A The imitation game (Kódjátszma) c. film megvan? Már vagy tízszer biztos megnéztem, és érik megint egy. Az a jelenet amikor már feltörték a gépet és elkezdik előre látni a tendenciákat? És vitába keverednek egymással, hogy miről és kinek szabad szólni. Amikor felmerül a morális dilemma, hogy játszhatnak-e istent, megtehetik-e hogy nem szólnak, pedig tudják, hogy hol támadnak a németek legközelebb, és hogy sokan fognak meghalni? És ahogy ott Benedict Cumberbatch válaszol, vérző orral… A szőr feláll a karomon ha beleélem magam.
Hány ilyen, vagy hasonló dilemmát megél az ember, ha másik emberek élete, hogyléte, jókedve, egészsége, sorsa van a kezében… Döbbenetesen fájdalmas még belegondolni is. Az orvosok, a nővérek, a tanárok… Akik ha profik a szakmájukban, akkor olyan csodákat csinálnak, amiket szerintem nem tudunk eléggé megköszönni nekik, ha nem ismerjük a saját bőrünkön ezeknek a dilemmáknak a kínzó, égető mélységeit, fájdalmát és gyászát.
Nem akarnám még véletlenül sem az idősgondozást, az ápolói munkát egy szinten említeni a nővérek munkájával. Hát még az orvosokéval. Viszont ezeket a dilemmákat mi is ismerjük, megéljük, és hozzuk meg azokat a döntéseket, amelyek között nincs JÓ döntés. Minden döntés túl sok fájdalommal és veszteséggel jár, úgyhogy maximum a lehetőségek közötti legjobb döntés van. Amit a mi felelősségünk meghozni, és utána mi fizetjük a döntés lelki árát. A döntésünktől függő többi ember meg az érzelmi vagy bármilyen más kárát. A jóisten óvjon meg minden gondoskodót a saját lelkiismeretétől, ha nem veszi elég komolyan ezeknek a döntéseknek a meghozatalát, és az ezzel kapcsolatos felelősségeket.
***
Holnap reggel lejár a shiftem, letelt a három hét. Ma este már megfürödtem, készülök a holnapi útra. Ez a drága kicsi demens öreg hölgy a szomszéd szobában pakolászik, rendezkedik. Ennyire aranyos ügyfelem még nem volt, és ennyire vagány, rendszerkritikus, karakán sem. Pedig ahonnan ő jött, abból azért nem volt egy kispályás mutatvány egy olyan életet összerakni, amit neki és a férjének együtt sikerült, és ami a boldogságának az alapja lett. Majd egyszer lehet hogy írok erről is, nagyon sok csiszolt és csiszolatlan gyémánt van az élettörténetének ládikójában.
Még korábban mondtam neki, hogy meddig maradok, de azt már elfelejtette. Én meg azon dilemmázok, hogy mondjam-e hogy holnap elmegyek, vagy ne. Arra jutok, hogy csak ártok vele ha mondom, felizgatja magát, összezavarodik és nem alszunk. Így meg úgy érzem, hogy elárulom, elárulom azt a köteléket is ami közöttünk kialakult. Illetve váratlan fájdalom lesz neki a bejelentés holnap. Annyira szar érzés ez.
Tegnap este lefekvéskor, miután bekentem a hátát és ott álltunk, ő a virágos hálóingjében, én a szürke frottír pizsimben, megölelt mosolygó szemmel, és újra elmondta: “Thank you for looking after me so well…”. Aztán én is megköszöntem a megtiszteltetést hogy ápolhatom, szép álmokat kívántunk egymásnak, és elmentünk aludni.
***
Ma este csendesen gyászolok. Gyászolom annak a veszteségét hogy könnyen lehet, hogy soha többet nem találkozom ezzel a kedves kicsi emberrel. Vagy ha mégis, akkor már valószínűleg sokkal rosszabb állapotban lesz, a demencia előrehaladtával. Annyira de annyira kedves és aranyos, és olyan méltósággal, nemességgel és belső erővel viseli az állapotát… Milyen elmondhatatlan megtiszteltetés ebben őt segíteni, ennek szemtanúja lenni. Így érezhettek azok, akik Jézus lábát moshatták, már ha igaz a sztori egyáltalán.
Eközben az is zajlik, hogy pontosan 23 éve ezen a napon ment el a magzatvizem, és másnap megszületett az első gyerekem. Akkor lettünk szülők az apukájukkal, és kaptuk meg azt a felelősséget, melynek morális dilemmáinak kibogozásán aztán azóta is naponta edzhetünk.
Milyen kemény és milyen szép az élet egyszerre… Mennyi érzés, felelősség, dilemma, helytállás, bukdácsolás, feltápászkodás… Kapcsolódás, szenvedély… Aztán tart ameddig tart… Fáradt vagyok. De most majd kipihenem magam. Be vagyok szarva attól, hogy hogy mondjam el neki reggel, hogy elmegyek. Nem szabad túlzottan kötődni az ügyfelekhez, és általában tudom is jól tartani a határokat, de most nagyon inog a léc. Fáj, fáj, fáj a lelkem.
***
Holnap elhúzom a bőröndöm és a következő hónapok egészen másról fognak szólni. Az élet egy másik szegmenséről, a permakultúráról, a közösségekről, a családról, a barátokról, a kertekről, az ökoszisztémákról… Ha minden jól megy…
Addig kell élvezni ezt a csodálatos életet és amit élvezni tudunk belőle, amíg lehet…
Jó éjszakát! Vigyázzunk egymásra!
Beteszek pár képet, Oxford a napokban:
***********************************************************************
Az Egy ápoló naplója blogról
Ez a blog egy napló, egy ápoló, egy bentlakásos angliai ápoló naplója. A “the personal is political” elve motivál arra, hogy nyilvánosan is elérhetővé tegyem. Úgy vélem, hogy a jelen társadalmi helyzetben változásra van szükség, mert elveink, céljaink, működési mechanizmusaink nem fenntarthatóak a jelenlegi formában.
A célom, hogy ezekkel az írásokkal hozzájáruljak egy fenntarthatóbb világ létrejöttéhez.
A posztok sokszor egymásra épülnek, ha folyamatában szeretnéd látni, érdemes lehet feliratkozni az email értesítőre a jobb felső sarokban látható kék gombon keresztül.
Kapcsolódó:
- Házi idősgondozás, bentlakásos ápolás, otthoni betegápolás Magyarországon FB csoport
- Tudatos öregedés FB csoport
***********************************************************************
egy ápoló naplója 