Art of care, avagy lenni földi szenvedések kísérői


Zaklatott időket élünk. Nagy a zaj, sok a turbulencia, kevés a biztos pont, a kapaszkodó. Feltértékelődni látszik a béke, az érzelmi és anyagi biztonság, a bizalom. Azok a terek és azok a közösségek, ahol az emberek megtartják, támogatják egymást, kedvesen, figyelmesen.
Egy ilyenről szeretnék most mesélni.

Az előző cikkben írtam, hogy elvállaltam egy új ügyfelet. Közel száz éves férfi, haldoklik, de simán lehet még neki pár hete. Ennyit tudtam nagyjából. Itt vannak az előzmények: Tanítás az esetlegességről, avagy úton egy haldoklóhoz. Nem sokkal azután hogy kitettem a cikket, és zötykölődtem tovább abban a hangulatban az angol tájban, jött az üzenet az ügynökségtől:

Nagyon sajnálom Kinga, most halt meg az Ezredes!
A lánya a megbeszéltek szerint vár téged az állomáson.

Lehetett tudni, hogy ez bármikor megtörténhet. Még előző nap a lányával abban maradtunk, hogy mindenképpen szólnak reggel hogy ne menjek, ha közben meghalna. Ezzel együtt is szíven ütött a hír nyilván. Ilyet még nem éltem meg, hogy az ügyfelem pont akkor hal meg, mikor utazom feléjük, és mivel érdekes történetű ember volt, egy élő történelem könyv, vágytam arra, hogy még beszélgethessek vele. (#Tanítás az esetlegességről, next level…)

Odaértem az állomásra, közben a lánya megkért, hogy menjek mégis taxival. A vonattól még 15 perc volt a házuk kocsival, egy világ végi kis angol faluban. Keresgéltük a szintén külföldi taxisofőrrel a házat, és végül nagy nehezen odaértünk. Elég zaklatott voltam, felfokozott, annyi erős behatás ért. Előző nap a sziporkázó napfényben még a tengerben úszkáltam, reggel még a pálmafákat fotóztam búcsúzva a mediterrántól, majd áthúztam a bőröndöm egy másik szigetre, klímába, kultúrába, hangulatba, egy idegen család életébe, friss gyászába.

Mindig nagyon érdekes érzés megérkezni egy új, tök ismeretlen helyre. Kicsit olyan, mint amikor az ember színházba megy. Nem tudja mi vár rá, mit fog ott látni, milyen hatások érik. Milyen lesz a díszlet, milyenek a karakterek. Csak ugye a színház egy tét-, és következmény-nélküli, biztonságos hely, ahol a néző megbújhat a sötétben a kényelmes foteljében. Nem éles.

Amikor egy új helyre érkezem, akkor a színházi felfokozottsághoz képest az is ott van, hogy az emberek nem színészek, nem csak eljátsszák a sztorit. Ez a saját hús-vér valóságuk, általában valamilyen karcos helyzetben, hiszen jellemzően rászoruló, kiszolgáltatott családok, ahol fájdalom, szenvedés, szükség van. Nekem pedig felelősségem, teendőm, dolgom. Nem lehet megbújni, helyt kell állni, jól beszélni, jól hallgatni, jól támogatni, jól jelen lenni. Totál éles és onsite, ha hibázok, az valakinek fáj.

És itt ugye pluszban még az is bejött, hogy az érkezésem okafogyottá vált: ha valamire nem volt szüksége a családnak érzelmileg, az egy random idegen igényeire figyelni, aki a Covid miatt most egyébként karanténba is érkezett, és a segítségükre szorult. Ebben a tudatban és  hangulatban léptem át a ház küszöbét, érkeztem be a térbe.

Csend volt, szürke, borongós idő egyébként is. Senki nem volt már a méretes vidéki házban, csak az ápoló, Suzy. Az ezredes holttestét kb. fél órával azelőtt vitték el, meglepően gyorsan. Suzy a konyhában ült, egy üveg bor mellett. Éreztem, ahogy körülöttem a levegő sűrűsödik, az idő lelassul.

Szóval Suzy… Mindig szeretem figyelni azokat az értékeket és mechanizmusokat amik alapján a társadalmi elit a különböző osztályok tagjait kiemeli, “fontos emberek”-nek gondolja, megemlékezik róluk, példaként teszi a többiek elé. Az ezredes, (aki egyébként nem ezredes, hanem magasabb „rangú”, csak nem akarom annyira beazonosíthatóan leírni,) a letűnő Brit Birodalom egy “jelentős” személye volt. Un. híres ember. Olyan valaki, akire még egy ideig sokan “emlékezni fognak”.

Suzy nem ilyen. Pedig hát…
65 éves, vékony, haja ősz, hosszú, hullámos. Nyugodt, békés tekintetű. Fáradt. Ül a konyhában, a bort szopogatja, és mered maga elé. Azt mondja el sem hiszi, hogy üres a ház, olyan hirtelen zajlott le minden, délután.

A tér egyre sűrűbb, egyre lassúbb, egyre csendesebb, ülök mellette a konyhában és hallgatom ahogy mesél. Esteledik.

Eredetileg brit állampolgár, de DélAfrikában nőtt fel, az akcentusa is délafrikai. Márciusban Angliában ragadt a Covid miatt, így nyolc hónapja élt együtt az ezredessel, aki márciusban még az ereje teljében volt. Nyolc hónap, szünet nélkül, bentlakásos ápolóként, az nagyon kemény. Hülledezek, kérdezem, hogy hogy bírta.

Eleinte minden klassz volt, az ezredes művelt, kedves, jó társaság. A környék is szép. A család segített sokat, jól elvoltak. Viszont nyáron elkezdett romlani az állapota és egyre inkább meg akart halni. Alig várta, hogy elkapja a vírust, bár végül nem kapta el. Kifejezetten menni akart. De meghalni sokszor nem könnyű, és az ő útja is hosszúnak bizonyult.

Suzy pedig ott volt mellette, vele. Otthon, DélAfrikában a férje elveszítette a munkáját, és ő örült, hogy legalább jó sok pénzt keres eközben. Örült hogy védett, biztonágos helyen van, olyan emberek között akik támogatják, kedvesek vele, és ő is segíteni tudja őket.

Az utolsó hetek már kifejezetten nehezek voltak. Az ezredes szíve nem bírta, teste megtelt vízzel, 10-15 kilóval lett nehezebb. Végül már felkelni sem tudott, gyakorlatilag belefulladt a saját vizébe, de nem voltak fájdalmai és békésen aludt el.

Suzy azt mondja nagyon megkönnyebbült. Fájt a szíve arra a gondolatra, hogy hamarabb kell elmennie, „otthagyni” a kliensét, nem kísérni végig. Összenőttek az elmúlt nyolc hónap alatt, összekapcsolódott a lelkük, a szellemük, ami annyiszor megtörténik mikor embereknek együtt, hosszan összetartva kell átvészelni a nehézségeket.

És megcsinálták… Együtt. Két idegen, akit erre a pár hónapra összefújt a sors szele a kínban. Csütörtökön elment az ezredes, pénteken pedig Suzy húzza el a bőröndjét… Vége a közös történetüknek. Milyen elképesztően sokat adott ez a nő, ennek az idős férfinak, az élete végén…! Hátborzongató belegondolni. Nézem ezt a fáradt nőt, aki immár a terveiről beszél, elképzelem az elmúlt nyolc hónapját, és csak azt tudom mondani: Respect! Ő pedig bólint, mosolyog, tudja ő is. Azt mondja szerencséje is volt hogy így alakult, sokakhoz képest, koronailag. Pár napot eltölt Londonban, aztán repül haza.

De most még ott ültünk a random konyhában, vadidegenként, szürcsöltük az életet, összekapcsolódva, ketten, ápolók. Figyeltem a szavát, folytak ki belőle az emlékek. Tanúskodtam a megélt valóságához.

Kicsit később megérkezett az ezredes lánya, hozott vacsorát. Immár hárman beszélgettünk tovább. Meséltek, emlékeztek. A helyzet számomra egyszerre volt abszurd, és otthonos. (És a munkám mindenkori kérdése is ott zakatolt a fejemben hátul: hogy kerülhettem én ide, ezeknek az embereknek a konyhájába, történetébe??) A sparhelt duruzsolt, a lasagna sült. Az angol hozzátartozó, a délafrikai és a magyar ápolók, bár méginkább három, középkorú, az utóbbi napok eseményei által kicsit összekócolt nő.

Huhh… Azóta hazajöttem, most megint itt ülök a tengernél és írok. A karomon feláll a szőr, ahogy visszaidézem azt az estét.

Másnap még sétáltunk egyet a környéken, Suzy el akart búcsúzni a helyektől. Elmentünk a templomba is, gyújtottunk gyertyát az ezredesnek és annak a másik katonának, akit korábban mind a ketten ápoltunk egy-egy ideig. Aztán még beszélgettünk pár szomszéddal, ebédeltünk egy könnyűt, majd elbúcsúzott, és elment.

Itt a mese vége…

Az egyik amit nagyon szeretek ebben a munkában, hogy folyamatosan emlékeztet az élet múlandóságára és ezáltal a szépségére. A korona tombol, a kínok még mindig csak növekednek. Messze még az alagút vége, ha egyáltalán.

Ott, a végén, ha kiérünk, építeni kellene egy olyan új világot, amiben a gondoskodás művészete alapértelmezetten hozzáférhető lehet mindenki számára. Ahol a materiális feltételek adottak ahhoz, hogy a gondoskodók és a rászorulók is tisztán megélhessék azt a fajta emberi és érzelmi minőséget, amire csak akkor van mód, mikor a test vagy a lélek keserves fájdalmait a tiszta emberi szándék, kapcsolódás és figyelem tudja enyhíteni.

Az élők mindennapjai pedig csordogálnak tovább…

********************************************************************
Az Egy ápoló naplója blogról

Ez a blog egy napló, egy ápoló, egy bentlakásos angliai ápoló naplója. A “the personal is political” elve motivál arra, hogy nyilvánosan is elérhetővé tegyem. Úgy vélem, hogy a jelen társadalmi helyzetben változásra van szükség, mert elveink, céljaink, működési mechanizmusaink nem fenntarthatóak a jelenlegi formában.
A célom, hogy ezekkel az írásokkal hozzájáruljak egy fenntarthatóbb világ létrejöttéhez.
A posztok sokszor egymásra épülnek, ha folyamatában szeretnéd látni, érdemes lehet feliratkozni az email értesítőre a jobb felső sarokban látható kék gombon keresztül.

Kapcsolódó:

********************************************************************

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.