Mese a szeretet egy sokadik arcáról


Hollandiában új fordulatot vett az eutanázia szabályozása. Mostantól lehetőség van arra, hogy demens emberek is eutanáziában részesüljenek akkor, ha erről az igényükről korábban, még tiszta elmével nyilatkozatot tettek. Mostantól az orvosok megadhatják a kíméletes halált az előrehaladott demenciával küzdőknek, anélkül hogy utána a börtön fenyegetné őket.

Erre azután került sor, hogy egy korábban az eutanáziát kérő, erősen demens nő az eutanázia végrehajtásakor tiltakozott, és emaitt a családtagjainak kellett lefogni a halálos injekció beadásához.

Az eset felbolygatta a kedélyeket szerte a világon, ami nyilván érthető. Hitvilágunk fundamentumai vannak itt megkérdőjelezve. Sokan és sokéle módon nyilatkoznak a témában, pezseg a társadalmi dialógus.

Doctors in the Netherlands are able to carry out euthanasia on patients with severe dementia without fear of prosecution even if the patient no longer expresses an explicit wish to die, the country’s highest court has ruled.
The supreme court’s decision followed a landmark case last year in which a doctor was acquitted of wrongdoing for euthanising a woman in 2016 with severe Alzheimer’s who had requested the procedure before her condition deteriorated.
The case caused controversy in the Netherlands because the unnamed woman had to be restrained by her family as she was euthanised, having been given a sedative in her coffee beforehand.
https://www.theguardian.com/world/2020/apr/21/dutch-court-approves-euthanasia-in-cases-of-advanced-dementia

Azt nyilván fontos látni, hogy az eutanázia engedélyezése nem egy szimpla eldöntendő kérdés. A holland társadalom évtizedek óta beszélget erről, és óvatosan, lépésrő-lépésre építkezik. Sok energiát fektet abba, hogy olyan rendszert építsen ami kizárja a hibákat és a visszaélések lehetőségét. Egy ilyen témához felelős szereplőkre van szükség a rendszer és a társadalom minden szintjén.

Az asszisztált halál lehetősége ellen ugyanakkor gyakran olyanok szoktak érvelni, akik

  • maguk nem érintettek (még), és egyáltalán nincs igazi tudásuk arról, hogy milyen élethelyzetekben és miért választják ezt az emberek,
  • valamilyen hitvilág/vallás követői és úgy gondolják, hogy az ő hitük alapján kellene a társadalmi szabályoknak működni,
  • sok éven át szenvedtek valamilyen ápolási helyzetben és “kibírták”, és ezért szerintük másnak is ki kéne bírnia.

Aztán.

Ti gondolkoztatok már azon, hogy mi lenne a kívánságotok arra az esetre, ha teljesen demenssé válnátok, önellátásra képtelenné, agresszívvá és önveszélyessé? Mit szeretnétek, hogy ki és hogyan gondoskodjon akkor rólatok? Mi a vágyatok és a kívánságotok?

Én még SOHA, SENKITŐL nem hallottam hogy azt válaszolta volna erre a kérdésre, hogy neki aztán tökmindegy… Majd a gyerekei vagy az állam megoldják… Pedig aztán valahogy végül többnyire mégis ez történik.
Nagyjából MINDENKI azt mondja, hogy ő inkább meg akarna halni.
Vagy nem mond semmit, terel, hárít.

Mikor viszont arra kerül a sor, hogy erről a témáról érdemi társadalmi dialógust folytassunk, netán ennek megfelelő törvényeket szüljünk és foganatosítsunk, akkor számtalan akadályba ütközünk. Ez is érthető, a kérdés inkább az, hogy mindez meddig akarjuk még így csinálni? A társadalmi szintű terelés és hárítás meddig tartható?

Egyre növekszik azoknak az idős embereknek a száma, akiket a társadalom nem kíván megfelelően ellátni. Igaz ez akkor is, amikor a koronavírus most sok-sok legyengült öreget és róluk gondoskodót vitt el az élők sorából. De épp a koronavírus által a figyelem középpontjába kerülő gondoskodási válság áldatlan állapotai között lenne egyre fontosabb egy csomó olyan társadalmi kérdést és konszenzust újratárgyalni, ami fájóan vág elevenébe az öregeknek és a róluk gondoskodóknak is.

Kérdezik most tőlem többször, hogy “mi a jó megoldás?”, “mit tehetnek a családok?”. Én pedig csak azt tudom mondani, amit eddig is. Nincs jó megoldás. Rossz és mégrosszabb megoldások vannak, és néha szerencsések, ha véletlenül minden összeáll.

A helyzet, strukturális szinten, semmivel sem rosszabb most, mint a korona előtt volt, most csak több embert érint. De az öregek, az ápolásra szorulók, az ápolók most is csak úgyanúgy küzdenek mint ahogy korábban is tették, nincs érdemileg új a nap alatt.

Aztán.

Ti beszélgettetek már a szeretteitekkel arról, hogy mit kértek tőlük arra az esetre, ha elveszítenétek a tudatotokat és hosszú éveken át lennétek tamagocsi állapotra és teljes kiszolgáltatottságra ítélve? Tettetek ebben lépéseket?

Megvan az az érzés és dialógus, amikor a hozzátok legközelebb állókkal megbeszélitek, hogy akár a törvény ellenében is segítitek a másikat abban, amit ő szeretne? Akinek megvan, az tudja hogy miről beszélek: egymást szerető emberek fogadalmat tesznek, hogy akár a börtönt kockáztatva is megteszik azt, amit a másik kér tőlük, de véget vetnek a szenvedéseinek.

A Belső tenger című film megvan? Mindenképpen érdemes megnézni, főleg akkor, ha valaki ellenzi az asszisztált halál lehetőségét.

Aztán.

Mesélek egy mesét arról, hogy a szeretetnek milyen sokféle arca is lehet. Ezek az arcok akkor mutatkoznak meg, amikor igazán nagy baj van. Olyankor besűrűsödik a tér, és a szavak, mint a méz cseppjei hullanak szét lassan a térben. Sűrű, ragacsos, fajsúlyos szeretet-cseppek.

Tehát a mese:

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy konyha. A konyhában egy hatvan fölötti, halálosan kimerült nő, egy negyven fölötti halálosan kimerült ápoló és egy negyven fölötti családi barát ült, és nem tudták mit tegyenek. A hálóban végre elaludt a nő anyja, aki immár hetek óta őrült mentális ámokfutásban volt, és a kilencven életévét meghazudtoló energiával tette tönkre a környezete mindennapjait.

A férfi nagyon szerette ezt az idős, alvó asszonyt, a kedvenc unokájának tartotta magát, pedig nem is volt rokona. Esténként átjárt hozzá, együtt üldögéltek, szunyókáltak a tévé előtt. A lányát is szerette, de igazán, mélyen, az öreg hölgyhöz kötődött. Nagyon megviselte az, amivé a szeretett idős ember változott és a szenvedésének a ténye is.

Mindenki tehetetlen volt és hulla fáradt. A legtanácstalanabb az idős nő lánya volt, aki immár maga is gyógyszeres kezelésre szorult a saját mentális és fizikai állapota miatt. Eleve már ezért alkalmazták az ápolót, mert félő volt, hogy belerokkan ő maga, az anyja ápolásába.

Tanakodott a lány és az ápoló, hogy mit kéne csinálni. Addigra már igen közel kerültek egymáshoz. Ha emberek heteken át, éjjel-nappal, egymásnak vetett háttal állják a helyt, és tartják egymást érzelmileg is biztonságban, ott lecsupaszodik a sallang a lélekről, és megtölti a levegőt a bizalom, a közelség.

Nem volt megoldás a helyzetben. Az ilyen helyzeteknek nincs megoldása és különösen nincs jó megoldása. Küzdés van, túlélés, maximum a reménykedés abban, hogy valami csoda folytán, véletlenül, mégiscsak vége lesz a rémálomnak… Eszköztelenség van és a végtelen kín.

Ekkor a férfi, aki látta mindezt, ott, a sűrű, mézes térben felajánlotta, hogy ha a lánya gondolja, akkor bemegy az alvó asszonyhoz és a fejére szorítja egy pár percre a párnát. Ott, abban a helyzetben, térben és időben, komoly megfontolás tárgya lett a javaslat. Az ápoló pedig megrendülve ült, egy hatalmas mézcseppben, és megszeppenve próbálta befogadni a pillanat súlyát.

Ezután nagy lakodalmat nem csaptak, és máig is élnek azok, aki még meg nem haltak. Itt a mese vége.

***

Törvényi keretek és támogató intézmények nélkül sok-sok konyhában zajlanak hasonló dialógusok. Sok-sok család gyötrődik és sok-sok öreg. 

Mondd, te mit választanál?

***

A tény az, hogy társadalmaink láthatóan képtelenek megfelelő gondoskodást nyújtani a tagjaik számára. És tény az is, hogy még a gondoskodókról sem tudunk megfelelően gondoskodni.
Tényleg az van akkor, hogy mindezek után még azokat is magukra hagynánk, akik szeretnének a saját életükről és halálukról, a lehetőségeikhez igazítva, autonóm módon dönteni? Ki meri magára vállalni ennek a felelősségét, és milyen alapon?

***

Kicsit távoli asszociáció, illetve talán nem is annyira:

 

******************************************************************************
Ez a blog egy napló, egy ápoló, egy bentlakásos angliai ápoló naplója. A “the personal is political” elve motivál arra, hogy nyilvánosan is elérhetővé tegyem. Úgy vélem, hogy a jelen társadalmi helyzetben változásra van szükség, mert elveink, céljaink, működési mechanizmusaink nem fenntarthatóak a jelenlegi formában.
A célom, hogy ezekkel az írásokkal hozzájáruljak egy fenntarthatóbb világ létrejöttéhez.
A posztok sokszor egymásra épülnek, ha folyamatában szeretnéd látni, érdemes lehet feliratkozni az email értesítőre a jobb felső sarokban látható kék gombon keresztül.
Facebook itt: https://www.facebook.com/egyapolonaploja/

Csoportok amik érdekelhetnek:

Házi idősgondozás, bentlakásos ápolás, otthoni betegápolás Magyarországon
https://www.facebook.com/groups/idosgondozasmagyarorszagon/

Tudatos öregedés
https://www.facebook.com/tudatosoregedes/

Permakultúra, társadalmi fenntarthatóság, gondoskodás válsága
https://www.facebook.com/groups/permakulturatarsadalom/

Ozmózis Közösségi Idősgondozási Rendszer
https://tudatosoregedes.org/ozmozis/

******************************************************************************

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.