A készenlét, a készenléti munka ára és fontossága, avagy ki van a sor legvégén és mennyiért??


Vannak tényezők, amik nélkül nem lehet élni, vagy sokkal rövidebben, de mivel egy adott időszakban látszólag korlátlanul állnak a rendelkezésre, így nem is észleljük a fontosságukat. “Készpénznek vesszük”, ez a magyar kifejezés, de angolul sokkal pontosabb: “take for granted”. Ilyen volt sokáig a levegő, a víz, a méhek, és még sok egyéb.

De ilyen a gondoskodás is. Összefabrikáltunk magunknak egy társadalmat, gyakorlatilag rabszolgasorba döntöttük a nőket évszázadokon át, elérve ezzel hogy a gondoskodás létszükségletére a választ mindig legyen aki megadja. Ezt Angliában még sokkal kontrasztosabban lehet látni mint Magyarországon, ahol az osztályviszonyok sokkal elmosódottabbak és nincs olyan sok másféle színű és arcú kiszolgáló személyzet.

A szünetemben sokat járok egy közeli parkba és figyelem az embereket. Sok kisgyereket, fogyatékost, öreget hoznak oda azok, akik dolga róluk gondoskodni. És ez egy “elit” környék. Vannak a fehér, jólszituált kinézetű anyukák, akik naphosszat pesztrálják a gyerekeiket, és vannak a lesarcolt kinézetű barna, fehér, fekete, sárga szitterek, ápolók. Ami közös, hogy a jólszituált kinézetű anyukák mosolya is mérsékelten őszinte egy idő után, mikor már hulla fáradtak. Készenlétben vannak, gondoskodnak ők is, egész nap.

Aztán.

Arról már sokat írtam, hogy bentlakásos ápolóként a lelki munka mennyire sok és kimerítő, ha a kliens és/vagy a család lelkileg nehéz, demanding, sok a pszichés teher. Mi vagyunk állandó készenlétben. (Meg általában valamelyik nőrokon, aki már nem bírja, ezért is hívtak minket.) Mi vagyunk az energetikai háttérország, akikből a kliens és legtöbbször maga az egész családi rendszer táplálkozik. Mi tömjük be az energetikai hiányokat, mi vagyunk egy markáns tartóoszlopa a családi rendszer működésnek. Ráadásul az adott ország körülményeihez képest bagóért.

Millió szálon és gyakorlatilag folyamatosan toljuk az energiát az ügyfélbe, ami rettentően kimerítő. Ezt egyébként általában sem az ügyfél sem a család nem érzékeli. Iszonyatosan tudatosnak és önreflektívnek kell lenni ahhoz, hogy az ilyesmire legyen szeme annak, aki más energiáját használja. Aki világ életében arra volt szocializálva, hogy mások figyelméből, szeretetéből, gondoskodásából él, gyakorlatilag ingyen, annak ez általában fel sem tűnik. Hatalmi helyzetben lévő személyek és csoportok, férfiak, felsőbb osztályok tagjai, gazdag országok gyakorta azok, akik ennek az egésznek a haszonélvezői.

Aztán.

Az a fajta energia, amivel a gondoskodó még készenlétben is megtartja, támogatja a rászorulót, ugyebár láthatatlan. A kisgyerek teper, az öreg is, nem figyel. A gondoskodó figyel, résen van. EZ az, amiben aztán aszaltszilvává szottyadnak hosszú távon mindazok, akiknek nincs lehetőségük ebből kiszállni. A készenlét maga embertelenül energiaigényes, talán jobban is mint maga az effektív ellátás.

Márpedig a készenlét konkrétan életet ment. Nem menthet, hanem ment, gyakorlatilag folyamatosan. Mondok egy egyszerű példát: az ugye köztudott, hogy az öreg emberek számára az elesés gyakorta végzetes. Egy kis ártatlan elesés után, ha törik a csont és az idősnek feküdnie kell hetekig, az egyenes út lehet a halálba. Tüdőgyuszi, felfekvés (rossz ápolási körülmények esetén), aztán irány a temető.

Megszámlálhatatlan esetben mentettem már meg potenciálisan az ügyfeleim életét pusztán azzal, hogy mellettük mentem, és a kibillenő egyensúlyukban megtartottam őket. És ők ebből semmit nem észlelnek, nincs esemény. Azt csak a gondoskodó tudja, hogy mennyi figyelmi energiát tol abba, hogy jól figyeljen az ügyfélre, és meglássa időben hogy helyzet van, és beavatkozzon.

Az öregek sokszor nem is értik, hogy miért fáradnak annyira el a bentlakásos ápolók még akkor is, ha az ügyfél alapvetően könnyű eset.

Aztán.

De miért is írok minderről? Többször felmerült a kérdés mostanában, hogy mennyit ér a készenlét? Ha valakitől készenléti munkát kérnek, az mennyit kérjen mindezért? Irtó érdekes kérdés, mert ha rendesen megnézzük, akkor láthatóvá válik, hogy mennyire átitatja társadalmunk működtetését az, hogy nők milliói élnek készenlétben, figyelnek, stresszelnek és állnak rendelkezésre, hogy legyen valaki aki elkapja és megoldja az éppen erre szorulót.

  1. Anyák nem tudnak elmenni fizetős munkát végezni, mert ha az óvodából/iskolából telefonálnak, ugrani kell. Ők vannak a gondoskodási sor végén. És ez a felelősség nagy úr, nagy rabszolgatartó.
  2. Gyerekek nem tudnak nyaralni menni, vagy külföldre költözni, mert ha az idős szülőnek kínja van, ugrani kell. Ők vannak a sor végén.
  3. Nők, anyák, ápolók, cselédek, nővérek, gyerekek állnak állandó készültségben, és ugranak be amikor szükséges. Emberek millióinak, évtizedeken át nincs saját élete azért, mert ők azok akik elkapják az elesőket, beadják a sürgős gyógyszert, megfőzik az ételt, elhozzák, elviszik, lemossák, bekenik, felmelegítik, lehűtik, életben tartják, ellátják. ÉS közben folyton résen vannak, hogy mikor és hol kell éppen tüzet oltani. Magukkal alig tudva törődni, csak tolják-tolják a figyelmet és az energiát másokba. Érdemes megnézni azokat az embereket akiknek a dolga a folyamatos készenlét. Általában sokkal öregebbnek és leharcoltabbnak látszanak a koruknál. Mert ők vannak a sor végén, ők már nem tudják másra passzolni a gondoskodás terhét, és magukkal, a saját ügyeikkel, saját töltekezésükkel törődni.

Mit és mennyit kérjünk akkor a készenléti munkáért?

Ebben a cikkben írtam már korábban erről számításokat, a bentlakásos ápolás árának kalkulálásához.

Tegyük fel, hogy a család nyaralni megy és megkérik az ápolót, aki eddig csak reggelente látta el a mamát, hogy legyen készenléti ügyeletes. Az ár-kalkulációnkhoz ezeket a szempontokat érdemes figyelembe venni:

  1. Mennyire valószínű, hogy ugrani kell? Milyen a kliens állapota? Demens-e, cukorbeteg-e, elesős-e, elmászkálós-e?
  2. Milyen messze van az ügyfél, mennyit kell oda utazni?
  3. A mi felelősségünk-e az, hogy ha mégsem tudunk odamenni akkor mi lesz az időssel? Ez kulcsfontos. Ha ugyanis mindenképpen a mi dolgunk a helyzetet megoldani, akkor a készenlét ideje alatt semmilyen más fajsúlyos elköteleződésünk nem lehet, munka, program, utazás, kikapcsolódás. Ekkor a helyzet foglyai vagyunk aminek érdemes az árát rendesen megkérni.
  4. Ha módunk van azt mondani egy-egy riasztásnál, hogy “bocs, most nem tudok odamenni, nem érek rá”, akkor lehetséges csak a megvalósuló kiszállásokért számlázni, ha viszont mindenképpen nekünk kell odamenni, akkor a teljes készenléti időért érdemes számlázni.
    A legnehezebb azoknak a dolga, akik a sor végén vannak…

Ahogy a cikk elején írtam, sajnos a társadalmaink úgy vannak berendezve, hogy nők ezrei, milliói vannak a készenlétre kárhoztatva, ingyen vagy éhbérért. A gyereket nevelők, az idős rokont gondozók ezt pontosan tudják. Csakhogy a gondoskodás válsága elhozta azt is, hogy nincs már elég energia, nem vagyunk elegen a készenléti munkákat sem elvégezni, és ezen a ponton (is) deficites a rendszer. Angliában külföldi, rossz helyzetű nőket alkalmaznak az ilyesmire, un. ápolási migránsokat, de persze máshol is. Magyarországon, aki megteheti, nálánál jóval szegényebb magyar nőket alkalmaz, vagy erdélyi, kárpátaljai nőket. És jellemző, hogy a készenlétért általában senki nem akar fizetni, hiszen akkor “úgysem csinálsz semmit”.

Az ápolók, a gondoskodók önérvényesítési tevékenységeinek, öntudatra ébredésének egyik fontos eleme az, mikor a sarkunkra állunk, és bért követelünk mindazért az időért, amit az életünkből mások igényeinek kiszolgálására, és sokszor életének megmentésére tartunk fenn, tartunk szabadon. Hogy legyen aki ugrik, és itt tartja a Földön a kedves rászorulót. Ha ez nem ér meg annyit a társadalomnak, hogy rendesen megfizesse, akkor talán nem kéne ezt a mi időnk és életünk kontójára terhelni.

Az ápolás, a gondoskodás, a készenlét, kő kemény és életmentő tevékenység. Nem szívjóság, nem princípium, nem biológiai ösztön, hanem nettó materiális szükséglet, ami nélkül nem élhet a humanoid. Mint a levegő, a víz, a méhek, és még sok egyéb. És ami ha elfogy, akkor megnézhetjük magunkat…

******************************************************************************
Ez a blog egy napló, egy ápoló, egy bentlakásos angliai ápoló naplója. A “the personal is political” elve motivál arra, hogy nyilvánosan is elérhetővé tegyem. Úgy vélem, hogy a jelen társadalmi helyzetben változásra van szükség, mert elveink, céljaink, működési mechanizmusaink nem fenntarthatóak a jelenlegi formában.
A célom, hogy ezekkel az írásokkal hozzájáruljak egy fenntarthatóbb világ létrejöttéhez.
A posztok sokszor egymásra épülnek, ha folyamatában szeretnéd látni, érdemes lehet feliratkozni az email értesítőre a jobb felső sarokban látható kék gombon keresztül.
Facebook itt: https://www.facebook.com/egyapolonaploja/

******************************************************************************

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.