar jövő, a gyerekeink jövője

Szembe jött ez a megosztás a FB-on. Ez így, 3. osztályos random feladatlap, még 2012-ből… Szépen szisztematikusan mossák a gyerek agyát, őrület. Ők lesznek a jövő magyar vezetői, polgárai, dolgozói, gondolkodói. Ők fognak (vagy nem fognak) gondoskodni arról a sok stratégiai elméről, akik most ilyen oktatási rendszert és tananyagot erőszakolnak rájuk. Persze nem most kezdődött ez már, évek óta megy. Itt van belőlük több is.

Mi Magyarország jövőképe? Mik a víziók és mik a koncepciók? Hol beszélnek/gondolkoznak/dolgoznak az írástudók, az értelmiség arról, hogy 10-20-30 év múlva konkrétan milyen országot szeretnének? Mármint részletesen leírva és beköltségelve. Látott már valaki ilyesmi tervet, koncepciót?

És miben reménykedünk, ha engedjük, hogy a gyerekeink ilyen tankönyvekből, tananyagokból, segédanyagokból, feladatlapokból tanuljanak?

Ami nehéz: a kilátástalanság

A köztudatban szerintem az van, hogy az ápolásban a testről való gondoskodás a nehéz. Öreg, aszott testeket ápolni, mosni, pelenkázni, a fogsorokat pucolni. Messze nem ez a legnehezebb része a munkának, sőt ez a része egyáltalán nem nehéz. Még mielőtt ápoló lettem, soha nem tudtam elképzelni, hogy valaha képes legyek idegen emberek szaros seggét, szagos testét takarítani. Most azt mondom, gyakorlatilag fel sem tűnik.

Emlékszem, arra mikor annó egyetemistaként marhatelepen voltam gyakorlaton. Ez egy random nosztalgia-kitérő lesz most. Jártuk körbe nap nap után az egyes termelési egységeket, hogy lássuk, tanuljuk mi ott a munka. Másnapra voltunk beosztva a fejőházba, amiről úgy képzeltem, hogy egy ilyen tiszta munka a tejjel.
(Meg ahogy a budapesti, szolid, értelmiségi kislány azt elképzeli… 😀 )