Emlékeink, a halál, az élet, a szőlő, és a piros kardigán


Hűvös van, esteledik. Holnap hajnalban indulok az ügyfelemhez, akivel mostanra már egészen jól összeszoktunk. Kedvelem. Sőt nagyon bírom, hogy akkora fazon. Viszont már előre fogom a fejem a várható nehézségek miatt, amik elkerülhetőek lennének, ha nem lenne akkora fazon, de hát nagy fazon…

Ma még pihenek, merengek, emésztem az elmúlt hetek intenzív történéseit és a kertem biogyümölcseit. Tegnap pedig feldobta a fész ezt az emléket… Révülök bele, bele, bele a múltba.

***

Sokszor kérdezik tőlem, hogy milyen az amikor meghal az ügyfelem, milyen érzés, hogyan lehet feldolgozni. Erről szeretnék most írni egy napló bejegyzést.

A FB emlék alapján emlékszem arra, hogy két éve ilyenkor, már otthon voltam. Emlékszem arra, ahogy reggel a néni kikísért a taxihoz, és arra is emlékszem, ahogy a nagy, kék, mosolygós szemeivel néz, és integet a piros kardigánjában. Annyira látom magam előtt.

Ezután három hónapot élt. Még egyszer voltam nála egy hónapot, aztán mikor azután mentem, már haldoklott. Az utolsó napjaira értem oda. A végén már nem volt magánál, csak ültünk vele a családtagjaival, amíg egy napsütéses délutánon kifújta az utolsó lélegzetét.

Mindenre emlékszem, a folyamatra, a kapcsolódásokra a rokonokkal, ahogy megöleltük egymást miután meghalt. Aztán beesteledett, jött két hospice nővér, átöltöztették, megfésülték. Kérték, hogy hozzak egy kis virágot és azt a kezébe tették. Gyertyák égtek a szobában és illóólajok illatoztak. Január volt, kint hideg, bent meleg, csendesség, nyugalom.

Aznap este egyedül maradtam vele. A család nem akarta, hogy túl hamar elvigyék én pedig felajánlottam, hogy vállalom így is az éjszakát. Nagyon különleges éjszaka volt, és mivel egészen addig főleg a családtagokat és őt támogattam, így lehetőségem lett a saját érzéseimmel is kapcsolódni, immár egyedül. Kicsit féltem, soha nem töltöttem még éjszakát egy házban, egyedül egy halott emberrel. De nem volt vészes a félelem, és pontosan tudtam hogy ez csak ilyen szocializációs izé, hogy ilyenkor félünk. Félünk a haláltól, a halottaktól, a halandóságunktól, a sötétségtől, a helyzet ismeretlenségétől.

Viszont ennél sokkal erősebb érzés volt a pillanatok szentségének megélése. Ez a legerősebb emlékem arról az éjszakáról. Egyedül voltam egy eltávozó ember energiájával, és ez a tér tartott engem is. Arra már nem emékszem, hogy miket gondoltam, de arra igen, hogy most hogyan emlékszem arra ami közöttünk történt.

Emlékszem a hálára amit a néni iránt éreztem, hiszen az ő ápolása adta a jövedelmem, a materiális létem szükségleteinek részbeni fedezetét.

Emlékszem a napokra, mikor nem volt jól, és együtt megoldottuk.

Emlékszem amikor végre jobban lett és felült a lépcső liftjére, és emlékszem ahogy nevetett rám, és nevettünk együtt, hogy túl vagyunk a nehezén, és megoldottuk.

Emlékszem ahogy esténként kerestük a holdat, és örültünk mikor vihar volt és villámlás.

Emlékszem ahogy integetett minden este, miután betakartam és mentem kifelé lekapcsolni a villanyt.

Emlékszem, mikor a halála után pár órával az arca valami egészen békés mosolyba formálódott, amitől egyrészt frászt kaptunk az unokahúgával, másrészt azért örültünk is, ilyen spirituális szinten.

Emlékszem RÁ. Nevetgél a gyomrom környéke amikor rá gondolok.

A halála számomra önmagában nem volt nagy sokk, tudtuk a diagnózist és számítottunk rá. És ugye én nem vagyok a rokona, kapcsolatunk nulladik pillanatától kezdve ott van, hogy az ügyfél bármikor meghalhat. És ekkor nekem már sok év rutinom volt az hospice után az ilyesmiben. Ez a rokonoknak igazán nehéz.

Így aztán amikor meghal az idős idegen, – akit időközben áplóként egy bizonyos szempontból annyira megismertünk, és sok másból pedig annyira nem, – csak a hála marad azokért az időkért és élményekért, amiket együtt megéltünk. Illetve a hála azért, hogy módomban állt segíteni őket az életük utolsó, már annyira kiszolgáltatott, törékeny életszakaszában. Ez egy nagyon-nagyon erős érzés.

***

Jaj. Az utóbbi pár hétben sok jó dolog történt. Közeli ember gyógyult meg nagyon súlyos betegségből (hála az égnek), munka fronton szép és előremutató körtáncok vannak, és itt van az ősz, itt van újra.

A haldoklás, a halál, a sötétség, az elmúlás, az életnek ugyanolyan szerves része, mint a születés, a növekedés, a teremtés, a formálás. Ugyanolyan szép, ugyanúgy tanít, ugyanúgy lehet vele repülni, ha ráülünk az áramlására.

Írtam már arról, hogy a lelkemben van egy külön szoba, ahol a korábbi ügyfeleim élnek hologram formájában. Mozognak, kacsintgatnak időnként, mint egy Harry Potter fotón.

Besötétedett közben, le kell pihennem, a taxi pár óra múlva jön. Most még eszem egy kis lecsót és bioszőlőt a kertből. Ha becsukom a szemem, látom őt, mosolyog, integet, és piros kardigán van rajta. Végtelen szeretettel emlékszem rá.

******************************************************************************
Ez a blog egy napló, egy ápoló, egy bentlakásos angliai ápoló naplója. A “the personal is political” elve motivál arra, hogy nyilvánosan is elérhetővé tegyem. Úgy vélem, hogy a jelen társadalmi helyzetben változásra van szükség, mert elveink, céljaink, működési mechanizmusaink nem fenntarthatóak a jelenlegi formában.
A célom, hogy ezekkel az írásokkal hozzájáruljak egy fenntarthatóbb világ létrejöttéhez.
A posztok sokszor egymásra épülnek, ha folyamatában szeretnéd látni, érdemes lehet feliratkozni az email értesítőre a jobb felső sarokban látható kék gombon keresztül.
Facebook itt: https://www.facebook.com/egyapolonaploja/

******************************************************************************

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.