Ami nehéz: a kilátástalanság


A köztudatban szerintem az van, hogy az ápolásban a testről való gondoskodás a nehéz. Öreg, aszott testeket ápolni, mosni, pelenkázni, a fogsorokat pucolni. Messze nem ez a legnehezebb része a munkának, sőt ez a része egyáltalán nem nehéz. Még mielőtt ápoló lettem, soha nem tudtam elképzelni, hogy valaha képes legyek idegen emberek szaros seggét, szagos testét takarítani. Most azt mondom, gyakorlatilag fel sem tűnik.

Emlékszem, arra mikor annó egyetemistaként marhatelepen voltam gyakorlaton. Ez egy random nosztalgia-kitérő lesz most. Jártuk körbe nap nap után az egyes termelési egységeket, hogy lássuk, tanuljuk mi ott a munka. Másnapra voltunk beosztva a fejőházba, amiről úgy képzeltem, hogy egy ilyen tiszta munka a tejjel.
(Meg ahogy a budapesti, szolid, értelmiségi kislány azt elképzeli… 😀 )
Ígyhát ennek szellemében tiszta köpenyt vettem fel reggel és csoporttársaimmal együtt behaladunk nagy vidáman a fejőállásba. Ott a munka az volt, hogy le kellett mosni a tehenek tőgyét slaggal, feltenni a fejőgépet, aztán levenni mikor kész volt, és hajtani őket tovább. A szaros tőgyek fejmagasságban haladtak el előttünk.

Kábé fél óra múlva, sártól és szartól telepöttyözött köpenyeinkben ugyanúgy ordítottunk és káromkodtunk, mint a helyi tehenész erők, és rohadtul élveztük az egészet. Hatalmas kaland volt és óriási lecke arról, hogy hogy is néz ki azoknak a valósága akiknek az élelmiszereinket köszönhetjük.
(Azt mondtam már, hogy kötelezővé tenném mindenkinek aki politikai és/vagy társadalomtudományi kutatói pályára lép, hogy két évet ápolóként, két évet farmerként/élelmiszer-előállítóként kelljen dolgoznia, terepen? Csak hogy legyen elképzelése arról, hogy pontosan minek köszönhetjük létünk alapjait és eszerint törvénykezzen/értelmezzen képviselői/kutatói fizetésből.)
Kitérő vége.

Szóval önmagában az, hogy testi dolgokkal foglalkozik az ember megszokható, fel sem tűnik egy idő után. Minden szülő is tudja ezt, aki foglalkozik a gyereke ápolásával.

A lelki dolgok a nehezek, különösen akkor, ha nincs elég lehetősége az ápolónak pihenni, kikapcsolódni, másra figyelni. Ez főképpen a családtag ápolókat érinti szerintem elviselhetetlenül, éveken át, szünet nélkül.

Nem tudom mennyit fogok írni erről a mostani ügyfelemről, vagyis az ezzel kapcsolatos megéléseimről. Nagyon különleges és személyes lett a viszonyom vele. Olyannyira, hogy azt valószínűleg nem fogom itt megírni nyilvánosan. Annyi csak a lényeg most, hogy mivel nagyon megkedveltem, sokkal nehezebben viselem a személyes drámáját.

Novemberben halt meg a felesége, gyászol, sírdogál. Kicsit demens, de ettől függetlenül tisztán látja a saját helyzetét, a múltját, az életét, a jelenét, és sajnos a jövőjét is.

Elég gyorsan romlik a mobilitása, bármikor leeshet a lábáról. Nagy teste van, szuszog, dörmög, olyan mint egy hatalmas rozmár. A fürdőszobától a nappaliig elég hosszú az út, teljesen kifullad mire A-ból B-be ér. És nagyjából csak az A és a B van ami között mozog. Az ágyból reggelente már nehezen tud kimászni. Segíteni kell neki, de itt minket védenek a törvények, tilos emelnünk, hogy nehogy bajunk legyen. Ha emelni kell valakit akkor azt ilyen spéci emelőgéppel csináljuk, de az már kétápolós munka Angliában. És a szobájába be sem férne. Tehát abban a pillanatban, hogy kétápolós igényű lesz, már nem lesz itthon ápolható.

Eleve nagyon macerás a családjának intézni az életével kapcsolatos logisztikát, eddig mindent a váratlanul meghalt feleség intézett. Gyakorlatilag krízishelyzetben van a család. Long story short: hamarosan otthonba kell mennie, és ezt ő is tudja. Ma voltak itt az otthontól felmérni az ápolási igényét.

Reggel felkel, kiporoszkálunk, borotválkozik, zuhany, felöltözés, reggeli. Utána egész nap ül a székében. A lakása tiptop, a kajája egészséges és tápláló, a ruhái tiszták, a kertje gondozott. Egy olyan házban ücsörög depressziósan, amit a halála után azonnal meg lehetne nyitni múzeumnak, “Így éltek a XIX. – XX. században a brit magas rangú katonák” címmel.

Az emlékek között ülni pelenkában gyakorlatilag mozgásképtelenül, a társ halála után, közel 90 évesen, egy tökidegen ápolóval, az nehéz. Fogyogat is az alkohol.

És ez az ami nehéz nekem, az ápolójának. Látni ezt a kilátástalanságot, és asszisztálni hozzá.

Olyan ez, mint valami kolostori lelkigyakorlat. A világ végén vagyok, egy kis tiptop angol faluban, de még mobil térerő sincs. Van egy kötött (napi)rendszer, de lelkileg nehéz, kifejezetten depresszív és örömtelen közeg, amiben nagyon könnyű szétesni. Az egyik előző ápoló úgy berúgott a bácsi italaiból, hogy a földön találták meg elájulva. Az is gyakori, hogy az ápolók elkezdenek nassolni, mivel valami kell, amivel jutalmazzák magukat. Volt olyan kollégám, aki azt mesélte, hogy fél év alatt 11 kilót hízott.

Na, és ez a kihívás szerintem, ami a legnehezebb: ebben a depresszív közegben lenni és állni benne. Legalábbis nekem ez a legnehezebb.

Éppen ezért nagyon fontos, hogy mentálisan és testileg is kordában tartsuk magunkat, amennyire csak lehet. Egyébként szerintem ha az embernek nincs lehetősége rendesen pihenni, és nem túl sok hetet dolgozni, az teljesen felemésztő. Pontosan ez az amibe a nők általában is felemésztődnek, ha túl vannak terhelve/vállalva gondoskodási munkákkal. Annyira végtelen, kilátástalan, monoton és sikerélmény nélküli ez a fajta gondoskodói munka, hogy abba könnyen beleroppan a lélek. És nem ritkán rácsavarodik valami önjutalmazó függésre.

Egészen szerteágazó módszer-rendszert lehet bevezetni annak érdekében, hogy az ember egyben maradjon és bírja. Nyilván ez mindenkinek egyedi, és az aktuális ügyfél körüli tér adottságaitól is függ. Érdekel valakit, hogy ez hogy áll össze? Írjak róla? Úgy önmagában nem látom sok értelmét megírni hacsak nem valakit kifejezetten érdekel.

Most vagyok félidőnél az ügyfélnél. Nagyon nagy itt a bezártság-érzés most, a világ végén, januárban, hidegben, szürkeségben. Olyan érzésem van mint mikor egy hajón hánykolódik az ember egydül, eléggé lepusztulva már, de küzd, és közben a hajónaplóba írja a történéseket amit majd valaki egyszer lehet hogy elolvas. Vicces, tulajdonképpen. Na, mindegy, ez ilyen. A sok fizetés és a nagy szabadság ára ez, és a hozzáférésé ezekhez a tapasztalásokhoz. Nincs is panasz, ezt vállaltam. Aztán utána úgyis irány a tengerpart. Szegény bácsi pedig otthonba költözik, ahol egyébként jó eséllyel sokkal jobb lesz neki mint itthon.

Onwards and upwards! 🙂

Ha más ápolók is olvassátok ezt: ti milyen módszereket, praktikákat, trükköket alkalmaztok, hogy bírjátok a terhelést?

Még annyit: túl azon, hogy nagyon nehéz ez az egész, nagyon abszurd módon vicces is. Az Élet Bloody Maga!
Amikor a szünetemben elmegyek a környező kisvárosba, Tim Minchin-t hallgatok ordítva a kocsiban mostanában. Egyrészt szeretem a zenéjét is, de ami mégjobb, azok a szövegei. Eszméletlenül bírom, hogy jómódú úrifiúként olyan sűrű és vicces rendszer-, és önkritikát tud tolni amit. Egyszerűen imádom. Beteszek egyet ami aktuálisan sokat szól a fejemben:

******************************************************************************
Ez a blog egy napló, egy ápoló, egy bentlakásos angliai ápoló naplója. A “the personal is political” elve motivál arra, hogy nyilvánosan is elérhetővé tegyem. Úgy vélem, hogy a jelen társadalmi helyzetben változásra van szükség, mert elveink, céljaink, működési mechanizmusaink nem fenntarthatóak a jelenlegi formában.
A célom, hogy ezekkel az írásokkal hozzájáruljak egy fenntarthatóbb világ létrejöttéhez.
A posztok sokszor egymásra épülnek, ha folyamatában szeretnéd látni, érdemes lehet feliratkozni az email értesítőre a jobb felső sarokban látható kék gombon keresztül.
Facebook itt: https://www.facebook.com/egyapolonaploja/

******************************************************************************

 

2 thoughts on “Ami nehéz: a kilátástalanság

  1. “Egészen szerteágazó módszer-rendszert lehet bevezetni annak érdekében, hogy az ember egyben maradjon és bírja. Nyilván ez mindenkinek egyedi, és az aktuális ügyfél körüli tér adottságaitól is függ. Érdekel valakit, hogy ez hogy áll össze? Írjak róla? Úgy önmagában nem látom sok értelmét megírni hacsak nem valakit kifejezetten érdekel.”

    Engem érdekelne.

    Ahogy olvasom a cikkedet, bennem merőben más vélemény alakul ki.
    Sok szabadság, nagy fizetés? Ennyi aggódás az ügyfélért?

    A sok szabadságra nem jár egyáltalán fizetés. A fizetés csak Mo-n ill. más lepukkadt országokban jó, ott nem annyira, különben ők csinálnák. Őket érdekli, hogy veled mi lesz?

    A megoldás kulcsa szerintem egyébkéntként két fő dologban rejlik. Az első, hogy te elfogadod magadnak ezt a munkát. Ide kéne eljutni. Nekem nem sikerült még 20 év után sem. Második pedig az ezen túli élet. Az anyagi kényszert nem említem, mert az nem elfogadás, hanem nincs más választás.

    Like

Leave a Reply to Germania Cancel reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.