Tündér nagyszülők, öregek, elderek


Sokat morfondírozok mostanában az elmúlt közel négy év bentlakásos ápolói tapasztalatain. Részben a saját lényem, a saját érzelmi életem alakulásának szempontjából. Mit hozott nekem ez a munka? Mit adott? Mivé formált?

Itt vagyok megint a néninél, Londonban, van ilyesmire jól terem és időm. Kialakult a rendszer, bejáratódott a rutin, nem kell annyira a hogyanokra koncentrálni, tudok befelé is jól figyelni.

Nagyon meg is kedveltem az ügyfelem, aki óriási fazon. Mielőtt legutóbb elindultam ide otthonról, és elképzeltem magam előtt ahogy itt van a lakásban és csinálja amit csinálni szokott, nagyon kellett vigyorognom. Rendesen vártam már, hogy újra találkozzam vele.
Láttam a lelki szemeim előtt ahogy közlekedik, dumál, rendezkedik, intézkedik, borítja le a poharakat, és nagyon kedves érzés volt.

Reggelente nem nagyon szeret kikelni a hatalmas ágyából, és annyira cuki mikor a kócos hajával pislog és próbálja kiügyeskeskedni hogy még legyen ok az ágyban maradni. Iszik egy teát, aztán visszakuporodik a hatalmas takarói alá a kicsinyke testével, és durmol tovább. Most is éppen ez történik 🙂 .

Esténként, elalvás előtt most többször is volt az, hogy félálomban elkezdtem látni magam előtt a korábbi ügyfeleimet. Így jöttek sorba az arcaik, a jellegzetes ügyeik és dilijeik, amiket gyakorta csináltak. Van közülük aki már nem él, van akiről nem tudom hogy mi van vele, van aki azóta is jól van. Írtam már erről, ez az egész érzés olyan, mintha a lelkemben lenne egy szoba, ahol az összes eddigi ügyfelem ott lenne, mint egy mozgó hologram. Ilyen Harry Potter-es érzés kicsit.

Most már elég sokan vannak a szobában, sokféle sztorival, érzettel, történettel, és mindegyik történettel kapcsolódik az életem. Az emlékeimben élnek ők, és mivel sok időt töltöttünk egymással, intim közelségben, így teljesen részeivé váltak az én lényemnek is, élnek bennem. A velük kapcsolatos érzéseim formálnak engem is.

Amikor az indiánokról olvasok, és ott az “elder”-ekről, az öregek tanácsáról, akkor van hasonló érzésem. Ezek az emberek, ott a lelkem szobájában az én “elder”-jeim. Mindegyikőjük tanító, tanítója az én életemnek.

***

Az van, hogy ez az egész ápoló munka annyira nincs a helyén kezelve, és annyira nincs kibontva a benne rejlő számos lehetőség, hogy az döbbenet. SOHA eddig nem hallottam és nem is olvastam számos olyan aspektusáról, amire így menet közben látok rá. Megannyi ajándéka a sorsnak. Pl. ez az “elder” dolog is.

Nekem soha nem volt aktív és mély viszonyom a nagyszüleimmel. Alig láttam őket. Soha nem is igazán volt kapcsolatom öreg emberekkel gyerekkoromban. Az a fajta energetikai kapcsolódás amit bentlakásos ápolóként megélhetek ezekkel az emberekkel, számomra eddig teljesen ismeretlen volt. És csak most, négy év után látok rá erre, illetve tudatosodik az, amit a munka során megélek.

Ráadásul a vérségi családokban rengetek probléma, gáz viszony van a szülők, a nagyszülők, a gyerekek, unokák között. Ismerőseim rémtörténeteket mesélnek a nagyszüleik viselkedéséről, ideértve verbális, érzelmi, fizikai, gazdasági, és szexuális erőszakot, bántalmazást is, amit a nagyszülők követnek el az unokákkal. Agyrém.
A családi kapcsolatokat iszonyú sok, elképzelhetetlenül mély teher terheli.

Ezzel szemben a bentlakásos ápolásban a keretek, a határok eléggé adottak. Éppen a “munkaviszony”-jellege és keretei egyfajta távolságot és védettséget adnak az ilyenféle visszaélésekkel szemben. A keretek, a viszonyok sokkal tisztábbak mint a családi viszonyokban, és történelmileg sem terheltek múltbeli történésekkel, játszmákkal, traumákkal.

Tehát amikor visszagondolok az ügyfeleimre, az emlékek ilyen tiszta alapokon nyugszanak. És ugye az ügyfeleimmel eltöltött idő alatt sokórányi élettapasztalatot mesélnek el, pusztán azzal, hogy ventillálnak az életükről. Több mint ezer évnyi élettapasztalatot állt módomban végighallgatni az elmúlt években. Sok közülük olyan, amit már a halála előtt kristályosított ki magában a beszélő.

Ők az én elderjeim, tündér-nagyszüleim. Azért tündér és elder, mert nem igazi, hús-vér nagyszülők. A hús-vér szinten mi kizárólag munkaviszonyban vagyunk egymással és ez nagyon jól is van így. A transzcendens szinten vagyunk egymással csak lelki kapcsolódásban. Én számukra a fiatal energia vagyok, a “girl” ahogy néha mondják, így lassan 50 évesen. Aki egy számukra tök új világról mesél nekik, és annak az energiájával tartja őket. Ők számomra az “elder”-ek, az idősek, akik egy régi világról mesélnek, a múlttal kapcsolnak össze, 80-90+ évnyi élettapasztalattal fűszerezve.

Btw, tegnap volt a D-Day ünnepe. Ügyfelem NAGYON tud mesélni, 21 éves volt a D-Day idején. Eleve most már nem lát (vak), így ami a lelki szemei előtt megelevenedik, azt iszonyú plasztikusan és részletesen tudja elmesélni. Meséli, hogy mi volt a rádióban akkoriban, hogy hol dolgozott, hogyan futott össze véletlenül Montgomery-vel a D-Day előtt pár nappal, egy elsötétítési ügy kapcsán. Mit és miért csinált úgy a királyi család ahogy, hogyan vélekedik Churchill-ről, stb, stb. Emlékezik. A konyhában megelevenedik a történelem. Órákon át mesél, míg én főzök és amíg eszünk. Nagyon különleges, intim hangulatú helyzet, és ezt én nagyon szeretem.

***

Ez persze mind szép és jó, de mi a társadalmi szintű tanulsága? Van-e egyáltalán?

Ezt a gondolatot a materiális valóság szintjéről indítanám. Most én úgy vállaltam el ezt az ügyfelet, hogy 2 hetet dolgozom nála, és 4 hetet vagyok “szüneten”. A 2 hét alatt nagyon sok pénzt keresek, így a többi 4 hétben nincs rajtam akkora anyagi nyomás, nem kell annyira hajtani az egyéb fizetős munkákat, csinálhatom azt amit hasznosnak, érdekesnek tartok, akkor is ha nem jövedelmez. Vagyis az én szempontomból ez az egész, materiális szinten úgy néz ki, hogy 4 hétig élem a viszonylag nyugisnak mondható saját életem, anyagilag és munkailag nem túl stresszesen, és ennek az az ára, hogy minden 6 hétből 2 hetet idős emberek ápolásával töltök, bentlakással, fizetésért.

Azt ugye már sokszor elmondtam itt, hogy a carework-krízis egyik megoldása az lehetne, ha az ápolást, a gondoskodást a társadalmi mechanizmusok, a munkaerőpiac közepébe helyeznénk. Ahelyett mint ami most van, hogy a gondoskodási munkák értéke és szervezése abszolút a periférián van.

Ha egy olyan világot alakítunk ki, amiben a gondoskodás, az ápolás érték, kívánatos tevékenység, és úgy van összerakva hogy abban az ápoló nem hajtja szét magát, és normális munkabért kap, akkor maga az ápolási tevékenység hirtelen iszonyú sok kincset kezd rászórni ápolóra és ápoltra egyaránt. Az, hogy az ápoló mit kap, azt fentebb részben elmondtam.

Az ápolt pedig kap egy-két megbízható társat, aki nem csak megfőzi a kajáját, hanem meg is hallgatja, szellemi és érzelmi vonatkozásban is kapcsolódik, tartja, segíti az öregkori elemzésben, a halálra készülésben. El tudjátok ezt képzelni? El tudjátok képzelni azt a világot, ahol mindez adott, és az emberi élet minőségének a szerves része?

Ti nem így akarnátok öregedni? Haldoklani? Nem akarnátok a társadalmunk idős tagjait ebben a folyamatban támogatni? Ha van 20 percetek, mondjuk egy kád levendula-olajos fürdővízben ezt ez egész gondolatkört rendesen átgondolni és átélni, akkor nem ébred bennetek vágy arra, hogy ti magatok is megélhessétek ezeket a tényleg felemelő és tiszta emberi kapcsolódásokat és folyamatokat?

Miért nem beszélt erről nekem senki kicsi koromban? Sem az iskolában? Sem sehol? Miért magamnak kellett minderre rátalálni? Nem lehetne azt csinálni, hogy elkezdjük a társadalmi szerveződéseinket végignyálazni újra, és egy, az eddiginél sokkal békésebb, kedvesebb és felemelőbb viszonyrendszert kialakítani egymással? Az élete során MINDENKI szorul ápolásra, gondoskodásra. Nem lehetne ennek a rendszerét közösen, igazságosan és felelősen viselni? Nem egyértelmű, hogy ezzel tényleg mindenki csak nyerne, profitálna?

Ha a munkaerőpiaci és gazdasági struktúrák nagyobb teret engednének az egyénnek részt vállalni a gondoskodásban, anélkül, hogy teljesen kiszolgáltatottá válna anyagilag, sokkal békésebb lelkű emberek építenék a társadalmakat. Jobb lenne a gyerekeknek, a felnőtteknek, az időseknek, a haldoklóknak.

Egyre több az öreg, egyre több a gondoskodási igény. A tündér-nagyszülők, az öregek, az elderek, sokszor magányosan, lakásaikba és csendjükbe zárva várják a halált. És viszik a sírba amit láttak, amit tanultak, és amit akár el is mondhatnának nekünk.

#weareallconnected or could be

Gondoljátok csak el proletárok és nem-proletárok…!

******************************************************************************
Ez a blog egy napló, egy ápoló, egy bentlakásos angliai ápoló naplója. A “the personal is political” elve motivál arra, hogy nyilvánosan is elérhetővé tegyem. Úgy vélem, hogy a jelen társadalmi helyzetben változásra van szükség, mert elveink, céljaink, működési mechanizmusaink nem fenntarthatóak a jelenlegi formában.
A célom, hogy ezekkel az írásokkal hozzájáruljak egy fenntarthatóbb világ létrejöttéhez.
A posztok sokszor egymásra épülnek, ha folyamatában szeretnéd látni, érdemes lehet feliratkozni az email értesítőre a jobb felső sarokban látható kék gombon keresztül.
Facebook itt: https://www.facebook.com/egyapolonaploja/

******************************************************************************

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.