Élet, erő, életerő, 90+, avagy a hosszú élet titka (?)


Mesélek valamiről, amiről korábban nem is tudtam. Elmesélem, hogy mit tanultam a 90 feletti ügyfeleimtől. Sokmindent, de azok közül most egy olyat, ami bearanyozhatja a mindennapokat.

Szeretem figyelni, hogy vajon vannak-e általánosítható közös tulajdonságai az öreg embereknek? Ha igen, mik ezek? Kideríthető-e pl. a hosszú élet titka, van-e titka egyáltalán?

Sok helyen élnek immár 90 fölötti emberek, akiket az egész család csodál, tisztel, szeret. Vagy éppen utál. De jellemzően, sokan közülük hatalmas fazonok. Viszont mivel általában csak 1-2 ilyen embert ismerünk, nehéz megtalálni az esetleges mintázatokat.

Nem is tudom, hogy kinek van módja ezt vizsgálni, kutatni, a bentlakásos ápolókon és az idősotthonok ápolóin kívül. Ki van még abban a helyzetben, hogy folyamatában, mélységében és hosszan lássa az idős emberek életét, mindennapjait? Az orvosok nem, a pszichológusok nem, ki lehet még? Csoda, hogy ilyesmiről nem tudunk sehonnan tanulni, az aktív életünk során?

Ha végiggondolom az eddigi ügyfeleimet, ők jellemzően 80+ illetve 90+ emberek voltak. Ami kiugrik az az, hogy a 90 fölöttiek mind, egytől egyig óriási karakterek voltak. Még az a néni is aki egyébként sokszor tök boldogtalan volt, ellenben esze ágában sem volt meghalni, a saját elmondása szerint és az én tapasztalatom szerint is.

Mindegyikőjüknek ezer nyavalyája, kínja volt, és olyanok, amibe egyesével is sokan belehalnak már korábban. Szívbetegség, rák, parkinson akár. Nyilván nagyrészt a gyógyszeripar tartja a testüket egyben, de ugyanilyen betegségekkel másokat még az sem.

Ami a megfigyeléseim szerint közös bennük eddig, hogy a default beállítása a lényüknek az volt, hogy “Én élek és élni is fogok”. És ez nem ilyen izomból, vagy lendületből megy, hanem szimpla, neutrális alapbeállításból, viszont egészen áthatja a lényüket. Egy pillanatig sem kérdőjelezik meg magukban, hogy jár-e nekik az élet.

A parkinsonos néni, akit sokáig ápoltam, akkor 93 év körül volt. Alig élt már a teste, minden baja volt. Minden reggel úgy mentem be hozzá, hogy azt néztem él-e. Egyszer álmodott a férjével, aki régóta halott volt. A férfi, álmában, hívta magához. Na, gondoltam akkor lehet, hogy elindul. Kérdeztem tőle, hogy mindez milyen érzés volt számára, ott, az álmában.
Ült az ágyában, a reszkető kezeivel és a vizenyős tekintetével. Határozottan rám nézett, és ellentmondást nem tűrően közölte: “I am not ready to die yet!” (“Eszem ágában sincs meghalni!”) Pedig még csak nem is ezt kérdeztem!
A néni ezután még vagy 2-3 évig élt. Nem mondhatnám, hogy vidáman, de igen elszántan.

Egy másik ügyfelem, 90 fölött bélcsavarodást kapott, kórházba került. Mindenki arra számított, hogy nem bírja ki. Aztán erre még ráhúzott egy szepszist is, tényleg gyakorlatilag lemondtak róla, bár tovább is kezelték. És basszus, felállt belőle! Viszont! Azt mesélte utána, hogy arra emlékszik, hogy amíg kómában volt, látott egy ajtót, ami előtte volt. Felmerült benne a kérdés, hogy akkor átmegy-e rajta. Azt mondta, hogy nem tudta mi van az ajtó mögött, és nem volt sem különösen barátságos vagy barátságtalan a hely, de ő határozottan úgy gondolta, hogy esze ágában sincs átmenni az ajtón. Ennyire emlékszik az egész eszméletét vesztett állapotból. Egyébként nem vallásos, nem igazán spirituális, egy ateista, pragmatikus személy.

Volt olyan ügyfelem is, aki gyakorlatilag kimondta, hogy tök boldogtalan, semmi nem nagyon vidítja fel. Egy nagyon okos nő volt. Ő volt az, aki egyszer arra a felvetésemre, hogy óvatosan menjen mert elesik, kicsit berzenkedve közölte, hogy “jó, dehát valamiben meg kell halni” (írtam róla itt régen valahol). És ő volt az is, akinek a tudata tisztán azt gondolta, hogy nincs már öröm az életben, és amúgy is fárasztó, stresszes a lét, mégis az egész lénye azt kommunikálta, hogy a halál egyszerűen nem elérhető opció.

Szóval még csak az sincs, hogy ezek az emberek annyira istenigazából élni akarnának a tudatukkal. Csak a lényükkel, de azzal nagyon. Ez nekem nagyon furcsa és tanulságos. Ahogy elképzelem őket magam előtt, a lényük energiáját, a 90 fölötti teljesen törékeny testeiket, ez az egy ami közös: ez a sugárzó életerő, életenergia, amitől minden reggel újra és újra felkelnek, és a millió egy testi nyavalyájuk ellenére átküzdik magukat az aznapon is, figyelmükkel teljesen valami életügyre fordítva.

Ha egyébként magatok elé képzelitek David Attenborouh-t (93), akkor benne nagyon jól lehet ezt érezni, és neki még a teste is erős. Figyel valamire, ez a valami mozgatja, “élteti”, megy, halad, dolga van, ereje, életereje, él. Iszonyú jó érzés ezt látni, örülni a másik ember szikrázásának.

Mindig szokták a nagyonöreg embereket kérdezni, hogy mi a hosszú élet titka, és ha megfigyelitek, többnyire ilyen kicsit feszengős, egyszerű, blőd dolgokat szoktak mondani. “Napi egy pohár vörös bor”, “soha nem férjhez menni”, “a csemege uborka”. Én ebből azt veszem ki, hogy azért, mert számukra annyira egyértelmű ez az életerős alapbeállítás, hogy nem is igazán látnak rá erre az egészre, tudatosan.

Persze lehet, hogy amit írok tiszta hülyeség. Én egyelőre itt tartok az erről való gondolkodásban. Az biztos, hogy sem önmagában a jóság vagy a rosszság, az egészséges vagy egészségtelen életmód, a boldogság és a boldogtalanság nem elégséges feltétel a hosszú életre. Bár az biztos, hogy egyik 90 fölötti ügyfelem sem táplálkozott egészségtelenül és nem volt nagyon túlsúlyos, ha belegondolok. Olyan volt, aki elég komolyan drinkelt, és/vagy dohányzott korábban.

Most még azt nem tudom, illetve az egy nyitott gondoltat, hogy vajon ez a fajta hozzáállás veleszületett-e, és vagy van, vagy nincs ez a fajta életereje az embernek? Vagy netán lehet ezzel dolgozni, fejleszteni, ebben tudatosodni?

És ugye az is egy nyitott kérdés, hogy egyáltalán van-e értelme ezt akarni? Van-e értelme a hosszú életnek akkor, ha az ember már gyakorlatilag semmire nem képes, állandó ellátásra szorul, kiszolgáltatott? És úgy egyáltalán is: meddig akarok én élni? Meddig akarsz te élni? Ha sokáig, akkor hogyan? És hogyan nem?
Akarunk-e egyáltalán erről egyénileg és társadalmilag is gondolkodni?

Nagyon izgalmas téma mindenesetre… 🙂 Nektek ezekről mik a tapasztalataitok, ha vannak? És mik a konklúzióitok?

 

******************************************************************************
Ez a blog egy napló, egy ápoló, egy bentlakásos angliai ápoló naplója. A “the personal is political” elve motivál arra, hogy nyilvánosan is elérhetővé tegyem. Úgy vélem, hogy a jelen társadalmi helyzetben változásra van szükség, mert elveink, céljaink, működési mechanizmusaink nem fenntarthatóak a jelenlegi formában.
A célom, hogy ezekkel az írásokkal hozzájáruljak egy fenntarthatóbb világ létrejöttéhez.
A posztok sokszor egymásra épülnek, ha folyamatában szeretnéd látni, érdemes lehet feliratkozni az email értesítőre a jobb felső sarokban látható kék gombon keresztül.
Facebook itt: https://www.facebook.com/egyapolonaploja/

******************************************************************************

 

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.