A méltó haldokláshoz és halálhoz való lehetőség és jog


Az imént olvastam ezt az írást, és teljesen megdobogtatta a szívem. Ne hagyjátok ki! Végre! Végre elkezdünk erről beszélni! Nagyon régóta gondolkozom ezen a kérdéskörön, de nem találtam meg, hogy hogyan tudnék erről elkezdeni írni, csak úgy, a semmiből. Most viszont izgatottan kapcsolódom a témához. Óriási öröm, hogy beszélünk ilyesmikről, és reménykedve, bizakodva várom a társadalmi párbeszédet a témában. Köszönet érte Nemesnyik Juditnak, hogy felvetette.

Azt szeretném ebben a cikkben leírni, hogy milyen tapasztalatok és gondolati evolúció során, és hol tartok a kérdésben:

A keresztény kultúránk táptalaja ugye azt táplálja az emberbe általában, hogy az élet szent, életszentsége van. A halál valami kellemetlen baleset az élet és az örökkévalóság között, a haldoklás maga, annak jellege, folyamata, szentsége, szépsége, jelentősége alig-alig kap említést. Tabu.

Ezt én egyébként értem, és megértem. 2000 évvel ezelőtt, az akkori, tanulatlan emberek számára az akkori írástudók így keretezték az élet és halál kérdését. Egy nem-túlnépesedett világban, ahol a közösség keményen küszködött a túlélésért, és minden munkaképes emberre szüksége volt, nyilván kijött az, hogy a közösség tabusítja a halált, illetve pontosabban a halálvágyat, az élni-nem-akarást.

Pontosan emlékszem, hogy még a 70es években is milyen kemény volt az élet a falusi világban. Szegénység volt, munka, munka, alkoholizmus, elfojtott érzelmek. Gyakran kötötte fel magát 1-1 férfi a mestergerendára, és olyankor hümmögött a falu. Ez egy nagyon érdekes írás, iskolai tananyagnak kéne lennie. KUNT ERNŐ: AZ UTOLSÓ ÁTVÁLTOZÁS, A magyar parasztság halálképe.

Közben pedig volt ez is, tudjuk. A rögvalóságra adott pragmatikus válasz: Sánta Ferenc: Sokan voltunk.

Az is megvan ugye, hogy az öngyilkosokat nem temették egyházi szertartás szerint. Az önként választott halál bűn! De miért is? És biztosan megáll ez a mai korban is?

Aztán.

közösségi élmény?

Nagyon sokáig rettegtem a haláltól. Nagyon szeretek élni, az élet gyönyörű és gazdag, vagyis tud az lenni, ha az ember nem a teljes érzelmi és anyagi nyomorba kényszerül. Amikor kicsiként elképzeltem, hogy ennek egyszer így vége lesz, egészen rosszul voltam. Nem hiszem el egyik vallás és hitvilág meséjét sem a túlvilágról Azt gondolom, hogy valójában senkinek nincs fogalma arról, hogy mi van a halál után, és az összes mese csak arra való, hogy 1. valami kapaszkodót és tüneti kezelést adjon az egyénnek a saját halálfélelme feloldására, 2. eszköz legyen a mindenkori hatalomnak arra, hogy a polgárt a halálfélelmén keresztül manipulálja, sakkban tartsa.

Mondják, hogy ha valamitől fél az ember, akkor a legjobb ha a szeme közé néz. Megismeri a természetét, megbarátkozik vele, megszelídíti magában az érzést. Részben ezért is mentem el önkéntesnek a hospiceba annó.

Ugye a hospice az a tér, ahol a haldoklókat már gyógyszeres terápiával nem kezelik, nem tartják életben, ellenben csillapítják a fájdalmát és lehetőséget biztosítanak számára a méltó életvéghez, és halálhoz.

A Magyar Hospice Alapítvány elképesztően csodálatos munkát végez. Azt a fajta békét és nyugalmat, amit a Hospice Házban megtapasztaltam, le sem tudom írni. Tíz ágy volt, szinte mindig tele. A haldoklók érkeztek, ott voltak egy darabig, aztán elmentek… A kis “kápolnában”, még lehetett velük együtt ülni a rokonoknak, önkénteseknek pár órát, mielőtt elvitte volna őket végső útjukra az autó.

Ott azt éreztem, hogy “minden jól van”. Úgy történnek a dolgok, ahogy annak történniük kell a haldokláskor. Az élők, az egészségesek csendesen, higgadt derűvel és óriási belső erővel kísérték, segítették, tartották, támogatták az elmenőket, akiknek így biztonságosan lehetett lépkedniük a saját haláluk felé.

Aztán később elmentem dolgozni egy nagy “luxus” idősotthonba, Máltán, ami egy katolikus, hagyományos ország. 240+ lakó volt, rengeteg boldogtalan, depressziós és/vagy demens lélek. Néha az öregek megpróbáltak kiugrani az ablakon, volt akinek sikerült, volt akinek nem. Az ipari orvoslás csodálatos eredményeivel az életüket évekkel, évtizedekkel hosszabbította meg a társadalom, de a lelki hogylétük valójában senkit nem érdekelt.

Megkérdeztem még ott, az otthon által szervezett képzésen, hogy mi a protokoll, mit mondjunk akkor, ha egy öreg ápolt azt mondja, hogy meg akar halni már. Mi erre a “helyes”, munkaköri válasz? Kényelmetlenül érezte magát mindenki a kérdéstől, és elmaszatolták. Azt mondták mondjuk azt, hogy “nem szabad akarni meghalni”, “a családod szeret, szükségük van rád”, stb. Nem volt szabad legitimálni az öregek halálvágyát, amivel nyilván magukra is hagytuk őket így.

Folyamatosan azt éreztem, és írtam is erről többször már korábban itt, hogy a rendszer, a katolikus erkölcsi hagyományok talaján, erőszakot követ el ezeken a szegény öreg embereken. Kényszerrel és mágikusan jó gyógyszerekkel tartunk életben olyan embereket, akik, ha a saját útjukat járnák már régen meghaltak volna. És bár a testüket életben tartjuk, erőszakkal tartjuk a lelküket a testükben, azzal már igazából senkinek nincs sem kedve, sem ideje, sem energiája foglalkozni, hogy a lélek is jól érezhesse magát.

Gyakorlatilag túszul ejtjük az öregeinket sokszor, és szolgáltatjuk velük a mainstream társadalom lelki igényét, azt, amelyikben az élet elvileg “szent”, a halál, a haldoklás pedig tabu.

Aztán.

Figyelem az ügyfeleimet, immár bentlakásos ápolóként. Ez ugye egészen más műfaj, itt komolyan van tér és lehetőség látni, figyelni az öregek lelkét, belső folyamatait. Azt kifejezetten érdekes figyelni, hogy ki hogyan viszonyul az életéhez, az öregségéhez, a saját halálához. Majd egyszer írok erről, nagyon érdekes téma.

Amit most idehoznék az az, hogy az ipari orvoslás tényleg bámulatosan sokat tud tenni annak érdekében, hogy aki élni akar az élhessen, és úgy gondolom, hogy ez egy nagyszerű dolog. De azoknak az öregeknek, akik magukra húzták az “élet szentsége” elképzelést, és nincs felhatalmazásuk kimondani saját maguk számára, hogy ők igenis már abszolút nem akarnak élni, sőt nem is élnének a gyógyszerek és a 24 órás ápolás nélkül, a sorsa nyomorult. Akik szívük szerint már mennének. A társadalom nem látja, nem legitimálja és abszolút nem segíti ezt a fajta abszolút jogos igényt. Hanem pedig irgalmatlan erőforrásokkal kényszeríti tovább élni az egyént. Már ahol ennek megvan a fedezete…

Aztán.

Végül arról írnék, hogy ebből az egész folyamatból, mindabból amit láttam és tapasztaltam a hospiceban és mint idősgondozó, én mit tanultam, mire jutottam a saját halálomat illetően: Bár még nem találtam meg a megnyugtató módját, de keresem. Keresem azt, hogy ha egyáltalán megérem, öreg leszek, és a tehetetlenség nagyon közel kerül, akkor milyen módon tudjak szépen kilépni az életből. Netán kitől kérhetek ebben és milyen fajta segítséget.

Eszményem az a néni, akit soha nem ismertem, csak a 70 körüli fia mesélte róla, hogy 90+ éves koráig autonóm személy volt, aki teljesen ellátta magát, majd amikor elkezdett leesni a lábáról, véget vetett az életének.

Ha van kedvetek nézzétek meg a Belső tenger című filmet. Mindent elmond ami a témában elindíthatja a gondolkodást, az együttérzést, a társadalmi dialógust, a megértést, az elfogadást, és a megfelelő társadalmi válaszok megszülését.

Lassan, mint emberiség, talán fel is nőhetnék a saját életünkhöz, elfogadhatnánk a helyünket és értelmezési tartományunkat az élet, a halál és a természet körforgásában.

Ez pedig egy temetkezési mód, ami annyira iszonyúan szép, humble és vonzó. Élni csodálatos. Méltósággal élni méginkább. A meghalást megúszni nem lehet. Viszont békében, támogatva, méltósággal haldoklani, és meghalni, majd visszaadni az anyagot a természetnek, pedig lélegzetelállítóan szép és felemelő.

******************************************************************************
Ez a blog egy napló, egy ápoló, egy bentlakásos angliai ápoló naplója. A “the personal is political” elve motivál arra, hogy nyilvánosan is elérhetővé tegyem. Úgy vélem, hogy a jelen társadalmi helyzetben változásra van szükség, mert elveink, céljaink, működési mechanizmusaink nem fenntarthatóak a jelenlegi formában.
A célom, hogy ezekkel az írásokkal hozzájáruljak egy fenntarthatóbb világ létrejöttéhez.
A posztok sokszor egymásra épülnek, ha folyamatában szeretnéd látni, érdemes lehet feliratkozni az email értesítőre a jobb felső sarokban látható kék gombon keresztül.
Facebook itt: https://www.facebook.com/egyapolonaploja/

******************************************************************************

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.