Ápolni, gondoskodni rossz. Ápolni, gondoskodni jó…


Gyakorlatilag véletlen és előre nem látható fordulata a sorsnak, hogy ápoló lettem. Úgy emlékszem talán 40 éves lehettem, mikor egyrészt arra jutottam, hogy a saját spirituális igényeim miatt önkénteskedni szeretnék egy hospice-ban. Másrészt arra, hogy szeretném megtanulni a profi ápolást, mint olyan szakmát aminek van értelme és a társadalomnak mindig szüksége van rá.

Utólag visszanézve már nem is értem, hogy hogy jutottam erre, abból a közegből ahonnan jövök. Mindenesetre, így visszatekintve remek ötletnek bizonyult. Nagyon örülök, hogy bevállaltam az akkori elvi ellenszélben.
Sokat elemzem magamban mostanában ezt az egész ápolás-gondoskodás kérdéskört, elvi szinten is, és a saját életem vonatkozásában is. Újra és újra arra jutok, hogy teljesen benézi ezt az egészet a társadalom, full öngóllal. Amit azután mindenki szív.
Pedig igazán könnyen lehetne ez másképp is, ha a fejünkben, és a gazdasági környezetben a helyére, egy jobb helyre tesszük a témát.

Abban az időben az ápolásról, a gondoskodásról, de még az öregedésről sem volt annyi szó mint az utóbbi 1-2 évben. Az értelmiségi, középosztálybeli közegekben totál lenézett munkának számított. Tanult, műveltségére büszke, magukat progresszívnek tartó budapesti értelmiségiek simán mondtak olyat eltartott kisujjal nyilvánosan, hogy “ezt a munkát mi nem végeznénk”. Innen indul a közvélekedés az ápolókról, a gondoskodókról.

És ebből a hozzáállásból van levezetve az ápolás, a gondoskodás helye, értéke, megbecsültsége is, a társadalomban.

Igazából én is innen indultam, abban az értelemben, hogy semmilyen információm nem volt arról, hogy ebben a munkában (és most konkrétan a bentlakásos ápolásról beszélek) mennyi valódi szépség, tartalom, emberi minőség, kapcsolódás és spirituális élmény van a rendszer minden résztvevője (ápolt, ápoló, rokonok) számára. Plusz masszív fizetés és szabadság is, ha némiképp kreatívan rakja össze az ember a rendszert maga körül. Erről így nekem soha senki nem beszélt, morzsánként szedegettem össze a tapasztalatokat az évek alatt. Ez az egyik.

Aztán.

Ez a poszt onnan indul, hogy pár napja az új ügyfelemen és a családján gondolkoztam. Ő az első olyan ügyfelem, aki szuperintelligens, totál világlátott, politikai-, és világnézetünk is hasonló. Továbbá tud és szeret kommunikálni, közel 100 évesen. A gyerekei korombeliek, szintén műveltek, nyitottak, és okosak. A család minden tagja kifejezetten érdeklődő és kíváncsi, élvezik az érdekes beszélgetéseket. Ügyfelem lánya hetente két este átjön, és együtt vacsorázunk. A néni nem lát, ül, órákon át dumálunk. A lánya és én főzünk, meg pakolunk el, mindezt egy random londoni lakásban. Teljesen olyan, mint annó az egyetemi kommunában a vacsorák, közös főzések és nagy agyviharok, amiket én nagyon szeretek és élvezek mindig, jó társaságban. Csak akkor 22 volt az átlagéletkor az asztal körül, most meg 66.

Csakhogy ezekkel az emberekkel soha nem ismerkedtem volna meg, ha nem munkaként sodor oda a szél. És különösen nem keveredtünk volna ennyire intim helyzetekbe. Ezáltal ha innen nézem, az én saját érdeklődésem, és szellemi igényeim felől, akkor simán az jön ki, hogy ezzel a családdal akkor is nagyon szívesen barátkoznék, és járnék hozzájuk vacsizni, dumálni, segíteni nekik, ha nem munkaként lennék ott, hanem pl. barátként, közösségi segítőként, önkéntesen. Nyilván nem bentlakással, és nem ennyi időben, de valamennyit.

Vigyük ezt most egy általánosabb szintre. Ha

  • a világunk, az emberi kapcsolataink, a közösségeink úgy lennének berendezve, hogy abban az emberek nyugodtan meg tudnak élni, van stabil és autonóm egzisztenciájuk, mozgásterük és szabadságuk,
  • a munkaerőpiac mechanizmusaiban is ez integrálva lenne,
  • és a társadalmi vélekedés és a közösségi működés valóban értékén kezelné az ápolást, mint alapvetően szükséges emberi tevékenységet,

akkor simán lenne szerintem csomó ember, aki vállalna ápolást önkéntesen, mondjuk X hetet egy évben. Ez egyszerűen része lenne a közösségeink működtetésének. Pusztán azért mert új, érdekes emberekkel lehetne találkozni, kapcsolódni, segíteni egymást. A Maslow-piramis csúcsán az ember vagy elfoglalja magát valami értelmes tevékenységgel, vagy pedig jóléti-kesereg, netán (ön)pusztít, gyakorta.

Az önkéntes ápolás társadalmi érték és prémium időtöltés lehetne, tök simán! Pont azért, mert annyi minden értéket hordoz és annyi mindent ad, magának az ápolónak is. Azt újra hangsúlyoznám, hogy mindez csak abban az esetben lenne így, ha az embereknek lenne fölös energiája és kapacitása adni. Az, hogy a túlsarcolt, anyagilag kiszolgáltatott nőkkel évezredek óta vitetjük el a balhét, erőből, ingyen, az NEM az, amiről én beszélek

Szóval a családon gondolkoztam, hogy mennyire élvezem ezeket a közös vacsorákat, a beszélgetéseket, a történeteket. És aztán meg azon, hogy mindezért a család milyen iszonyatosan nagy összegeket áldoz, heti szinten, folyamatosan. Olyan sok pénz ez még Angliában is, hogy nem mindenki engedheti meg magának. Maga a profi ápoláshoz való hozzáférés is privilégium.

Ezen a ponton, és mivel nagyon kedvelem a nénit és a családot is, el is szégyelltem magam egy pillanatra. Ha számomra ennyire sokat ad ez az egész érzelmi és emberi vonalon, akkor miért fogadok el ennyi pénzt, amikor tudom, hogy ez nekik (mindenkinek), óriási kiadás. Nyilván tudom, hogy ez nem jó gondolat, de felmerült átgondolásra.

Ugyanis a jelenlegi totál fenntarthatatlanul berendezett világban, ahol az ápolásnak, a gondoskodásnak nulla a becsülete, és egyébként meg az embereknek _valamiből_ meg kell élnie, így ez a tevékenység is csak egy _fizetett munka_. Illetve hát nagyon kevesen engedhetnék meg maguknak, ha még lenne is a ápolásnak becsülete, hogy ezt ilyen volumenben önkéntesen végezhessék.

Mit állítok tehát mindezek fényében?

Azt amit már eddig is, és amit már többször is leírtam: az ápolást, a gondoskodást a társadalmaink szervezésének közepébe kellene tenni, a fontosságát, az elismertségét tekintve. Továbbá kiemelten, a közoktatásban kellene tanítani, oktatni a profi segítés, odafordulás módszertanát, nem csak a testi ápolás, hanem a lelki segítés vonatkozásában is.

Én ezeket (a lelki segítést) különböző civil szervezeteknél korábban végzett önkéntes munkáim során tanultam, és mondhatom hogy nagyon hasznosak voltak. De ezekről SOHA, SEHOL nem tanultunk a közoktatás, az általános társadalmi dialógus, a gyerekek közösségi nevelésének, szocializációjának során.
Miért? Mert nem tartjuk fontosnak, nem is látjuk ennek szerepét, még akkor sem, ha közben nekünk magunknak, családtagjainknak is szüksége van/lesz ápolásra, gondoskodásra, figyelemre, támogatásra. A nyugati emberek tömegei szoronganak és önsorsrontanak megfelelő emberi kapcsolódások, kapcsolatok, értelmes közösségi működések híján. És még mindig nem jut eszünkbe értelmes, érdemi, vallási és politikai szándékoktól mentes, ember-ember közötti békés kapcsolódásokra és gondoskodásra optimalizált közösségi mechanizmusokat létrehozni. Olyan is sok ember érzelmi élete és a közösségek állapota…

Továbbá ekézzük a nővéreket, az ápolókat, hogy nem elég jól segítenek, holott totál lesarcoljuk, kizsákmányoljuk őket. Mégis mit várunk akkor? Milyen színvonalat, és milyen alapon? És mire föl?

Ha valaminek van értelme ebben az életben szerintem, az az, hogy a nehézségekben az emberek össze tudjanak kapcsolódni, és együtt, közösen megoldani azokat. Anélkül, hogy az bárkinek igazán a rovására történjen. Én legalábbis ennél intimebb és tisztább kapcsolódást, a lelkek transzcendens összefonódását nem nagyon tudom elképzelni.

És valójában az a tapasztalatom, hogy éppen ez az, amit az ápoltak igazán igényelnek, amire vágynak: hogy a kínjaikban segítőkben tényleg bízni tudjanak, azok megtartsák, támogassák, segítsék őket az útjukon.

A jelen világban az ápolás, a gondoskodás, többnyire túlvállalást, kizsákmányolást, kiégettséget, elhanyagoltságot, kimerültséget jelent. Egy másik, békésebb világban az egyén és a közösség interakcióinak, működésének és szentségeinek egyik központi, ünnepelt, értékelt eleme lehetne.

Az ápolásnak ez a vékony, ritka és speciális szelete, mikor Angliában keresi az ember a jövedelmét és egy olcsó országban költi (vagyis relatíve jól keres) mutatja meg, hogy mennyi potenciál is van ebben az ápolók és az ápoltak számára egyaránt.

Hamarosan megyek vissza az ügyfelemhez, és két héten át fogjuk egymásnak mesélni, hogy kivel mi történt az elmúlt hetekben. Főzünk, dumálunk, örülünk, fájunk együtt, pizsamában, papucsban, tolókocsiban, az utcán, a Temze partján és a fürdőkádban. A posztot pár olyan képpel illusztrálom, amit most a két munka közötti időben készítettem, jövet-menet a világban.

******************************************************************************
Ez a blog egy napló, egy ápoló, egy bentlakásos angliai ápoló naplója. A “the personal is political” elve motivál arra, hogy nyilvánosan is elérhetővé tegyem. Úgy vélem, hogy a jelen társadalmi helyzetben változásra van szükség, mert elveink, céljaink, működési mechanizmusaink nem fenntarthatóak a jelenlegi formában.
A célom, hogy ezekkel az írásokkal hozzájáruljak egy fenntarthatóbb világ létrejöttéhez.
A posztok sokszor egymásra épülnek, ha folyamatában szeretnéd látni, érdemes lehet feliratkozni az email értesítőre a jobb felső sarokban látható kék gombon keresztül.
Facebook itt: https://www.facebook.com/egyapolonaploja/

******************************************************************************

 

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.