Az öregség szépsége


Ti szépnek látjátok az öreg embereket? Csúnyának? Nézitek őket egyáltalán? Észlelitek? Mik a jellemző benyomásaitok? Mik a jellemző érzéseitek? Mit láttok, mikor egy öreg embert néztek?

Mit láttok a ráncokban, és a ráncokon túl? A görnyedt hátban, és azon túl?

Van egy gondolat, amire nemrégiben jutottam, az utolsó ügyfelem ápolásakor, ahogy őt, az ő életét, az ő folyamatait figyeltem. Ezt szeretném most leírni.

(Majd írok még róla és az ott kialakult történetről, de ez most még nem az.)

Messziről kezdem megint. Engem régen nem nagyon érdekeltek az öregek, nem is figyeltem, nem is láttam őket. A nagyszüleimmel nem volt túl aktív kapcsolatom, idős rokonok nem voltak a környezetemben. Arra kifejezetten emlékszem, hogy zavart mikor az utca közepén haladtak nagyon lassan, és “útban voltak”.

Amikor aztán a hospice-ban elkezdtem önkénteskedni, módom lett közelebbi kapcsolatba kerülni, és akár több héten át is beszélgetni velük. Eleve ez volt a feladatom, rájuk figyelni, őket hallgatni. De ott ugye már tényleg minden a halál körül zajlott. Jellemzően a búcsúzkodásról, a lezárásról szólt az idősek figyelmének iránya. Az Élet ott már múlt időben volt, nem jelen és jövő időben, ha ennek így van értelme. És mivel mi ott csak beszélgettünk, effektív testi ápolást nem végeztünk, így fizikai szinten sem kerültünk kontaktusba velük.

Az idősek otthona megint csak egy viszonylag felszínes tér, eleve kapkodás, rohanás van. Ott aztán végképp nem lehet igazán jól kapcsolódni a lakókkal, 1-2 ritka kivételtől eltekintve.

Szóval én egészen sokáig tulajdonképpen nem “LÁTTAM” az öregeket, ilyen avatari értelemben. Amikor az ember túllát a külsőn és a lényt kezdi látni, aki az akármilyen testben él.

Még akkor is így volt ez, mikor az első bentlakásos ügyfeleim lettek.

A bentlakásos ápolásban az a nagyon különleges, hogy ott aztán tényleg együtt élünk, napokon, heteken át. Folyamatban kapcsolódunk, látunk, nem úgy mint pl. az orvosok, pár percen át.

Ha testi ápolás is van, akkor látjuk, hogy hol van bőrkeményedésük, hogyan lóg a bőrük, mennyire bántó az aranyerük. És közben kirajzolódik a személyiségük is. A meséléseiken keresztül pedig az életük. A legutóbbi bácsinak pl. ugyanolyan összenyomorodott lábujjai voltak mint azoknak a nőknek, akik sokat mászkáltak fiatalabb korukban körömcipőben, szűk csizmában. Eleinte nem is értettem, hogy ez hogy lehet, férfi lábon még nem láttam ilyet. Végül azt sakkoztam ki, hogy mivel 30 évig volt katona, és ebből sokat ilyen díszizé a királynő körül, valószínűleg szűk csizmában, akkor biztosan azért.

Az öregek teste elbeszéli az életüket. Főleg, hogyha a szájuk is mesél, és erre mi odafigyelünk. Mostanra állt ez bennem össze először, hogy immár három éve, sokféle embert volt módomban így látni. Olyan ez egyébként mint egy nyelv, egy újfajta, különleges nyelv. Ilyesmi érzés lehetett megfejteni a hieroglifákat, a kulturális, történelmi és tárgyi emlékeken keresztül visszafejteni a betűk, a szimbólumok jelentését és a Történetet.

Az első ügyfeleimmel még nem láttam, hogy van ilyen nyelv, voltak az elbeszélt történetek és volt külön a test. A három év sokféle története és teste, a hasonlóságok és a különbségek rendszere mutatja meg, hogy itt egy komplett nyelvi struktúra, rendszer van. Ami még ráadásul pluszban érdekes, hogy minden egyes embernek saját, egyedi szó, fogalmi és tartalmi nyelve van. Hihetetlenül megindító és megrendítő ezt látni.

Megszületik egy ember, nagy része víz. Vannak egyediségek genetikai és szociális szinten, más-más a lélek. De a sztori, az egyedi történet még sehol nincs.

Felnövekedünk, differenciálódunk. Sebeink, hegeink lesznek. Szerveinket, lelkünket, bőrünket egyaránt vésik és faragják a történések, az anyagok, az energiák, a nap, a szél, a gravitáció. Az örömök, a fájdalmak, a simogatások, az érzések, az élmények, a traumák. A döntéseink. Leszünk akik leszünk, akivé válunk. Egyre kevesebb a víz, egyre több a besűrűsödés és a kéreg.

Az öreg test, az öreg ember lelke, szelleme így egyben az egész, A Történet Maga. A Sztori Maga. És ez az amit sikerült most meglátnom, ennek az ügyfelemnek az ápolásán keresztül.

Olyan érzés, mintha kinyílt volna a szemem, vagy megtanultam volna egy új nyelvet. Ha meglátok egy öreg embert és elkezdem figyelni, akkor ő, csak azzal hogy él, jön-megy, tesz-vesz, elkezd mesélni. Ez annyira megindító, hogy azonnal elkezdek sírni, ha magamra engedem érzelmileg, amit látok. Nem fájdalmas, nem is örömteli érzés, csak ilyen nagyon intenzív ÉLET-érzés. Az Élet energiája, sűrűsége, esszenciája, veleje az, amit az öreg emberek teste és energiája elmesél.

Nem tudom, hogy sikerül-e megmutatnom ezt, de megpróbálom. Nézzétek meg ezt a videót. Nézzétek meg újra, és mégegyszer, és engedjétek magatokra az érzést.

Mi mesél a néni?

Mi vezette őt oda? Hogyan kapcsolódik a futáshoz? Honnan szerezte a szandiját és a dzsekijét? Hogy jutott eszébe, hogy pacsizni akarjon az érkezőkkel? Mi motiválja? Mit ad ezzel, és mit kap? Van-e rajta pelenka, fáj-e a dereka? Mit fog csinálni miután elmegy onnan? Mit fog enni? Fog-e főzni, és ha igen mit? Milyen eszközökkel? Azokat mióta használja és honnan szerezte őket? Mivel díszíti a lakását? Mi okoz neki örömet? Mi fáj neki, a lelkében, már sok éve? Mit vár, mit remél, mitől boldog? Mi élteti? Az elmúlt 70+, 80+, 90+ év mivé, kivé formálta őt?

Ha ápolnám a nénit, egy ilyen esemény után, ezek a kérdések szépen lassan, valamilyen mélységig elkezdenének megválaszolódni. És lenne számtalan meglepetés, váratlan fordulat és ajándék a történetben. A néni életének meséje mesélődne el szépen, fokozatosan, kibontakozva, nap-nap után.

Az öreg test szép. A történet szép benne, annak materiális manifesztációja. MINDEN öreg test szép, úgy, ahogy a fiatalabb test soha nem tud az lenni. A leélt élet könyve. Nem itt tartana a világ, ha többet és figyelmesebben olvasnánk ezeket a könyveket és átélnénk a meséjüket. ❤

Úgy szeretnék élni, hogy majd ha eljön az ideje, nagyon tudjam szeretni az öreg testemet.

******************************************************************************
Ez a blog egy napló, egy ápoló, egy bentlakásos angliai ápoló naplója. A “the personal is political” elve motivál arra, hogy nyilvánosan is elérhetővé tegyem. Úgy vélem, hogy a jelen társadalmi helyzetben változásra van szükség, mert elveink, céljaink, működési mechanizmusaink nem fenntarthatóak a jelenlegi formában.
A célom, hogy ezekkel az írásokkal hozzájáruljak egy fenntarthatóbb világ létrejöttéhez.
A posztok sokszor egymásra épülnek, ha folyamatában szeretnéd látni, érdemes lehet feliratkozni az email értesítőre a jobb felső sarokban látható kék gombon keresztül.
Facebook itt: https://www.facebook.com/egyapolonaploja/

******************************************************************************

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.