Csend van nagyon. Leesett 15 centi hó. Eddig is a világ végén voltunk, de most méginkább. Gyönyörű a táj, sétáltam egyet. A híradó mutatja az áldatlan állapotokat. Itt ritkán esik a hó, és olyankor megáll az élet. A Tesco is lemondta a kiszállítást. Balesetek, torlódások, késések az országban.
Holnap lett volna a bácsi feleségének a temetése, de elhalasztják. Szegény sírdogált ma is többször. Félne is kimenni, alig tud járni. Mivel kicsit demens, ha zavar keletkezik az aktuális történésekben repetitíven kérdezgeti, hogy mi az aktuális helyzet. “Van elég olaj?”, “Ugye ma nem kell menni sehová?”, “Van elég étel?”, “Van elég whiskey?”, “Hogy lesz akkor a holnapi nap?”. Aztán mikor megnyugszik, elcsendesedik, megpihen. Most alszik, szuszog a nagy, kedves, barátságos lénye. Ennyire békés és kedves férfival ritkán találkozik az ember. Ki hitte volna egy volt katonáról, hogy ez lesz.
(Aki nem olvasta korábbi posztjaimat és nem tudja, annak mondom, hogy nem vagyok túl jó véleménnyel a férfi ügyfelekről.)
Hallom ahogy a világban zajlanak az események. Emberek sürögnek, forognak, dolgoznak, tevékenykednek. Itt meg ez a végtelen nyugalom és csend. Csak a madarak szöszmögnek intenzíven a kertben, a kiszórt magok körül.
Kicsit átalakítottuk az ápolásának a rendszerét, kapott új, XL méretű és befogadóképességű pelenkát, ettől nyugodtak az éjszakák is. Így, ebben az új rendszerben már nem annyira kimerítő az ápolása.
Kicsikét nehéz a szívem ahogy a bácsira gondolok. Már csak pár napunk van együtt, és gyakorlatilag nulla az esélye, hogy valaha újra látom. Gyorsan romlik az állapota, és aznap mikor elmegyek beköltözik az otthonba. Egyrészt várom már nagyon hogy menjek haza, másrészt fáj ez az egész, az elmúlás nyugalma.
Még mindig nehéz hova tenni magamban ezt a helyzetet, amiben egyszerre, egy időben vagyunk ennyire közel egymáshoz az ügyfeleinkkel, és vagyunk ennyire egymásnak idegenek.
Annyi mindent tudok a testéről, az érzelmi folyamatairól, a napirendjéről, a kínjairól. Annyi sokszor érintkezünk fizikailag, én mosom, kenem a bőrét, cserélem a pelenkáját, öltöztetem. Én mosom fel a zuhanyban azt a répadarabot amit kiengedett magából, és amit még tegnap szintén én szeleteltem bele az ebédjébe. Annyi sokszor és sokféleképpen fejezte ki nagyon finoman és tisztelettel, hogy mennyire értékeli a segítségemet. Ráadásul ezek mind különös árnyalatot kapnak akkor, amikor kifejezetten kedveljük az embert, akit ápolunk.
Nemsokára pedig elhúzom a bőröndöm és nem is fog rám emlékezni. Én mondjuk fogok rá, ahogy az összes korábbi ügyfelemre is. Viszem magammal tovább az emléküket titokban, láthatatlanul. Van a lelkemben egy külön szoba, ahol ott vannak együtt, mind. A lényük, az energiájuk hologramja, csak mind mozog. Mint egy Harry Potter mágia.
Nagy részük nem is él már.
Ez most csak ennyi. Egy átfutó, péntek délutáni hangulat, pár képpel.
Enjoy it! 🙂
******************************************************************************
Ez a blog egy napló, egy ápoló, egy bentlakásos angliai ápoló naplója. A “the personal is political” elve motivál arra, hogy nyilvánosan is elérhetővé tegyem. Úgy vélem, hogy a jelen társadalmi helyzetben változásra van szükség, mert elveink, céljaink, működési mechanizmusaink nem fenntarthatóak a jelenlegi formában.
A célom, hogy ezekkel az írásokkal hozzájáruljak egy fenntarthatóbb világ létrejöttéhez.
A posztok sokszor egymásra épülnek, ha folyamatában szeretnéd látni, érdemes lehet feliratkozni az email értesítőre a jobb felső sarokban látható kék gombon keresztül.
Facebook itt: https://www.facebook.com/egyapolonaploja/
******************************************************************************
egy ápoló naplója 