Én a TÉNYEKET tudom, nem csak úgy gondolom! Óh, OK!

Na, hát a sors megint ügyesen intézi, hogy legyen mit tanulni. Ez a jó ebben a munkában így, hogy sosem tudhatja az ember, hogy milyen új tanulási helyzetbe csöppen.

Azok számára akik nem ismerik az előzményeket: Nyáron volt egy exkatona ügyfelem, aki nagyon nehéz eset volt a férfi-női dinamikák dimenziójában, és eléggé erőből kellett neki ellent tartani, ami tök fárasztó volt. Most megint egy exkatona ügyfél ápolására kért meg valaki akit kedvelek, és a korábbi tapasztalatok miatt erős félelmeim voltak, hogy mi lesz itt majd. (A részletekről a nyári posztokban lehet olvasni.) A két férfi ráadásul ismeri is egymást. Continue reading

Katonatisztek és póthajak, avagy osztályharc az előjogokért

Nagyon érdekes azoknak az emberekenek a lényét és működését tanulmányozni, akik sok előjog közé születtek, ugyanakkor alanyi jogon un. “nem a legélesebb kések a fiókban”. A jó helyre születettek között azok az éles kések, akik az erőforrásaikat, tehetségüket a társadalom szolgálatába állítják. A kevésbé élesek a sajátjukba, és azt is főleg a társadalom, a náluk rosszabb helyre születettek kárára. A brit középosztály öreg tagjait ápolva erre jócskán akad is módom.

Most erről szeretnék írni a katonatisztek és a póthaj segítségével.

Continue reading

Catherine

Megérkezett a dáma akiről legutóbb meséltem. Aki 92 éves és Londonból jön kocsival. Hát ekkora fazont már régen láttam. Nagyon vékony, és az arca már most olyan színű mintha nem is élne, de ha jól veszem ki ez az alapozó miatt van. Fél órát késik, a megígérthez képest, már aggódni kezdünk érte kicsit. Nincs mobilja, sem GPS-e, de eddig mindig mindenhova odajutott, és ugye nem ma kezdte, szóval a hangulat bizakodó.

Megérkezik, nagyon lassan jár. Continue reading

Beatrice

Megyek a székemhez, 10C, a másik két széken már ülnek. Kicsi, gömbölyded nő, rózsaszín dzsekiben, erős szálú, göndörkés, ősz hajjal. Mellette egy férfi, barna zakóban. Igazából néni ő már, de lehet nem örülne, hogy nénizem.

Az angol öreg hölgyek kedélyes odafordulásával kérdezi, nyaralni megyek-e. Mondom nem, haza. Ők nyaralni mennek, már járt arra, de James nem, neki csak a bátyja harcolt ott, még a háború alatt, és most el akart menni megnézni, meséli. Ő meg emlékezik, a nyolcvanas években járt ott, és sorolja az emlékeit. Nagyon kedves emberek lakják. Igen, szerintem is.

Összekapnak a szendvicsen, edd a salátát, it’s good for you, jóvanna.

“Nagyon szeretek utazni, de lehet ez lesz már az utolsó utam.” Mesél a korábbi útjairól. Felszabadultan nevet, poénosan mesél, röhögök én is. Totál levesz a lábamról a jó fej idősekkel való kapcsolódás.

Voltak helyek ahova a férjével ment, mondja. Kiderül, a bácsi mellette nem a férje. Régen több pár együtt jártak, de a néni férje is meghalt már, és a bácsi felesége is, 10 és 15 éve, és így maradtak.
Elkomorodik. Milyen szomorú ez, mennyi barátjuk halott már, akikkel együtt utazgattak régen. Is is really sad… Néz maga elé egy kicsit.

Tervezgetik, hogy miket akarnak megnézni, kérdeznek ezt-azt.

Beatrice kér, hogy engedjem ki, WCre akar menni. Sorry, hogy zavar, ha tudna átugrana, biztosít.
A seatbelt sign ég, de nem zavarja, szerintem fel sem tűnt neki, egyébként sem ugrál a gép. Odadöcög kedélyesen, mond valamit, látom ahogy az utaskísérő arca felderül, simán beengedi, nem küldi vissza a helyére, pedig ilyenkor nem szabad mászkálni.

James közben exkuzálja magát, nyála kicsöppen a zakójára, úgy csinálok mintha nem venném észre. Gyanúsan túl van már egy stroke-on.

Beatrice visszajön, már csak negyven perc és odaérünk, mondom, erre nagyon megörül, azt hitte még két óra.

Már látszik a cél, aztán leszállunk, kicsit hirtelen a földet érés, összenézünk. Szedelődzködünk, elbúcsúzunk, minden jókat kívánunk egymásnak.

James 87, Beatrice 85 éves.

 

 

.

Lakást bérelni Angliában

wp-1488057503985.jpgA vállalkozásom fejlesztése új szintre lépett. Egy ápoló társammal közösen kivettünk egy lakást. Így van most már az ügyfelektől független lakcímem, és alaptáborom. Nagy öröm ez, egyúttal mesélek arról, hogy milyen megpróbáltatásokon kell tudni átugrani, ha valaki “saját” otthont akar magának Angliában.
Erről egyébként rémtörténeteket lehet hallani, és kíváncsi lennék, hogy akinek könnyen sikerül, ő hogy csinálta, mik a trükkök.
Az én esetem azt hiszem az átlagos szívás sztori.

Úgy általában elmondható, hogy Angliában megvetni a gyökereket nem egyszerű. A rendszer számos adminisztratív akadályt gördít a sehonnai bevándorló elé. Három fő ilyen megugrani való van:

  1. NI szám (adó/TB szám, ez hasonló mint otthon az adókártya)
  2. Bankszámla
  3. Lakás

Sok és körülményes adminisztráció van. Lakást nem adnak ha nincs bankszámla, amit nem adnak ha nincs munka, de hogy lehet elkezdeni dolgozni ha nincs lakás. Szóval eléggé meg kell hekkelni a rendszert, ha valaki nem tuti munkára jön, akik esetleg adnak lakcímet, szerződést, amivel viszont könnyen lehet bankszámlát nyitni és lakást kivenni. Ezek nélkül sem lehetetlen, csak nehéz. És sokat számít, ha van helyi ismerősünk, aki segít, ismeri a helyi trükköket.
Az első kettőt most átugrom, csak a lakásról mesélek.

Continue reading

Köszi, puszi

Nagyon sokszor nagyon fáradt, vonszolja magát. Szomorú, sír, hogy már nem bírja. Viszont nagyon szeret nevettetni, olyankor kivirágzik.

Reggel van, mosdatás. Kornyad le a székről. Megkérem, hogy emelje fel a karját, és hogy eltereljem a figyelmét a szenvedésről, megtanítom neki, hogy az én nyelvemen hogy van a köszönöm. Aztán cifrázzuk, megtanulja, hogy “Köszi, puszi!”.

Haladunk tovább, szépen komótosan.
– Shall I wash your bottom now? (Moshatom a feneked?)
– Köszi, puszi.

 

 

.

Tévedés ne essék

Igen jól szituált, ápolt, finom modorú, elegáns ruhákat hordó, minőségi parfümmel illatosított idős Dámák is túrják az orrukat, finom, gyémántgyűrűs ujjaikkal. És gyúrják, majd elpöckölik a fikát. Mármint természetesen csak akkor, amikor úgy gondolják, hogy senki nem látja őket.
Úrinő nem szarral gurigáz’…

Annyira megnézném a királynőt is, ahogy épp. Lehet ő meg is eszi…?